A politikában a népszavazások nagy része olyan kérdésekről szól, amelyet az egyszerű állampolgár nem nagyon ért. Mivel kívülről nézve minden egyszerűbbnek látszik, emiatt az európai referendumok többségére az a jellemző, - főleg, ha elvont kérdésekről van szó,- hogy a közhangulat bünteti a politikusokat. Tapasztalatok szerint nemet mondani mindig sokkal egyszerűbb mint igent.
2005 óta mely 12 olyan kérdésről folytattak népszavazást az EU valamely tagországában, amely a szervezet egészének működését érinti, és ebből 7 esetben az elutasítás pártiak nyertek:
-2005-ben sem a hollandok sem franciák nem szavazták meg az EU alkotmányát. Emiatt azt vissza is vonták.
-2008-ban az írek elutasították a lisszaboni alapszerződést, majd bő egy év múlva pár nekik kedvező módosítással mégis elfogadták. (Erre a legjobb szó: nonszensz. Egyébként a lisszaboni alapszerződés állítólag semmilyen téren sem jobb mint az eredeti alkotmánytervezet. Nyilvánvaló az is, hogy más országokban már fel sem merték tenni a kérdést népszavazásra.)
-2015-ben a görögök elutasították az adósságkrízis rendezési tervét, majd később a parlament egy annál sokkal szigorúbb változatot fogadott el. (A politikusok manipuláltak, blöfföltek, de nem jött be.)
-2015-ben a dánok nem szavazták meg egyes területeken a saját szuverén döntés jogának feladását.
-2016-ban a hollandok népszavazáson vétózták meg az EU-Ukrajna társulási szerződést.
-Pár hete mint tudjuk a britek döntöttek az EU-ból való kiválás mellett. A dolog az abszurd angol humort idézi, mert a kezdeményező Cameron nem hitt, hogy veszíthet, az ellenzők pedig nem hitték, hogy nyerhetnek, tehát mindenki blöffölt. A nem-re szavazók nagy része azt sem tudta, hogy mi is az EU, ami a legtöbb esetben nem annyira az ő hibájuk, inkább a politikai rendszer, a médiumok és nem utolsó sorban az EU szervezete tehető felelőssé mindezért. (A nem-ek valójában jelképes értelműek, egy olyan üzenet a politikai osztálynak, hogy sokan vagyunk, akiknek az érdekeit senki nem veszi figyelembe.)
Hogyha elvont, számára nem világos dolgokról kell döntenie, akkor az állampolgár nagyobb valószínűséggel fog nemet mondani, főként ha ez egy alkalom számára, hogy politikusok teljesítményét is minősítse. Ez számomra teljesen érthető és normális magatartás, főleg ha nem történik meg a kérdésben a pro és kontra érvek elfogulatlan (!) felsorolása, 1db A4-es lapon való összefoglalása. (Az USA-ban pl. nem ismeretlen eza fajta gyakorlat.)
Korrekt eljárásnak azt tartom, ha a választó elé tárnak egy A-utat és egy B-utat, mindkettőnek lényegi előnyeit és hátrányait felvázolják egyszerű szavakkal olyanok, akik őszintén képesek a véleményüket felvállalni. Akik nem hazardíroznak és nem manipulálni akarnak.
Ilyen esetekben a választópolgár aránylag tiszta helyzetben dönthet még elvont, bonyolult kérdésekben is (nem csak olyasmikben, hogy legyen-e dugódíj, minimálbér vagy szabad-e minaretet építeni).
A legtöbb politikai kampány sajnos nem így zajlik. Egyszerű érzelmek és indulatok döntenek a legtöbb esetben, a vita során a határozott magatartás mindig többet nyom a latban mint a jól érvelő de gyenge, határozatlan kiállás, ez számos esetben bebizonyosodott. A nem verbális kommunikáció tudattalan üzenete sokkal fontosabb szinte mindenkinek (aki nem szakértő az adott kérdésben) mint a szavak, amiket az illető mond. Az egyenes és nyitottságra utaló testtartás, határozottság és még inkább ezek feltűnő hiánya, ami a szavazópolgárok döntését leginkább befolyásolja.
A legtöbb negatív döntésnek van egy olyan hatása is, hogy később nem visszacsinálható. A britek ugyanis már régebben egyszer megszavazták az EU-ban maradást, most kilépnek, később már nem kérhetik a felvételüket mert az hiteltelen lenne.
A negatív döntés emellett általában destruktív (legradikálisabb formája a forradalom, és minden forradalom egytől-egyig a rombolásról szólt). Az ösztönöket mozgósítja jobban és kevésbé a kifinomult gondolkodásra épít.
Emiatt nagyon meggondolandó, hogyan tesszük fel a kérdést. Lehet teljes mértékben KIÉLEZVE, vagy pedig – és erre szól valójában a politika világa,- a kérdés úgy helyénvaló, hogy ILYEN ÉS ILYEN FELTÉTELEKKEL. Ha pedig a válasz nemleges, akkor a kérdés még mindig finomítható és újra feltehető. Így például nem valós alternatívát ad, tehát alapjában hibás az a kérdés, hogy tiltsunk be egy vízi- vagy atomerőművet mint inkább kétfajta energiapolitikát felvázoló kérdés, azok előnyeit és hátrányait egyaránt felsorolva.
A kormány legújabb népszavazási kérdésfeltevése az ún. „betelepítési (???) kvótákról” láthatóan a „zéró tolerancia” jegyében fogant és meglehetősen negatív, azaz destruktív kicsengésű.
Vannak olyan jogosnak tűnő kifogások, mint például hogy ebben az országban csak a kormány írhat ki népszavazást, az alkotmánybíróság pedig mindig megtalálja az érveket az elfogadására és más kezdeményezések elutasítására, még ha ezek az érvek igen vitathatónak is tűnnek. Más érvek szerint a kormány propagandája félrevezető és manipulatív, mert valójában nem „brüsszeli bürokraták”, hanem európai parlamenti döntés (ill. a bevándorlást egészében kezelni kívánó tervezet egy kisebb részlete), ami ellen készült.
A kezdeményezés szerintem azzal együtt, hogy a kormányfő gondolkodásmódját és felfogását hitelesen adja vissza, annak egy tipikus vonására is rámutat, ugyanis beleillik az ő általános, a keményen dolgozó kisembert mindentől és mindenkitől „megvédeni” törekvő politikájába. (Számomra az meglehetősen konzervatív, a 18. századi és annál régebbi nemesi osztályt idéző felfogás.)
A 2008-as „vizitdíjas” népszavazás példája nagyon tanulságos, hasonlóan a „nem”-ekre épített, (azzal együtt, hogy a kérdésfeltevés mindig faramuci, hogy a választó úgy érezze, mintha igent mondana valamire). A nemekkel valójában mire mondtunk igent?
-A vizitdíj és kórházi napidíj elutasításával arra, hogy az egészségügyi rendszerben maradjon a hálapénz, maradjon a megszokott hosszú várakozás a rendelőintézetek előtt.
-A tandíjat a kormány maga vezesse be később az ő saját ízlése szerint.
Most ha egy bizonyos számú menekült/migráns/bevándorló elhelyezésére nemet mondunk, akkor mire mondunk igent? Pontosan nem tudjuk, de sejthetően az alábbiakra:
-A kormányunk szabad kezet kap, hogy neki nem tetsző nemzetközi kötelezettségvállalásokra nemet mondjon és a feszültség kiéleződése esetén parlamenti jóváhagyással akár ki is lépjen a szervezetből (EU, NATO).
-Arra mondunk igent, hogy a kormány belpolitikája teljesen jó lenne, csupán ott van a legfőbb kerékkötője az EU szervezete. A kormánypártokhoz közeli, megbízható személyek tovább folytathatják a hűbérbirtokaik kiépítését, amelyet megszolgáltak a magyar emberek „megvédéséért”, az érdekeink harcos képviseletéért.
Még egy szempont, hogy az állampolgárok többsége sosem elég tájékozott politikai kérdésekben, nem is lehet az. Emiatt a NER konzultációs rendszere éppúgy a felelősség áthárítását jelenti mint a népszavazási kezdeményezés, és egyben a kormánypárt tevékenységének a reklámozására is szolgál. A jelszavak és szlogenek a politikában ugyanúgy működnek (régen is úgy működtek) mint a reklám, hiszen amit nagyon sokszor hallunk vagy látunk azt hajlamosak vagyunk lényegesen fontosabbnak tartani a dolog valódi jelentőségénél.
NEM-et mondani általában könnyű, az igazi bátorságot mindig az IGEN kimondása jelenti valamire.