Hogy nálunk más országokhoz képest mért van ilyen mértékű félelem a bevándorlókkal szemben, arra irracionálisnak is nevezhető történelmi reflexek adnak magyarázatot.
Többször megtörtént már az elmúlt évszázadokban, hogy a nálunk letelepedő szerbek, németek vagy zsidók (vagy más bevándorlók és menekültek) a szervezettségük miatt valamint a jobb határon túli kapcsolataik miatt gazdaságilag nagyobb lehetőségeket élveztek mint a bennszülött lakosság. Nem beszélve a határainkon túl élők rossz tapasztalatairól, akiknek hirtelen a nyakába ültettek a városba frissen beköltözött, teljesen műveletlen román vagy szlovák felügyelőket.
Mi magyarok köztudottan kevéssé tartunk össze és érdekvédelem területén sincsenek erős hagyományaink. A szocializmus korszaka még nincs túl messze, az idősebb generációk nem felejtik el, amikor egy kívülről ránk kényszerített diktatúra apparátcsikjai foglaltak el kulcspozíciókat. A szomszédos országok közül viszont nem mondható el ugyanez a jóval függetlenebb Tito-féle Jugoszláviára de még Ceausescu Romániájára sem. Ezzel szemben a V4 országok mind egy cipőben jártak: a cseheknél, lengyeleknél vagy nálunk német és orosz uralom váltogatta egymást és még Kelet-Németországon is erősen érződik a szovjetek teremtette bizalmatlanság az idegenekkel szemben.
Nyugat-Európában ilyen félelmek nincsenek: egy francia kisvárosban elmondták nekem, hogy a helyi társadalom nagyon nehezen fogadja be az odatelepült magyarokat még több évtized után is. Közismert, hogy az angol felsőbb osztályok vagy akár még a német középosztály is mennyire összezár minden külföldivel szemben: nyugaton a bevándorlók jelenleg csak az alsó-középosztálynak jelentenek konkurenciát, ők félnek csak tőle, hogy mások elveszik a munkájukat.
Nálunk viszont a társadalom nagyon hierarchikusan szerveződik, ahol mindenkinek meg kell küzdenie a saját pozíciójáért, és igen gyakori, hogy sokan egy szinttel alacsonyabb munkát végeznek mint amire tudásuk és képességeik feljogosítanák. Az egészségügyben a gyógyszerész leginkább árukiadó, a háziorvos végzi azt, amit máshol a gyógyszerész, a szakorvos a háziorvosét (nyugaton sok háziorvos ultrahangos vizsgálatot is végez), az osztályos orvosok jó része csak segédkezik a főorvosoknak, akik a jól fizető betegek kezelését maguknak tartják fenn. Hasonló hatalomkoncentráció van a vállalkozások szintjén (a vállalkozó mindenben maga akar dönteni, még ha emiatt nem is képes hosszabb távú tervezést igénylő munkára), az állami hivatalokban is jellemző, hogy nem mernek helyben döntést hozni, és a tanároknak is meg kell harcolniuk az önállóságért.
Azt pedig a magyar munkavállaló megtanulta, hogy a lentnél is van még lejjebb, és még a közmunkánál is van rosszabb. És pontosan ez az, amit a mai elit sulykol a társadalomnak, ha nem akartok a hierarchiában még lejjebb kerülni és még rosszabbul élni, szavazzatok nemmel.
Abszolút hatalmi kérdésekről van szó.
A mélyen konzervatív gondolkodás nagyon múlt orientált, Antall József is arról beszélt még 1990-ben a parlamentben, hogy őt az érdekli, mit tenne egy-egy mai helyzetben Széchenyi vagy Deák. A mostani fideszesek azt mondják: „Ne vicceljetek, hányszor megtörtént már, hogy sokan szegény menekültekként jöttek hozzánk, aztán hirtelen leköröztek minket. Brüsszel is csak azzal jön mint Moszkva hetven évvel ezelőtt, hogy mi csak segíteni szeretnénk. Hát persze, tudjuk hogy megy ez.” A szélsőjobb brüsszel-allergiája egy ilyen múlt orientált felfogás alapján nagyon is érthető. Mivel nagyon félnek, hogy a fő pozíciókba más érdekek strómanjai kerülnek, ezért ők maguk teszik be saját strómanjaikat (akik szakmai hozzáértése nullával egyenlő, viszont politikailag megbízhatóak).
Nem gondolom, hogy ez a fajta hálózatos szerveződés, ami nálunk dívik, hosszabb távon sikeres lehetne, de lehet hogy tévedek. Sajnos nem láttam mélyebb elemzést e tekintetben, mert hiányzik vagy nem publikus a politikai szempontokat háttérbe helyezni képes, elfogulatlan, igényes és alapos szakértői munka.
Természetesen az emberek nagy része nem ennyire múlt-orientált és kevésbé hatalom centrikus felfogású. Hozzám sokkal közelebb áll az a vélemény, hogy a magyar társadalom belterjessége és tanulásképtelensége a sikertelenségek fő oka, nem pedig a bevándorlás. Túlságosan hajlamosak vagyunk a csigaházunkba visszahúzódni és nem venni át mindazt, ami máshol már jól működik. A bizalmatlanság légköre gyengíti a társadalom együttműködését.
Jelenleg abban szinte teljes társadalmi konszenzus van nálunk, hogy el tudunk helyezni menekülteket egy bizonyos határig (mint eddig is el tudtunk) és ha közülük lesz évente pár száz bevándorló, az nem sem okozhat problémát. Amiben vita van vagy lehet, az csak egy szimbolikus kérdés, hogy az EU vagy pedig a magyar politikai elit döntsön arról, hogy kik kaphatnak ideiglenes letelepedési engedélyt. A vita sokkal inkább elvi jellegű mint gyakorlatias.
Ha mögé nézünk ennek, akkor nagyon is hatalmi kérdésről van szó, és jelenleg úgy tűnik, hogy a politikai elit képes a társadalommal elhitetni, hogy nem csak ők, de végül mindenki egy kicsit lecsúszhat. Igaz, hogy a nyugat-európai értelmiség egy része is fél, hogy egy másik kultúra kiszoríthatja őket, és nem lehet tudni mit hoz a jövő: lehet hogy hosszabb távon a társadalmat féltőknek lesz igaza.
Számomra ez a fajta kultúraféltés nagyon is érthető magatartás, de egy leginkább olyannak tűnik, mintha az impotencia beismerése lenne.