Én nacionalistának nevezem, - de mivel nem vagyok a merev kategorizálás és az ideológiai alapon folytatott viták híve, elfogadom ha mások más jelzővel illetik,- azt a fajta politikát, amelyet Orbán Viktor (és a mögötte álló ideológiai műhely) teljes gőzzel tol mind a mai napig, és amely szerencsére egyre inkább kifulladóban van.

A harciasságot jól illusztrálják Orbán szokott sajtótájékoztatós díszletei, az ezernyi magyar zászló, amelyek harci lobogók képét idézik fel. (Normál esetben ugyanis egyetlen magyar zászló is elég lenne, csatatéren van csak szükség ennyi lobogóra.)

 Hiteltelenné vált már az a politika, ahol egyre feltűnőbb, ahogyan a legtöbben a miniszterelnök farvizén evezve igyekeznek jól helyezkedni és halászni a zavarosban, - a vonalas politika melletti újabb és újabb hűségnyilatkozatok a legtöbb politikai közszereplő esetében csak a képmutatásuk és cinizmusuk nyilvánvaló példái. Önálló arc és vélemény felvállalása nagyon ritkán történik meg egy olyan légkörben, ahol a vezér egyre rögeszmésebb elképzelései váltak uralkodóvá. A szervilitás szánalmas megnyilvánulásai köszönnek vissza a köztévében és általában a médiumokban (olykor még sportközvetítésekben is), de még az alkotmánybíróság tevékenységében is éppúgy mint a választási iroda tájékoztatója során. (Nem beszélve arról a „jogászkodásról”, amely nap mint nap a törvényesség paródiáját mutatja be, a törvények szellemiségét, azaz valódi célját teljesen figyelmen kívül hagyva. Szókratész lámpással keresné a józan észt és a racionalitást a mai politikában.)

A népszavazás sikertelensége a kormány számára egyértelmű vereség az antiglobalista háború frontján, mert a választópolgárok jelentős része számára ez a fajta harc leginkább arról szól, hogy politikusaink egy szűk csoportja még nagyobb hatalom birtokában szinte bármit megtehessen, és senkinek ne legyen semmi köze hozzá hogy ők mit csinálnak.

A kormánypropaganda, amely arról szólt, hogy "ha az EU dönthet bevándorlásügyben, akkor még ágy alatt is migránsok lesznek és aki nem vigyáz azt elviszik magukkal"-  ez a fajta dajkamese a népesség tájékozatlanabb részére volt nagyobb hatással (ami nem jelenti azt, hogy csak tájékozatlanságból szavaztak volna sokan nemmel).

Tény, hogy súlyos problémát jelent a menekültek elhelyezése egész Európában, azonban a közmédiumok verejtékes erőfeszítése ellenére, amely rendkívül veszélyesnek igyekszik feltüntetni őket, a „migránsok” tevékenysége a bűnügyi statisztikákban gyakorlatilag nem mérhető. (Azoknak, akik a menekülttáborokban fortyogó indulatokról szólnak ajánlom, hogy egyszer figyelje meg miket mondanak nálunk alacsony fizetésükhöz képest nehéz munkát végző emberek, pl. gépkezelők, raktárosok, amikor nincsenek főnökök a közelben. Az indulatosság szerencsére önmagában nem vezet bűnözéshez.)

Az antiglobalista felfogást a Fidesznél alighanem hitelesebben képviseli a Jobbik, amelyben a patrióta szellemiség és a hagyományos falusi életmód támogatása egyértelműbben megjelenik mint az eklektikusan összeálló Fideszben, amelynek fő összetartó ereje a kormányfő személye valamint a közel kétharmados többség miatt kínálkozó lehetőségek.

A legtöbben nem hisszük el ugyanis, hogy az EU lenne a migránsokkal szövetkezett „főgonosz”, és erre több okunk is van. Például, hogy az EU támogatásával épültek újjá azok a műemlékek, több száz éves épületek és városközpontok, amelyek évtizedeken át romokban hevertek. Ne higgyünk azoknak a statisztikáknak, amelyek az EU tagság nem nyereséges voltát igyekeznek kimutatni. Az lenne az igazi mínusz az állami költségvetésnek, ha az ilyen fejlesztéseket és felújításokat mind saját erőből kellene végrehajtania, az itt levő cégekre kivetett külön adók hiányában és az itt levő külföldi vállalatoktól befolyt közvetett és közvetlen adók nélkül. Nem tudnék példát mondani arra sem, hogy elszigetelődött országok közül napjainkban bármelyik is sikeres lenne (eltekintve persze néhány olajhatalomtól).

Akárhogy is sulykolta is a kormány, a legtöbben nem hittük el, hogy manapság van egyetlen olyan kérdés, amely „szükségállapotot” teremtve minden mást felülír, egy olyan aduász, amely mindent visz. A radikális megoldások kora rég lejárt a közéletben, csak sajnos ezt még Orbánék nem vették észre. Ők még mindig a régi mozgalmi nótát tolják: „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják..:” Az ötvenes években lejárt már egyszer ez a lemez.

Ezzel szemben az oktatásunk fejlesztése nem egy sikertörténet, sem az egészségügyé, és a gazdaság sem áll olyan jól, amennyire a hivatalos propaganda bemutatja, az életszínvonal emelésére pedig a kormány rutinos módon a választást megelőző évben fog csak fokozottabb figyelmet fordítani. A nacionalizmus és bármely fanatizmus hatékony pótszer az igazi sikerek elmaradása (azaz egy helyben toporgás) esetén, olyan mint az alkoholistának az ital, csak arra jó, hogy egy páran sokan nagyobbnak és erősebbnek hihessék magukat általa.

Most is jön egy nemzeti ünnep, október 23., ahol megint izzadságszagú lesz magyarázatokat kitalálni arra, hogy a kormány miért szereti, amikor valójában nem is szereti. Egy olyan nagyhatalom szorításából próbáltunk menekülni 1956-ban, amely lényegében a kormányunknak jelenleg az egyik politikai szövetségese és még a módszerei sem sokat finomodtak azóta, nem beszélve arról, hogy egy párt uralmát utasították el az emberek akkoriban, a "nyugat"-hoz való csatlakozás reményében. Emellett önkormányzatok jöttek létre annak idején igen nagy számban, a kormányunk azonban láthatóan nem lelkes támogatója ennek a fajta hagyománynak.

Most ugyan még sokan, a nemmel szavazók közül úgy érezhetik, hogy „Jaj mi lesz, jönnek majd a migránsok”, de ez a fajta ál-szakértőkkel megtámogatott hisztéria lassanként lecseng. (Valószínűleg a migránsválság is az olyan problémákhoz tartozik, amely nem oldható meg teljesen, viszont kezelhető.) Nem kiabálnám el, de jelenleg úgy tűnik, hogy lassan nem lesz több muníciója a kormánynak (amely mint a westernfilmek hősei, újabban már nem is tölt csak lő), és lassan lecseng az a fajta nagy büszkeség, amely mögött nem nagyon tudunk felmutatni semmit, egy egészségesebb szintű nemzeti érzésnek hagyva teret.