Régi korok bölcsei szerint mindent túlzásba lehet vinni és mindig az arany középút keresését tanácsolják, ezért gyaníthatóan létezik túlzásba vitt családközpontúság is. Az viszont egész biztos és teljesen nyilvánvaló, hogy a családokról szóló vita nálunk mostanában ideológiai jellegű érvek mentén zajlik és teljesen nélkülöz mindenféle gyakorlatias szempontot.
Akik számára a család szent nekik igazuk van abban, hogy „az egész mindig több mint a részek összessége”, tehát mindig hordoz valami pluszt, amit nem lehet levezetni vagy értelmezni – az emberi kapcsolatoknak ez az alapigazsága egyéni tapasztalatok szintjén mindenképpen érvényesül. Ha így közelítünk a kérdéshez, akkor az érzelmességnek és még az egyéni elfogultságoknak is teljességgel helye van. Másrészt viszont a családokról, a különféle családmodellekről és a demográfiáról nagyon sokat feltártak már különféle kutatások, össztársadalmi szinten egyáltalán nem rejtélyes jelenségekről van szó, lehetséges lenne minderről értelmes eszmecserét is folytatni.
Vajon gyakorlati tapasztalatok alapján kimondható, hogy a manapság olyan gyakori mozaikcsaládokban felnőtt gyerekek generálisan hátrányban lennének azokhoz képest, akik a rendes „polgári” családokban nevelkedtek? Kötve hiszem, hogy így lenne, én legalábbis a környezetemben nem tapasztaltam ilyesmit – ami nem jelenti azt, hogy támogatnám a válást vagy a házasságon kívüli kapcsolatokat, sőt az élethosszig tartom kapcsolatok híve vagyok, egyszerűen csak nem látom a „normális család” hiányát elsődleges problémának a felnövekvő gyermekek szempontjából. A „mi” helyett mindenképpen fontosabb a „hogyan”, a családi légkör maga, hiszen kutatások feltárták, hogy mennyire máshogy fejlődnek egyes agyterületek attól függően, hogy ez a légkör milyen. Az első három év e tekintetben meghatározó lehet, hiszen a családi környezet olyan hátrányokat jelent, amelyet az iskola nagyon nehezen tud bepótolni még akkor is, ha az oktatási rendszer mindent megtesz a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásáért. (L. USA-beli színesbőrű tanulók felzárkóztatásának kudarcai).
A boldogság elérésére azonban többféle út is létezik még akkor is, ha a magyar konzervatív politikusok általában csak egyfajta normát állítanak fel, aminek az állampolgár szigorúan meg kell, hogy feleljen.
Ezek a konzervatív politikusok nem szoktak például arról beszélni, hogy a régebbi korokban teljességgel általános volt, hogy a gyerekekkel a szülők keveset törődtek, szabadon kószáltak és a faluközösség nevelte fel őket. Ez a családmodell merőben eltért a maitól viszont számos hátránya mellett volt egy olyan előnye, hogy a gyerekek szociális közegben mozogtak és a nevelésükben a mindennapi problémák miatt kevésbé feszült, a szülőknél nyugodtabb idősebb embereknek jutott nagyobb szerep. Ma is keveset beszélünk arról, hogy a családhoz hozzátartoznak a nagyszülők is és nagyon fontos szerepet töltenek be a gyermeknevelésben. (A szülők adott esetben éretlenek is lehetnek még a feladatra, és az élettapasztalatuk is kevesebb.)
Arról is kevés szó esik nálunk, bár sokfelé közismert már és a tananyag része, hogy a gyerekek száma a világon szinte mindenhol lecsökken ahol az urbanizáció teret nyert a faluközösségek rovására. A hagyományos földműves családokban a gyerekek nagyon korán munkára voltak foghatóak, be tudtak segíteni például az állatok őrzésében, oktatásukra nem volt különösebb szükség. Ezzel szemben a nagyvárosokban az eltérő igények miatt a gyermeknevelés sokkal költségesebb, a specializáltabb szakmák hosszú képzési időt tesznek szükségessé. A liberalizmus fémjelezte megváltozott értékrendek mellett ez a fő oka annak, hogy mivel a gyermeknevelés ráfordítás igényessége nagyon megnőtt, ezért szinte mindenhol visszaesett a születésszám, ahol a lakosság többsége nagyvárosokban él. Gyakorlatilag vallástól és kultúrától érvényes ez, talán India az egyetlen kivétel. Nem arról van szó tehát, hogy a nyugati kulturális mentalitás okozza a problémákat, mint inkább az, hogy a fejlődő országok demográfiai trendje most jut el oda, ahol Nyugat-Európa volt 50-100 évvel ezelőtt. Ezzel együtt teljesen jogos és üdvözlendő minden olyan törekvés, amely a kormányok részéről a gyermekszám növelését ösztönzi különféle támogatásokkal, főként olyan családokban ahol a feltételek (pl. a szülők iskolázottsága tekintetében) ilyen szempontból kedvezőek.
A három éves GYES-t a Kádár-rendszer vezette be nálunk a '60-as évek végén és tudtommal még senki nem végzett alapos kutatást arról, hogy milyen következményekkel járt ez az Európában szinte példa nélkül álló intézkedés, hiszen az országok nagy része csak egy év vagy még annál is rövidebb fizetett gyermekgondozási szabadságot biztosít. Vekerdy Tamás szerint az újabb kutatások már cáfolják azt, hogy mennél több időt tölt a gyermek az anyjával annál jobb, sokkal fontosabb ennél az együtt töltött idő minősége. Például ha az anya szorongó mert elszigeteltnek, bezártnak érzi magát, az negatív hatással van a gyermek közérzetére is – a három éves GYES pedig idézhetett elő bőven ilyen helyzeteket. Sejtésem szerint ha túlságosan zárt környezetben éli a gyermek az első három évét, akkor nagy valószínűséggel túlságosan család központú lesz, tehát alapból csak azokban fog megbízni akik a családhoz vagy a szűk rokonsághoz tartoznak. Ez a fajta bizalmatlan alapbeállítódás nagyban jellemző sokak felfogására nálunk, és máshol is megfigyelhető, például az USA belső államainak kisvárosaiban gyakori a mai napig, hogy csak az apa kenyérkereső, az anya otthon marad – az emberek pedig arrafelé hasonlóan gyanakvóak mint nálunk, összeesküvés elméletek hívei és radikális jobboldali politikusokat támogatnak.
Ezzel szemben az USA nagyvárosaiban az életmód a gyerekeket nagyon korai szocializációra kényszeríti, mivel a megélhetés drágább és mindkét szülő rákényszerül, hogy dolgozzon. Az eltérő szocializáció miatt mára nagyon eltávolodott egymástól az USA-ban (és máshol is) a két tábor értékrendje és politikai felfogása. Úgy gondolom tehát, bár konkrét adatokkal nem tudom alátámasztani, hogy a Kádár-rendszer által bevezetett három éves GYES (amellett, hogy alig növelte a születésszámot) inkább negatív hatással volt a mai generációk életfelfogására, mert (ha lehet ilyet mondani) túlságosan családközpontúvá tette sokak szemléletét. Nem csak nálunk, hanem a mediterrán országokban is létezik túlságos családközpontúság, egyik kézzelfogható ismérve a „mama-hotel”, a fiatalok nagyon későn tudnak leválni a szülőktől, a szülői háztól. Mindez csökkenti a mobilitást, növeli a munkanélküliséget és a gazdaság tartós stagnálásához vezethet.
A politika azonban „jó érzékkel” még rátesz egy lapáttal minderre, felhasználva azt, hogy a családdal kapcsolatos felfogásunk mint számos alapvető érték, agyunk tudattalan részeiben erősen rögzült. A politikai demagógia sokszor abból áll, hogy sugall dolgokat, ez esetben pedig azért szuggerál minket folyton olyan szavakkal, hogy „család, család, család”, „biztonság, biztonság, biztonság”, mert egy archaikus képződményt idéz fel: ez pedig a régi nemzetségi szerveződés, ahol a családfők privilegizált helyzetben voltak. A családfő vagy nemzetségfő megvédi a közösség tagjait, emiatt olyan kiváltságok illetik meg, amelyek a törzs egyszerű tagjait nem. Például ha úgy tartja kedve, akkor vehet ki a közösből, mindenféle következmény nélkül. Amikor politizálunk, akkor előjön néha ez a motívum, ennek a helyzetnek az elfogadása (l. „ a politikusok mind lopnak”) teljesen függetlenül attól, hogy az illető baloldali vagy jobb oldali felfogású. Egyes politikusok és közéleti szereplők az országot egy nagy családként képzelik el, amelynek tagjai bizalmatlanok mindenkivel szemben, aki „idegen” vagy „más felfogású”. És ez láthatóan nagyon jól működik.
Amíg ilyen túlzásba vitt, negatív értelmű családcentrizmus uralkodik, addig mindig csak azokban fogunk megbízni, akiket ismerünk, normális lesz számunkra, hogy családtagok és rokonok kapják a pozíciókat, elfogadható marad a korrupció, emellett pedig félni fogunk mindentől, ami számunkra új és ismeretlen.
