Kis országunkban (amely európai léptékkel mérve inkább közepes méretűnek számít,) az utóbbi időben tömegsporttá vált a szájkarate, ami abból áll, hogy jön egy tuti megmondóember, és lerendez minden ellenvéleményt. Az ilyen viselkedés több mint gyanús, sőt nagy valószínűséggel ártalmas. Jogosan felmerül viszont egy olyan kérdés, hogyan dönthető el, hogy kikre érdemes hallgatni? Eldönthetem úgy is, hogy mi az, ami nekem tetszik és nyugodtan hallgassak rá, ha az a célom, hogy magamat is becsapjam. A közéleti viták eldöntése pedig mostanában úgy működik, hogy ki az, aki a leghangosabban kiabál, bár attól nem lesz semmi jobban igaz, ha többen és hangosabban skandálják. Ha engem az érdekel, hogy kinek van igaza, pontosabban kinek miben van igaza, akkor számomra nem ez lesz a probléma legjobb megközelítése.
Valódi szakértőkre figyeljünk
Álszakértőkből, kéretlen megmondóemberekből annyi van mint a szemét. Nem elég, ha valaki történészként nyilatkozik, mert csak akkor igazi szakértő, ha életéből éveket áldozott egy adott kor vagy probléma megismerésére. A Horthy-vita jó példa erre: ha a kormányzó megítéléséhez szeretnénk egy tisztább képet látni, akkor mondjuk Romsicsot vagy Ungvárit olvassunk. Akkor bele tudunk helyezkedni egy korszak látásmódjába, és megértjük olyan emberek elkeseredettségét, akik ad1 elveszítettek egy borzalmas háborút ad2 országukat megcsonkították ad3 tiszta magyar területek kerültek a határ túloldalára ad4 rengeteg menekült volt az országban. Ha értjük a dolog pszichológiai oldalát, a felfokozott fenyegetettség érzetét, akkor megérthető (ha nem is teljes mértékben elfogadható) az általános antiszemitizmus éppúgy mint az „irredentizmus” (a területek visszaszerzésének igénye), és az is, hogy akkor és ott nem jöhetett más csak egy Horthy Miklós. Akinek neve mellé legalább ugyanannyi pozitívumot is írhatunk mint negatívumot. Azt is megérthetjük, hogy a korszak igazi nagy formátumú politikusa nem ő volt, hanem Bethlen István. Az is kiderül, hogy az idősödő Horthy egyre kevésbé tudta az eseményeket kézben tartani, és minden vezérelvű rendszernek a hibája, hogy amikor a vezérbika kigyengül, akkor az ország már egyre inkább sodródásra van ítélve.
Ésszerű, újszerű, nem beskatulyázható
A független vélemény manapság ritka, de nem tart a „csordával”, nem keresi egyik politikai oldalon sem a népszerűséget. Egy Puzsért például nem lehet beskatulyázni. Akik lényegesen újszerű dolgokat mondanak, ők kicsit olyanok, mint a spanyol szürrealista filmes, Bunuel: akár késsel felvágom a szemhéjadat, hogyha ez az ára, hogy lássál. Még a közhelyeinket is máshogy adják elő, úgy hogy ne legyen nekünk annyira kényelmes. A taxisblokád például akkoriban nem csak egy ellenzéki puccskísérlet volt, nem csak a kormány rossz kommunikációja volt a hibás, hanem a jóléti illúzió is benne volt, az hogy a benzin ára fontosabb nekünk mint a jól megalapozott demokratikus intézmények.
Ellenben egy Bogár László hiába egyetemi oktató, nem mond semmi újat, semmi olyat, ami előrevivő, nincsenek használható ötletei (vagy pedig titkolja). Ha valaki pszichológus, annak lehet ugyan véleménye a migránsokról, de ez nem jogosítja fel, hogy szakértőként nyilatkozzon. És nem mondhat olyan marhaságokat, amely legalább 99%-ban nem igaz, hogy migránsok még nem tudják, de ők előbb vagy utóbb úgyis terroristákká válnak. Egy igazi szakértő beszélne például iszlám népességrobbanásról, a súlyos környezeti és gazdasági problémák között magukkal mit kezdeni nem tudó, munkanélküli suhancok millióról és ami a leglényegesebb – az őket fanatizáló, gonosz ideológiákról és a boszorkánykonyhákról, ahol ezeket kikeverik. Ugyanis mindig az eszmék azok, amelyből dogmák azaz rögeszmék jönnek létre és fokozatosan életidegenné, életellenessé válnak. A baloldali beállítottságúak a kapott nagy pofonok hatására talán sejtik már ezt, a radikális jobboldaliak azonban láthatóan nem tanulták még meg a leckét: időnként szinte teljesen az iszlám fanatizáltak tükörképei, ugyanolyan uszítók tudnak lenni ők is, csak pepitában.
Kiállni mások mellett akkor is, ha nem is áll érdekünkben
A PC kultúráját a túlzásai és képmutatásai ellenére nem lehet mégsem egy szóval elintézni: igenis fontos bizonyos szintű korrektség és kulturáltság. Ha például nem vagyok homoszexuális, de tájékozódva úgy látom, hogy nem ragályos betegségről van szó, akkor lehetnek ugyan ellenérzéseim vagy lehetek közömbös, de mégis úgy korrekt, ha azt mondom, hogy nyugodtan vonuljanak csak fel, ha ez az ő számukra fontos. Léteznek ugyan demográfiai elvek is, de a homoszexualitás lényegében kultúrafüggetlenül konstans mértékű. Vannak olyan országok, ahol a melegeket kivégzik, bebörtönzik vagy megverik – de ha megnézzük, hol történik ilyesmi, hát egyikben sem szeretnénk élni, sem az araboknál sem a Balkánon sem az oroszoknál. Ezek bizonyára mint igen „gazdag” országok, mert megengedhetik a kirekesztést. Mások ellenben úgy gondolkoznak – és hallgatólagosan ez van nálunk is,- hogy a szexuális beállítódás nincs összefüggésben azzal, hogy az illető a társadalom számára mennyire hasznos munkát végez.
Mások mellett kiállni akkor is, ha nem érdekünk, ehhez már kell némi tájékozottság, nyitottság és empátia – manapság sajnos egyik sem része az alapvető társadalmi normáknak.
A folyamatos ítélkezés visszaüt
Nem csak a birodalom az, ami visszavág (sőt a a „birodalomnak” nincs ideje foglalkozni olyasmivel mint a helyi béka-egér harcok), sokkal inkább saját magunkat lőjük lábon azzal a lehúzó, negatív energiával, amit a folyamatos ítélkezés gerjeszt. Jámbor András a Kettős Mérce blogon erre a jelenségre hívja fel a figyelmet: divat lett mindenkit lehúzni és lezúzni, a fogást keresni rajta és nem pedig azt, hogy miben van igaza, vagy miért érdekes amit mond. (A kommentek alacsony száma is mutatja, hogy mennyire széllel szemben megy a cikk.) A kormánypropaganda pedig pontosan rájátszik erre a légkörre, erre a szokásra, amelynek a Kádár-rendszerre visszanyúló gyökerei vannak: a politika úgyis csak „úri huncutság”, és a legjobb, ha mindenki csak a saját (és családja) anyagi boldogulását tartja fontosnak. Egy olyan kultúra ítélkezik igen gyakran, ráadásul könnyen, néhány mondattal, amelyet az utódaink joggal meg fognak vetni az erkölcstelensége miatt. Az elvtelen és gátlástalan pozícióharc miatt, a képmutatásai, a gyávaságai miatt és amiatt mert a pályázatoknál az elsődleges szempont, hogy mennyi pénzt tudunk lenyúlni, nem pedig hogy a forrásokat ésszerűen használjuk fel. Sanszos, hogy az elszalasztott lehetőségek kora leszünk, amely a pillanatnyi nyereségek miatt hülyeségekre szórta el a pénzeket, a jövő megalapozása helyett. És sajnálatos, hogy mivel jelenleg "fut a szekér", van sok pénz, mindez a legtöbbünk számára teljesen természetes, elfogadható magatartás.
Elismerni másokat
A távolságtartó, józan paraszti ész nem keresi az igazságot eszeveszett módon, sőt elfogadja, hogy nem mindig rekonstruálható pontosan, az igazság nem olyan dolog, amiért keresztes háborút kell folytatni (amelynek szükségszerűen több áldozata lesz mint eredménye). Emellett egy komoly és professzionális politikai elemzőt arról lehet megismerni (pl. Tölgyessyt ilyennek tartom), hogy nem rögeszmés és elismeri a különféle oldalak igazságait, pozitív lépéseit, emellett viszont nagyon markáns, saját véleményeket is megfogalmaz. A különféle vélemények pozitívumainak elismerése azért fontos, mert a különféle politikai nézetek között nem csak eltérő érdekek, hanem eltérő ÉRTÉKRENDEK is vannak, és a hangsúly az értéken van. Így például a magyar szélsőjobbhoz köthető emberek jó része a hagyományápolás és az olyan ősi életmódok (lovaglás, íjászat stb.) híve, amely talán egyedülálló Európában. Ennek az életmódnak és életfelfogásnak nyilvánvalóan megvan a maga létjogosultsága, és képviseletének is a helye, valószínűleg nem az EU parlamentjében, de az országgyűlésben és a helyi közösségek szintjén mindenképpen. Egy koalíciós kormányzásban is elképzelhető lenne a Jobbik részvétele akár baloldali pártokkal is, ha mindenkinek megtalálnák a legmegfelelőbb, leginkább testhez álló pozíciót. Az érdekek jelenlegi hazug összemosása népnemzeti összefogás címszó alatt viszont elősegíti a korrupciót és nem szolgálja a tisztánlátásunkat közéleti kérdésekben.
Aki másokat elítél és kirekeszt az nem ismeri fel azt az új igazságot, hogy századunkban a legnagyobb kihasználatlan erőforrás maga az ember, a sokféle és sokrétű emberi tehetség.
