Ideo-logikák

Ideo-logikák

Foci: a leglátványosabb szélhámosság?

2017. július 07. - Tamáspatrik

A labdarúgás az egyik legnagyobb tömegszórakoztató showműsor a legtöbb országban, és köztudottá vált a „kis pénz, kis foci” elve, tehát nincs esély arra, hogy kevés pénzből működjenek azok a „gladiátorképzők”, amelyek a mai labdarúgás fizikai, technikai és pszichés követelményeinek megfelelnek.

Az a gyanú, hogy egy országban rendelkezésre álló összpénz mennyisége jelentős mértéken meghatározza a legnépszerűbb sportág eredményét, ez elég jól igazolható. Egy pontozás alapján, amely az utolsó 6 EB és 6 VB eredményeit veszi figyelembe (részvétel 1 pont, továbbjutás a csoportból 2, elődöntő 3, döntő 4, győzelem 5 pont), az első 10-ben csak két olyan ország szerepel (portugál és horvát), amely nem tartozik a 12 legnagyobb összjövedelmű ország közé. Az eredmények arányosak az országokban levő pénz mennyiségével, az élmezőnyt a németek, franciák, spanyolok és olaszok adják, lehetőségeikhez képest rendesen le vannak maradva a britek és a nagyobb országok közül igazából a kelet-európaiak (oroszok, lengyelek és törökök) eredményei mondhatóak szerénynek, ami az ő esetükben az alacsonyabb életszínvonallal és a szolgáltatások általános fejletlenségével is magyarázható.

A középmezőnyt főként közepes összjövedelmű országok alkotják, Magyarország a 26.helyével ennek a mezőnynek az alján található, a nálunk gazdagabbak közül csak a finneket előzzük meg, viszont a szlovákok, szerbek, ukránok és bolgárok mögé szorulunk.

gdp_es_foci.png

 

Látható, hogy amíg általában igaz, hogy „kis pénz, kis foci”, ennek az ellentéte („nagy pénz, nagy foci”) már korántsem általánosítható. Különösen igaz ez annak fényében, hogy nálunk a sportágba történt befektetések hatékonysága igencsak kérdéses, ha egyáltalán kimutatható bármiféle eredmény, a magyar játékosok nemzetközi versenyképességének vagy pontosabban fogalmazva általános versenyképtelenségének ismeretében.

Hogy a labdarúgás milyen szélhámosságokra ad lehetőséget, az megfogható azon a ponton, hogyan készülnek a különféle rangsorok. Számos sportágban elterjedté vált az Élő Árpád által kiterjesztett „ELO Rating” más néven Élő-pontszámítás használata, amely a legjobb gyakorlatban alkalmazott statisztikai módszer a versenyzők erősorrendjének megítélésére. A FIFA ennek a módszernek egy egyszerűsített változatát használja, amely az Élő-pontszámításhoz eléggé hasonló eredményeket ad. A módszer arra ad előrejelzést, hogy egy erősebb versenyző vagy csapat milyen valószínűséggel fogja legyőzni a nála gyengébbet. 100 pont különbségnél ez kb. 3-ból 2, 200 pontnál 4-ből 3, 400 pontnál pedig 10-ből 9 körüli. Az Élő-pontszámítás alkalmat ad a különféle sportágak bonyolultsági színvonalának felmérésre, mert mennél magasabb pontszámot kapnak az élmenők, annál több szint létezik az adott sportágon belül. Használata szellemi sportágakban a legelterjedtebb: a GO esetében 3600 fölötti pontszámok vannak, a sakknál pedig 2900-3000 közötti az abszolút csúcs, ezek alapján a sakk a GO-hoz képest kevésbé bonyolult játék. (Amit tükröznek az alkalmazott gépi programok is mindkét játék esetén: a GO-nál csak most érte el és lépte túl a gép a legjobb mesterek szintjét.) A fizikai sportágak közül a tenisz nagymenői 2400 pontig jutottak és köztük is igen jelentős lépcsők vannak. A labdarúgás élcsapatai (Brazília, Németország) ettől elmaradva 2200 pontot értek el, éppúgy mint az európai sztárcsapatok (Real, Bayern, Barca) amely kicsivel a kosárlabda szintje fölött van (az NBA esetében pl. 2100 pont). Ráadásul a válogatottak sokkal kevesebb mérkőzést játszanak (emiatt is használ más módszert a FIFA az ÉLŐ pontszámítás helyett) és a válogatottak pozíciói a ranglistán sokkal gyorsabban is változnak mint a klubcsapatok esetében, ahol a sorrendek elég stabilak, a kosárlabdáról és teniszről nem is beszélve. Mivel a csapatok között aránylag kicsi a különbség más sportágakhoz képest, a klubcsapatok eredményei azok, amelyek a bajnokságok sokfordulós jellege miatt a valós erősorrendet legjobban tükrözik, a kupamérkőzések már kevésbé, és a válogatottak összecsapásai pedig a leginkább szerencsefüggőek.

Emiatt a magyar válogatott játékosok pillanatnyi jó formája vagy néhány szerencsés mérkőzése mindig el tudta adni, néha akár éveken át, a rosszabb eredményeket is. Siker esetén a tárgyilagos értékelés mindig teljesen elmarad: azt sosem kellett magyarázni, amikor egy kiegyenlített mérkőzésen nekünk kedvező eredmény született, néhány megpattanó lövés vagy utolsó perces gól döntött a mi javunkra (lásd a tavalyi EB, bár akkor legalább volt minek örülni). Ezzel szemben a kudarcot mindig rá lehetett fogni tőlünk független tényezőkre, a balszerencsére, a körülményekre vagy a bíróra – az viszont feketén-fehéren kiderült minden esetben, hogy bármiféle esélyünk a továbbjutásra a selejtezőből csak akkor van, amikor a csapatok fele továbbjut. Az edzők pedig konkrét értékelések helyett gyakorlatilag kivétel nélkül össze-vissza hadováltak mindenféle általánosságokat és harminc éven keresztül nem beszélt arról sem senki, ami manapság nagy nehezen kimondásra került, hogy a magyar játékosok fizikai edzettsége messze elmarad az európai élmezőnytől és még a középmezőny szintjét sem üti meg. Emiatt mit csinál a magyar focista? A párharcokba nem megy bele, mert azokat általában elveszíti, inkább ügyeskedik a pályán, valahogyan megpróbál az ellenfél kapuja elé kerülni és gólt lőni, a többit pedig valahogy kibekkelni. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a magyar foci lényeges vonatkozásokban elmaradna életünk más területeitől.

Van emellett még legalább egy olyan dolog, amely nemzetközi viszonylatban is széles teret ad a foci különféle szélhámosainak és ügyeskedőinek: ez pedig a sok fizikai kontaktus miatti tisztátalan és alattomos játék. Egyes játékosok például folyamatosan provokálnak másokat apró alattomos szabálytalanságokkal és eljátsszák a nagy halált, amikor valaki hozzájuk ér. Van még egy olyan új trend is, hogy megpróbálni „kiharcolni” a tizenegyest, tehát a tizenhatoson belül nem közvetlenül kapura törni, hanem az ellenfelet szabálytalanságra késztetni. Ennek egyik módja, amit a bírók (és a nagyközönség is) gyakran megesznek, hogy úgy megemeli a labdát, hogy a védő kezéhez érjen (valahova tennie kell a kezét ugyanis), vagy pedig megtolja a labdát és átesik az ellenfél játékosának lábán. Jelenleg még ott tartunk, hogy a mai sebességű játék mellett még videó kamerák használata esetén is aránylag sok a nem könnyen megítélhető eset és afelé haladunk, hogy a mérkőzések nagy részét a tizenegyesek vagy kiállítások fogják eldönteni.

Ez persze egyáltalán nem törvényszerű, mert ahol ilyen sok pénz van, ott könnyen eldöntethetik a meccseket bundák is... amelyek valószínűleg manapság is eléggé gyakoriak.

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr6112646549

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása