A labdarúgás az egyik legnagyobb tömegszórakoztató showműsor a legtöbb országban, és köztudottá vált a „kis pénz, kis foci” elve, tehát nincs esély arra, hogy kevés pénzből működjenek azok a „gladiátorképzők”, amelyek a mai labdarúgás fizikai, technikai és pszichés követelményeinek megfelelnek.
Az a gyanú, hogy egy országban rendelkezésre álló összpénz mennyisége jelentős mértéken meghatározza a legnépszerűbb sportág eredményét, ez elég jól igazolható. Egy pontozás alapján, amely az utolsó 6 EB és 6 VB eredményeit veszi figyelembe (részvétel 1 pont, továbbjutás a csoportból 2, elődöntő 3, döntő 4, győzelem 5 pont), az első 10-ben csak két olyan ország szerepel (portugál és horvát), amely nem tartozik a 12 legnagyobb összjövedelmű ország közé. Az eredmények arányosak az országokban levő pénz mennyiségével, az élmezőnyt a németek, franciák, spanyolok és olaszok adják, lehetőségeikhez képest rendesen le vannak maradva a britek és a nagyobb országok közül igazából a kelet-európaiak (oroszok, lengyelek és törökök) eredményei mondhatóak szerénynek, ami az ő esetükben az alacsonyabb életszínvonallal és a szolgáltatások általános fejletlenségével is magyarázható.
A középmezőnyt főként közepes összjövedelmű országok alkotják, Magyarország a 26.helyével ennek a mezőnynek az alján található, a nálunk gazdagabbak közül csak a finneket előzzük meg, viszont a szlovákok, szerbek, ukránok és bolgárok mögé szorulunk.
Látható, hogy amíg általában igaz, hogy „kis pénz, kis foci”, ennek az ellentéte („nagy pénz, nagy foci”) már korántsem általánosítható. Különösen igaz ez annak fényében, hogy nálunk a sportágba történt befektetések hatékonysága igencsak kérdéses, ha egyáltalán kimutatható bármiféle eredmény, a magyar játékosok nemzetközi versenyképességének vagy pontosabban fogalmazva általános versenyképtelenségének ismeretében.
Hogy a labdarúgás milyen szélhámosságokra ad lehetőséget, az megfogható azon a ponton, hogyan készülnek a különféle rangsorok. Számos sportágban elterjedté vált az Élő Árpád által kiterjesztett „ELO Rating” más néven Élő-pontszámítás használata, amely a legjobb gyakorlatban alkalmazott statisztikai módszer a versenyzők erősorrendjének megítélésére. A FIFA ennek a módszernek egy egyszerűsített változatát használja, amely az Élő-pontszámításhoz eléggé hasonló eredményeket ad. A módszer arra ad előrejelzést, hogy egy erősebb versenyző vagy csapat milyen valószínűséggel fogja legyőzni a nála gyengébbet. 100 pont különbségnél ez kb. 3-ból 2, 200 pontnál 4-ből 3, 400 pontnál pedig 10-ből 9 körüli. Az Élő-pontszámítás alkalmat ad a különféle sportágak bonyolultsági színvonalának felmérésre, mert mennél magasabb pontszámot kapnak az élmenők, annál több szint létezik az adott sportágon belül. Használata szellemi sportágakban a legelterjedtebb: a GO esetében 3600 fölötti pontszámok vannak, a sakknál pedig 2900-3000 közötti az abszolút csúcs, ezek alapján a sakk a GO-hoz képest kevésbé bonyolult játék. (Amit tükröznek az alkalmazott gépi programok is mindkét játék esetén: a GO-nál csak most érte el és lépte túl a gép a legjobb mesterek szintjét.) A fizikai sportágak közül a tenisz nagymenői 2400 pontig jutottak és köztük is igen jelentős lépcsők vannak. A labdarúgás élcsapatai (Brazília, Németország) ettől elmaradva 2200 pontot értek el, éppúgy mint az európai sztárcsapatok (Real, Bayern, Barca) amely kicsivel a kosárlabda szintje fölött van (az NBA esetében pl. 2100 pont). Ráadásul a válogatottak sokkal kevesebb mérkőzést játszanak (emiatt is használ más módszert a FIFA az ÉLŐ pontszámítás helyett) és a válogatottak pozíciói a ranglistán sokkal gyorsabban is változnak mint a klubcsapatok esetében, ahol a sorrendek elég stabilak, a kosárlabdáról és teniszről nem is beszélve. Mivel a csapatok között aránylag kicsi a különbség más sportágakhoz képest, a klubcsapatok eredményei azok, amelyek a bajnokságok sokfordulós jellege miatt a valós erősorrendet legjobban tükrözik, a kupamérkőzések már kevésbé, és a válogatottak összecsapásai pedig a leginkább szerencsefüggőek.
Emiatt a magyar válogatott játékosok pillanatnyi jó formája vagy néhány szerencsés mérkőzése mindig el tudta adni, néha akár éveken át, a rosszabb eredményeket is. Siker esetén a tárgyilagos értékelés mindig teljesen elmarad: azt sosem kellett magyarázni, amikor egy kiegyenlített mérkőzésen nekünk kedvező eredmény született, néhány megpattanó lövés vagy utolsó perces gól döntött a mi javunkra (lásd a tavalyi EB, bár akkor legalább volt minek örülni). Ezzel szemben a kudarcot mindig rá lehetett fogni tőlünk független tényezőkre, a balszerencsére, a körülményekre vagy a bíróra – az viszont feketén-fehéren kiderült minden esetben, hogy bármiféle esélyünk a továbbjutásra a selejtezőből csak akkor van, amikor a csapatok fele továbbjut. Az edzők pedig konkrét értékelések helyett gyakorlatilag kivétel nélkül össze-vissza hadováltak mindenféle általánosságokat és harminc éven keresztül nem beszélt arról sem senki, ami manapság nagy nehezen kimondásra került, hogy a magyar játékosok fizikai edzettsége messze elmarad az európai élmezőnytől és még a középmezőny szintjét sem üti meg. Emiatt mit csinál a magyar focista? A párharcokba nem megy bele, mert azokat általában elveszíti, inkább ügyeskedik a pályán, valahogyan megpróbál az ellenfél kapuja elé kerülni és gólt lőni, a többit pedig valahogy kibekkelni. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a magyar foci lényeges vonatkozásokban elmaradna életünk más területeitől.
Van emellett még legalább egy olyan dolog, amely nemzetközi viszonylatban is széles teret ad a foci különféle szélhámosainak és ügyeskedőinek: ez pedig a sok fizikai kontaktus miatti tisztátalan és alattomos játék. Egyes játékosok például folyamatosan provokálnak másokat apró alattomos szabálytalanságokkal és eljátsszák a nagy halált, amikor valaki hozzájuk ér. Van még egy olyan új trend is, hogy megpróbálni „kiharcolni” a tizenegyest, tehát a tizenhatoson belül nem közvetlenül kapura törni, hanem az ellenfelet szabálytalanságra késztetni. Ennek egyik módja, amit a bírók (és a nagyközönség is) gyakran megesznek, hogy úgy megemeli a labdát, hogy a védő kezéhez érjen (valahova tennie kell a kezét ugyanis), vagy pedig megtolja a labdát és átesik az ellenfél játékosának lábán. Jelenleg még ott tartunk, hogy a mai sebességű játék mellett még videó kamerák használata esetén is aránylag sok a nem könnyen megítélhető eset és afelé haladunk, hogy a mérkőzések nagy részét a tizenegyesek vagy kiállítások fogják eldönteni.
Ez persze egyáltalán nem törvényszerű, mert ahol ilyen sok pénz van, ott könnyen eldöntethetik a meccseket bundák is... amelyek valószínűleg manapság is eléggé gyakoriak.