Az ilyen kérdésre lehet olyan választ is adni, hogy aligha lesz így, mert amíg ember él a Földön, addig mindig háborúzni fog. A háborúk után pedig nem jöhet más mint újabb háborúk. Itt van ráadásul Palesztína, az iraki kurdok esete, Észak-Korea, Kelet-Ukrajna, Szíria vagy éppen Afrika számos országa, ahol állig felfegyverzett hadseregek várnak bevetésre. Ezzel együtt érdekes módon a legutóbbi években nem volt egyetlen államok közötti háború sem, "csak" polgárháborúk, amelyek szintén borzasztóak, de mégsem annyira pusztítóak mint a reguláris hadseregek bevetésével járók.
A múlt század vége óta érvényesülő tendencia, hogy a háborúk száma csökken és egyre kisebb területeket érint. Ez a tendencia persze nagyon törékeny és távolról sem egyenletes, azonban sok évszázados távlatban még inkább kirajzolódik a háborúskodások csökkenése. A középkori Európában például a háborúság teljesen megszokott volt, a kisebb-nagyobb csetepatékat rövid békés időszakok szakították meg. Manapság ezzel szemben a fejlett országokban legalábbis, az üzleti kapcsolatok, a kereskedelem és a munkamegosztás összetettsége nem fér össze a háborúval. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a globalizáció pozitív folyománya a béke elterjedése a Földön.
Habár az ipari forradalom következtében a gépesített háborúk rengeteg áldozatot szedtek, mai vezető társadalomtudósok (pl. Jared Diamond) kimutatásai szerint az az elesetteknek az országok lakosságához viszonyított aránya így is messze elmaradt mondjuk egy hagyományos, afrikai törzsi háborútól, amelyet lándzsákkal és késekkel vívtak meg. A tömegpusztító fegyverek kifejlesztése pedig olyan paradox helyzetet idézett elő, hogy ezeket gyakorlatilag nem lehet bevetni, elrettentésre alkalmasak a leginkább. Tehát ha a SZU és az USA egymás ellen bevetette volna az atombombát, rövid úton annyira tönkretették volna egymást, hogy ezzel legfeljebb más, a konfliktusoktól távol maradt országok dominanciáját segítették volna elő.
Malthus elmélete szerint a háborúk fő funkciója a népesség számának kordában tartása, a túlnépesedés megakadályozása. Úgy tűnik, hogy főleg azokon a területeken robban ki leginkább, ahol bizonyos erőforrások (élelem, víz, termőföld) szűkössé kezdenek válni a lakosság növekvő számához képest. Én szinte biztos vagyok benne, hogy a szűkösség ÉRZETE már önmagában is - nincs mindenből elegendő mindenki számára,- mindenképp növeli a harci kedvet, a harciasságot. A nagy európai háborúk kirobbanása mögött minden esetben egy olyan gondolat, egy olyan érzet húzódott meg rejtett módon, hogy túlnépesedtünk és csak mások rovására tudjuk igényeinket kielégíteni. Ehhez képest teljesen másodlagosnak tűnnek a vallási, ideológiai, nemzeti stb. ellentétek, ezek sokkal mintha inkább ürügyül szolgáltak volna a felgyűlt feszültségek levezetésére. (Egy ilyen szempontú elemzésre persze csak olyan történészek lesznek képesek, akik a pszichológia és a biológia területén is járatosak, és ismerik például a patkányok agressziójával kapcsolatos kísérletek eredményeit, az állatok hormon háztartásának változását is beleértve.)
A második világháború utáni gazdasági fejlődés képes volt megcáfolni kontinensünkön a harcias ideológiák alaptételeit, - legalábbis jelenleg így tűnik. Azért mondom, hogy legalábbis, mert az emberi agresszió jelentős mértékben a természettel szemben érvényesül, amelynek már most kezdjük érezni a katasztrofális hatásait. Nem tudom, hogy idejében sikerül-e megállítani azt a folyamatot, amely az egész bolygót az ember egoizmusának rendeli alá, saját életfeltételeinket téve tönkre? Hogyha nem válik alapvetővé és általánossá a természet feltétlen tisztelete, akkor a nem túl távoli jövőben ismét felerősödik a küzdelem az erőforrásokért, a különféle háborúk megint mindennapossá válhatnak...
Mivel az ember biológiailag keveset változott pár évszázad alatt és a harcias ösztöneink szinte változatlanok, ezért a háborúk akkor szűnhetnek meg, ha a funkcióit más tevékenységek képesek átvenni. Számomra többek között az alábbiak merülnek fel:
1.Népességszabályzás: úgy gondolom, hogy ma erre az oktatás, képzés és a megfelelő gyermeknevelést lehetővé tevő életkörülmények biztosítása sokkal alkalmasabb eszközök. (A radikális jobboldal felfogása e téren ellentmondásos, mert azt szeretné, hogy a világon a népesség mindenhol nagyon lecsökkenjen, csak nálunk növekedjen. Másik ellentmondás, hogy úgy legyünk többen, hogy közben egyre csökkenjen az ő társadalmi normáiknak nem megfelelő emberek száma.)
2.Más kultúrák megismerése, keveredés embercsoportok között. Számos háború, pl. Nagy Sándor hódításai kapcsán előnyös hatásként szokták emlegetni különféle népek kulturális és biológiai keveredését. Manapság leginkább a turizmus és a külföldi munkavállalás tölt be ehhez hasonló szerepet: nyitott és mobilis népességű országokban a lakosság nagy része eljut más országokba rövidebb vagy hosszabb időre, és megismer más kultúrákat. A középkorban ez egyáltalán nem volt jellemző, amit az is mutat, hogy pletykák nyomán az amerikai indiánokat eleinte egyetlen nagy lábon álló lényekként vagy egyszemű szörnyetegekként ábrázolták. Sajnos Európa keleti felén így nálunk is az emberek többsége még Budapestre sem jut el, nemhogy külföldi országokba, ezért egyesek a "migránsokat" afféle gonosz és torz figurának képzelik a propaganda hatására...
3.Erőfelmérés és vetélkedés más népekkel. Van egy igényünk annak a bizonyítására, hogy jobbak vagyunk másoknál, ami manapság szimbolikus értelemben a különféle nagy sporteseményeken (VB, EB, olimpia) történhet meg. A sportágak közül leginkább a futball az, amely az erőszakosság, gyorsaság és finesz legjobb ötvözetét adja napjainkban. Emellett azonban igen sok piszkos trükkre, olykor alibi taktikázásra (tili-tolira) vagy netán bundázásra is lehetőséget ad - a magyar focisták sajnos a játék ezen, kevésbé szimpatikus elemeit sajátították el a legjobban. Egyértelműen látható, hogy a sport nálunk évtizedek óta hanyatlik, egy-két tucat kiemelkedő egyéniség képes csak az eredmények szállítására. (Ezzel szemben a képernyős csapatsportokban a helyezések romlanak és egyre távolabb kerülünk az európai élvonaltól, a labdarúgás pedig a ráköltött óriási pénzek ellenére is pont ugyanott áll mint régebben.) Mindez egyértelműen abból fakad, hogy a mai magyar társadalmi közeg egyszerűen nem kedvez sem a tehetséggondozásnak, sem a teljesítmény folytonos fejlesztésének, az érvényesülés a kapcsolatokon és a "jó helyezkedésen" vagy a "mutyizáson" múlik, sokkal inkább mint az elvégzett munka mennyiségén és minőségén.
4.Gazdasági verseny is betöltheti a háborúk bizonyos funkcióit, a mai seregek tábornokai a nagyvállalatok igazgatói, a csapatmunka szintje és az alkalmazott stratégia a világpiaci pozíciók javítását vagy rontását vonja maga után, a pillanatnyi állásokat a tőzsdéken mérik. Feladataikra alkalmas, precízen végrehajtó, jól felkészített "katonákra" van szükség a mai kisebb és nagyobb vállalatok sikeres működéséhez egyaránt. Ez a kép, az ilyesfajta képek a modern vállalatokról azonban egyáltalán nem azok, amelyek manapság a magyar polgárok nagy részének fejében akárcsak felmerülnének, sőt a sikeres cég mindig gyanús, sokan csak a jogtalan előnyökkel szerzett sikerekben hisznek és mindenben azt keresik.
Habár a sikeres országokban a fenti stratégiák mind működnek, és a háborúk egyes funkcióit jól helyettesítik, minálunk ez kevésbé jellemző. Nálunk ezért két másik formája marad a harciasságnak, az egyik a baromfiudvar, ahol mindig odacsíphetek a másiknak, tehát apró kis torzsalkodásokban éljük ki magunkat. A másik pedig a közös ellenség, ellenségek pfújolása, a gonoszokkal szemben érzett "erkölcsi fölényünk" kifejezése. Egyes politikusaink sikeresen rájátszanak az ilyen irányú ösztönökre, az igazságok és a hazugságok olyan ötvözetét hozva létre, amely sugallja, hogy eláraszthatnak minket olyan primitív népek, akiknek valójában nem szándéka ide jönni, emellett az eseményeknek egyszemélyi irányítóját feltételezzük, akkor is ha nem irányítja azokat és olyan szándékokat tulajdonítanunk neki, amelyek valójában nincsenek.
Mivel nagy mértékben ösztönös viselkedésre épít ezért elég, ha az állítások csak részben igazak, így ami nem igaz belőle a legtöbben azt is el fogják hinni és nem fogják ellenőrizni. A lakosság nagyobb részének nem csak bármely távoli országból jött ember gyanús, hanem a külföld am-blokk veszélyt jelent, mivel sokan pozíciókat féltenek és pozícióharcokban hisznek, nem pedig teljesítményekben. A bennük levő harciasságot a politikai vezetés nagyon jól képes a neki megfelelő mederbe terelni, olyannyira, hogy sokan már eljutottak a háborús logika világába, ahol minden dolog jelentőségét az adja meg, hogy barátunk-e vagy inkább rejtett, civil ruhába bújt ellenség? (Nem véletlen, hogy akik belementek ebbe az egyirányú utcába, mindenhol ellenséget keresnek, ellenség mindaz, aki a hatalmamat, a kis egoista törekvéseimet veszélyezteti, így például a "civil szervezet" is egyfajta álcázott ügynök.) A nálunk jellemző közéleti gondolkodás, a médiumokban, de olykor akár egy baráti társaságban vagy egy lakógyűlésen is lényegében pont olyan mint ami a totális háborúban álló országokban szokásos.
Egy olyan cinikus politikai elitünk van, amely nagyon a múltban él és nem látja be, hogy a háborúskodások kora lényegében lejárt. Még most is folyton az ellenséget keresi ott is ahol nincs, (elfelejtve azt, hogy a bolha csípése fáj ugyan, mégsem érdemes elefántot csinálni belőle), az ifjúság nevelésében is a katonai mentalitást igyekezve érvényesíteni.
Manapság a harciasságot sokféleképpen lehet kiélni. Aki végképp nem fér a bőrébe, elmehet zsoldoskatonának egy háborús övezetbe, mások egyszerűen kiélik különféle videojátékokkal, míg a magyar lakosság többségének rendszeres adrenalinlöketét különféle láthatatlan, feltételezett ellenségek folytonos verbális csépelése biztosítja.