A filozófia és úgy általában véve a rendszerben való gondolkodás az ókori görögökkel kezdődött. Ennek egyik fő oka abban ragadható meg, hogy mély, elfogulatlanul racionális gondolkodásra csak szabad emberek képesek. Akik mások hatalma miatt rettegnek vagy a mások feletti hatalmukat féltik folyamatosan, azok képtelenek többre mint a gondolatok harci eszközként való használatára mások törekvéseivel szemben, különféle ideológiák gyártásával keresve utólagos indokokat fényesnek egyáltalán nem mondható tetteikre. (Mivel az utóbbi fajta "gondolkodás" vált jellemzővé napjainkban és sokak agyi kapacitását teljesen leköti emiatt nem meglepő, hogy egyáltalán nem népszerű manapság a filozófia.) Csak szabad emberek társadalmából voltak képesek kiemelkedni olyan zsenik mint többek között Platón és Arisztotelész, akik több mint két évezredre meghatározták a nyugati civilizáció gondolkodásának fő irányait.
A régi görögök felfedezték a paradoxonokat, a feloldhatatlan ellentmondásokat is, amelyek mindig az adott kor jellemző gondolkodási korlátait fejezik ki. Ilyen híres paradoxon: "Minden krétai hazudik - mondta a krétai.", amely számomra a formális logika és a gyakorlat igazságkritériumai közötti különbséget mutatja. Amíg a formális logikában egy hamis állítás ellentéte igaz (emiatt a példamondat önellentmondásra vezet), a gyakorlatban egy hamis állítás - pl. "Országunk az EU gyarmata kell, hogy legyen."- tagadásával nem csak az igazságot, hanem további hamis állítások tömkelegét is létrehozhatjuk. Erre a fajta logikára építenek a mai demagogoszok, amikor egy nyilvánvalóan elfogadhatatlan állítás megkérdőjelezésével indítják beszédeiket...
Ezért gondolhatjuk ma, hogy a fenti mondat eldönthető módon hamisnak tekinthető, mert amikor folyton hazudozunk a közéletben mint a példabeli krétaiak, akkor a mondatok értelmezése lehetetlen, megszűnik a valódi kommunikáció minden formája. Ráadásul nem csak a politikusokra igaz ez hanem a legtöbbünkre szintén, hogy hazudós krétaiak vagyunk, mert nem ritkán úgy szeretjük beállítani a dolgokat, hogy magunkat kedvezőbb fényben tüntessük fel a valóságosnál. (Terjedelmi okokból leegyszerűsítéssel egyenlőséget téve a "hamis" és a "hazug" fogalma közé.) Elmondható, hogy a mai kor emberére a régi görögökkel ellentétben, az igazságra való törekvés sajnálatos módon kevéssé jellemző...
René Descartes híres mondata: "Gondolkodom, tehát vagyok." - látszólag megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, annak ellenére, hogy buddhista mesterek vagy általában a keleti hagyomány talaján állók nem értenek vele egyet. Ha jobban megnézzük ezt a mondatot, könnyen kétségeink támadhatnak már a gondolkodás fogalmának értelmezésében is. Például azért, mert távolról sem "vegytiszta" folyamat, hanem igen gyakran csupán különféle érzések, tudattalan döntések megindoklása pszichológiailag is kimutatható módon. A létezés fogalmának meghatározásával még inkább gondjaink lehetnek, hiszen a gyakorlatban ez nem annyira digitális (vagy-vagy) mint amennyire intenzitási kategória. Gondoljunk arra, hogy egy hétfő reggel, amikor munkába indulunk, akkor valóban létezünk-e vagy pedig inkább úgy érezzük magunkat, mint Schrödinger macskája, amelyik egy időben élő is és nem is?
Descartes racionalizmusa egyértelműen sokat segített a modern tudományos gondolkodás megalapozásában, azonban a fenti tételmondat számomra leginkább egy igen határozott állásfoglalásnak és egyfajta program meghirdetésének tűnik. A mai polarizálódott társadalmunkban az elvont gondolkodás síkján két véglet létezik: az egyik véglet nem tart igényt saját gondolatok és következtetések megfogalmazására, csak a csordaszellem után megy. A másik véglet pedig az elefántcsonttornyába zárkózó, "szektás molyolással" foglalkozó értelmiségi, amely elveszítve a mindennapi kapcsolatot a hétköznapi valóságban élő emberekkel kevéssé törekszik a gondolatainak emberközelivé tételére. (A távolság áthidalása nyilván nem könnyű, de egyáltalán nem lehetetlen feladat.)
Immanuel Kant a filozófusok képzeletbeli válogatottjából semmiképpen sem hagyható ki. Az általa megalapozott kritikai gondolkodás, amely végső soron a filozófia lényegét képezi valóban alapvető jelentőségű kellene, hogy legyen, hiszen elménk erősen torzítja az általunk észlelt valóság értelmezését. Sőt, az általunk használt szűrők torzítása a mai pszichológusok szerint még annál is súlyosabb mint Kant feltételezte. Ennek ellenére az önkritika manapság sajnálatos módon egyáltalán nem divatos, semmilyen formában.
Annak a levezetése is megállja a helyét, hogy a társadalmilag erkölcsös viselkedés forrása nem feltétlenül egy külső hatalomtól való félelem kell, hogy legyen, hanem belülről is fakadhat. »Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen«. Amennyiben úgy cselekszem, hogy az mások számára is példaként szolgáljon, akkor a társadalom nagyon is működőképes - ezt a gyakorlat is visszaigazolta már egyes országokban (kettesekben kevésbé).
Mindamellett a felvilágosodás gondolkodóinak alapvető tévedése volt, hogy túlbecsülték a racionalitás jelentőségét az emberben levő ösztönös késztetésekkel és az érzelmi oldalunkkal szemben (az "ember" fogalmába saját magukat is beleértve!). A "felvilágosítás" ha egyáltalában véve működőképes, akkor is csak mint nagyon lassú, generációkon keresztül tartó folyamatként beszélhetünk róla, amely nem annyira észosztásról mint együtt haladásról szól és az időnkénti visszaesésekkel is számolni kell.
G.W. Hegel a maga korának kiemelkedő hatású gondolkodója volt, számos filozófushoz hasonlóan a rendszere kevésbé, sokkal inkább egyes gondolatai vagy érvelési módja az, amelyet manapság is alkalmaznak. Például a dialektika elve a gyakorlatban nem nagyon érvényesül, legalábbis Európa keleti felében nem, ahol az ellentétek harcát nem követi a "szintézis", hanem megmarad az ide-oda csapongás, a társadalom folyamatosan a szélsőségek között vergődik. Az hogy a filozófusok a világ jelenségei mögött végső soron értelmet tételeznek fel, egyfajta rejtett módon vallásos, istenkereső tevékenységként is felfogható. Ez a fajta istenkereső magatartás Hegel esetében egyértelmű, azonban az ő tanításait sajátos módon alkalmazó Karl Marx esetében is igaz, aki az anyagot tette meg egyfajta istennek, miközben nyilvánvaló vallásos hevület fűtötte a "gonosszal" szemben. A következmények katasztrofálisnak bizonyultak - bár a kommunizmus rémségeit távolról sem szeretném Marx nyakába varrni. A harcos materializmus és a bigott vallásosság közötti kapcsolatot jól mutatja, hogy sok esetben a buzgó katolikusokból lettek a fanatikus kommunisták és fordítva.
A látszat ellenére mégsem szeretném lebecsülni a klasszikus filozófia hatalmas, általában igen nehéz és kitartó munkával megközelíthető gondolati építményeit, az emberi logika csúcsteljesítményeit. Leginkább csak reflektálni szeretnék néhány közismert gondolatra, szubjektivitástól egyáltalán nem mentes módon. Éppen ez a filozófia lényege a gondolati reflexió, hogy mit mondanak nekünk, nekem a mai embernek a nagy elődök egyes gondolatai. Wittgenstein-nel értek egyet, aki egyik írásának konklúziójaként leszögezte, hogy amit leírt azt tekintsék csupán egyfajta létrának, amelynek segítségével el lehet jutni valahonnan valahova, utána már nincs rá szükségünk. A filozófusok egyes gondolatait én is leginkább sajátos eszköznek tekintem, amelyekhez viszonyulhatunk a ránk jellemző módon és semmiképpen sem dogmáknak, amelyeket követnünk kellene. (Ennek a szellemében írtam én is ezt a cikket, a gondolatok saját kútfőből származnak, bár nem gondolom, hogy különösebben eredetiek lennének, és csak egy fajta megközelítésnek tartom őket.)
Korunkra jellemző paradoxon egyébként a Schrödinger macskája típusú gondolatkísérlet. Ennek a paradoxonnak létezhet egy olyan értelmezése, hogy a mai kor embere, a tudomány eszközei révén abszolút mindent tudni akar, minden pillanatról számot akar adni, korlátlan hatalmat gyakorolva az anyagvilág mögött. Hatalmunk korlátai azonban legalább kétfélék: a kaotikus jelenségek gyakorlati korlátot képeznek, a kvantummechanika pedig a mikroméretekben abszolút elméleti korlátokat is megmutatott. Érdekes lenne olyan modelleket alkotni, ahol a világon minden, az elektronok pályája is pontosan kiszámítható lenne. Milyen lenne egy ilyen világ és vajon hogy tudnánk elviselni azt, hogy minden esemény pontosan előre kiszámítható?
A fentiekkel összefüggésben a múlt században történt még egy lényeges filozófiai fordulat, egy olyan típusú korlát a világ megismerésében, amelyet a klasszikusok nem láthattak előre teljes mélységében. (Eltekintve most attól a fordulattól, hogy a tudomány vette át a vezető szerepet a valóság megismerésében.) Az Arisztotelész által megalapozott pozitivista felfogás a 20. század közepéig domináns volt, utána a korlátai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Az információs társadalom kibontakozása óta olyan információözönben élünk, amikor az általunk az adott pillanatban fontosnak tartott dolgok könnyen kiszorítják a kevésbé fontosnak tűnőket. Emiatt az "igazság" érték helyett manapság már hírértékről, ingerküszöbről beszélünk, az általános zajból mindenki a neki jobban tetsző "alternatív igazságot" szűri ki, sajnálatos módon. A személyre szabott virtuális világokban egy-egy "celeb" képes a figyelmünket elrabolni sokkal lényegesebb dolgok rovására csak azáltal, hogy olyan értékeket szimbolizál számunkra, amelyeknek mi nem is vagyunk a tudatában (csak az ő image-ét létrehozó és futtató marketingcsapat).
Ma még senki nem látja, hogy mennyire veszélyesek ezek a tendenciák és hogyan szoríthatóak korlátok közé az újfajta őrületek. Talán a filozófia klasszikusainak egyes gondolatai is alkalmasak erre a célra: időnként ki kell lépnünk a "mátrixból" (nota bene: ez már tipikus modern filozófiai kategória!), ha el akarunk gondolkozni életünk értelmén és saját gondolataink kritikus vizsgálata is segíthet, hogy ne veszítsük el a talajt a lábunk alól.
