Ideo-logikák

Ideo-logikák

Megmagyarázni azt, ami józan ésszel felfoghatatlan

2018. február 20. - Tamáspatrik

ruins-of-ypres-after-world-war-ii-belgium.jpg

 

A háborúk eszkalációja nagyon hasonló forgatókönyveket követ, a történések szereplői egyre borzasztóbb dolgokat követnek el egymással szemben. Az események sajátos logikájának megértését többek között az alábbi szempontok is segíthetik:

1.Nem hétköznapi gondolkodásmódról van szó, hanem egy olyan egyirányú utcáról, amelybe a belépés a drogosokhoz hasonlóan módosult tudatállapotokat hoz létre. Emiatt van az, hogy a "totális háború" egyáltalán nem kivételes eset a történelemben a korlátozott háborúhoz képest.

2.A bosszúállás során az ember nem az arányosságra törekszik, sokkal inkább a tomboló egó veszi át az irányítást.

3.A hadvezetés igen gyakran nem képes megfelelően kontrollálni a történéseket a felkorbácsolt indulatok miatt (vagy pedig két rossz közül választhat, erős nyomás alatt).

4.Az emberek túlnyomó többsége egymáshoz nagyon hasonló (kultúrától függetlenül), pszichikailag labilis és mindenféle galádságra vehető rá.

5.A modern háborúk a népesség arányához képest nem pusztítóbbak a régieknél, viszont az eszközökkel a pusztítás személytelenebbé vált.

6.A totális háborús vereség a katarzis lehetőségét nyújtja, így lehettek olykor a vesztesekből hosszabb távon győztesek.

7.Az erőszak eszkalációja mikroméretekben is hasonló logikákat követ mint a pusztító háborúk esetében.

Olykor döbbenten állunk a legvadabb háborús pusztítások képei előtt, aminek egyik oka, hogy nem vagyunk képesek a katonák és parancsnokaik szemével látni és fejével gondolkodni, holott éppúgy lehetséges ez, ahogyan egy mesterdetektív is képes egy pszichopata gyilkos fejével gondolkodni, ha ez elősegíti a tettes leleplezését. Mivel azonban a pusztítással való foglalkozás semmiképpen nem mondható egészséges szemléletnek, emiatt mindenképpen szükséges az eseményektől némi távolságtartás és elkerülni azt is, hogy a számunkra szimpatikusabb fél tetteire önigazolásokat keressünk.

A hét tenger bloggerének hadtörténeti írása sok szempontból nagyon jó, bár kissé elfogult, és látszólag költői kérdéseket tesz fel olyankor is, amikor a történtekre egészen kézenfekvő válaszaink vannak. Ennek illusztrálására olyan példákat választottam, amelyek eléggé tipikusnak mondhatóak.

1.A "totális háború" sajnos egyáltalán nem kivételes a történelemben

Az úgynevezett "totális háború" például távolról sem modern találmány, Jared Diamond-ot idézve a modern háborúk nagyon sok áldozatot szedtek ugyan, de a lakosság számához képest összehasonlíthatatlanul kevesebbet mint a régi törzsi háborúk. Az európai történelemben is számos példa van erre, lehetne akár harmincéves háborút is példaként felhozni, ahol az áldozatok nagy száma arányában legalább akkora volt mint a világháborúké és egyes területek elnéptelenedéséhez vezetett. Nem túlzás azt mondani, hogy a lakosság teljes kifosztása és városok felgyújtása régen bevett gyakorlatnak számított és inkább a "lovagias bánásmód" tekinthető kivételnek, csak az amerikai polgárháború során illetve a 20.században születtek meg az olyan jellegű konvenciók, amelyek például a hadifoglyokkal szembeni bánásmódra vonatkoztak.

A háborúk eszkalációjának azonban vannak olyan fokozatai, amelyek során ezeket az elveket a felek nem tartják már be. A háború szerencsés esetben lehet hideg fejjel végrehajtott gyors erőfelmérés, amikor egyfajta szükséges rosszként a térben és időben "korlátozott konfliktus" szintjén marad, amint azonban egyre nagyobb tömegek vonódnak be, akkor a háborús logika egy idő után drogokhoz hasonló hatást fejt ki, nem egy csapásra teszi függővé az embereket, hanem fokozatosan alakítja át a gondolkodást. (Így például a háborús logika felerősödésének során jelentek meg egyre inkább a "belső ellenségek" is zsidók, örmények, tuszik stb. képében, végül igen sokan közülük a háborús tömegpszichózisok áldozataivá váltak.)

2.Az arányosság elve nem reális elvárás a háború eszkalációja során

Az eszkaláció része a bosszú: habár a tízparancsolat az arányos büntetés elvét vallja, ez azonban gyakorlatban ritkán érvényesül, a megtorlás a legtöbb esetben jóval nagyobb mértékű mint az okozott kár. Érdekes módon a háborús agresszorok ezt mindig tudták és fejet hajtva sosem vitatták, valamennyire "elfogadták" a németek, hogy Coventry bombázásáért Drezda földig rombolását kapták, a szívósan és fanatikusan harcoló japánok sem állították sosem, hogy a rájuk ledobott atombombákért őket nem terheli valamilyen szintű felelősség. Annak ellenére mondom ezt, hogy hadászati szempontból mindkét esetben teljesen szükségtelen, ártatlan civilek százezreinek halálával járó, értelmetlen pusztításokról beszélünk (amelyben a szövetségesek felelőssége a nagyobb mértékű).

A lengyel tisztikar kivégzése Katynnál szintén bosszúnak tekinthető a Vörös-hadsereg közel húsz évvel azelőtti Varsó melletti megalázó vereségéért - de mivel ott nem az agresszoron álltak bosszút, hanem saját hazájukat védő embereken, ezért nagyobb nemzetközi felháborodást váltott ki mint az előbbiek.

Az egymással szembeni gyűlölet a háborúskodások során egy fontos hatóerő, nem ritkán különféle felnagyított rémhírek is táplálják (pl. hogy a másik fél apácákat erőszakol meg). Az 1. világháborúban például 1915-16 során többek között azért sem volt esély a békekötésre, mert a harcoló felek már annyira gyűlölték egymást.

3.Amikor már a szellemet kiengedték a palackból, igen nehéz kordában tartani

Kérdéses, hogy bizonyos esetekben mennyiben voltak képesek szabályozni a hadvezérek a katonáik viselkedését és megvoltak-e erre a megfelelő eszközeik. Amikor a tábornokok a harci szellemet akarják növelni, akkor nem vezet-e ellentmondásra, ha megbüntetik azokat, akiknél a harci szellem túlfut. Lényeges, hogy ők is és katonáik is folyamatos nyomás alatt voltak a folyamatos életveszély légkörében, amelynek mindenképpen komoly megterhelést jelent az emberi pszihére.

Két példa arra, hogy a hadvezérek mennyire nem képesek szabályozni a katonáik viselkedését. Dzsingisz például hiába utasította a vezéreit, hogy az elfoglalt városok lakosait kíméljék meg, mégis gyakori volt, hogy a város felgyújtották és a lakosságot felkoncolták.

A Szingapúrért folytatott csatában a japán előrenyomulás folyamatos volt, kis veszteségekkel, a számbelileg nagyobb brit és nemzetközösségi csapatokkal szemben. Egyik esetben a dzsungelből géppuskák álltak lesben és a kerékpáros japán katonák között nagy pusztítást végeztek. A feldühödött japánok ezért bosszúból a foglyul ejtett brit hadifoglyokat lefejezték. A japán főparancsnokot emiatt (és más hasonló esetek miatt) a háború után a britek bíróság elé állították és kivégezték. Kérdés azonban, hogy meg tudta-e volna gátolni a japán főparancsnok a brit foglyok lefejezését anélkül, hogy beleütközött volna abba az elvbe, hogy a harci szellemet folyamatosan fenn kell tartani hónapokon át, igen nehéz körülmények között? (Erre én nem tudnék egyértelmű igent mondani.)

4.Az emberi psziché igen labilis és nagyon kontextusfüggően működik

Sok jel utal arra, hogy az ember idegrendszere úgy van összerakva, hogy az agresszió indokolatlan túlfutása elkerülhetetlen, bizonyos körülmények között nem működnek megfelelő pszichikai gátak. Ezt mutatja az a jelenség, hogy emberek teljesen függetlenül attól, hogy melyik oldalon harcolnak, általában nagyon hasonlóan viselkednek. Maga a helyzet az, amely kihozza belőlük a kegyetlenséget, amit modern kísérletekkel is demonstrálni lehetett. Az egyik az ún. kaliforniai börtönkísérlet, ahol az elvárásoknak próbáltak "csupán" megfelelni, a másik közismert eset Milgram kísérlete, amikor a felelősséget nem vállalva a legtöbben képesek vagyunk a másik embert erős áramütésekkel kínozni ("a főnök úgyis tudja, mit csinál" alapon). Ráadásul a testi reakcióinkkal nem annyira a tudatosnak mondható agykérgünk áll direkt kapcsolatban mint inkább az evolúciósan jóval régebbi, érzelmi központunk (kisemlősagy) és ösztönös részünk (hüllőagy).

5.A modern háború személytelen

Szintén a háborús pusztítás mértékét növeli a modern háborúkban a harci eszközök személytelenné válása: az ellenséggel a katonák nem nagyon találkoznak, modern haditechnikai eszközökkel távolból lehet úgy csapást mérni, hogy közben csak célpontok léteznek, nem pedig emberek. Egy ilyen helyzet hatalmasra képes növelni adott esetben egy pilóta egóját vagy a harckocsiparancsnok egóját, aki megteszi, hogy lő mindenre ami mozog, csak azért mert megteheti. Az egó korlátlanul tombolhat bizonyos helyzetekben. Az első öböl háborúban azonban az amerikai pilóták egy menekülő konvojt lőttek szitává: ez akkora felháborodást keltett, hogy a hadműveletet azonnal leállították. Elképzelhető, hogy ez az esemény a történelem menetét is megváltoztatta: ha elfoglalják Bagdadot és megdöntik Szaddam Husszein hatalmát, akkor nem került volna sor a második öbölháborúra.

6.Volt amikor a vesztesekből győztesekből lettek (és fordítva)

Az a mondás, hogy "a történelmet mindig a győztesek írják", csak korlátozottan igaz: el kell telnie bizonyos időnek a tisztánlátáshoz, például az 1.világháború esetében ehhez közel száz évre volt szükség. Ma már az akkori események értékelése jóval kiegyensúlyozottabb, pszichológiai és demográfiai ismeretek alkalmazása tehetné talán még teljesebbé. (A történésznek ma már ajánlatos más tudományágakat is ismernie és interdiszciplináris szemléletet is elsajátítania.)

A 2.világháború értékelése még változhat és változóban is van például annyiban, hogy bizonyos szempontból az első folytatásának tűnik. Egyelőre azonban az események fő kiváltójának a legtöbben a két kontinensen egymástól függetlenül kialakult, totálisan mozgósító (fasiszta) államokat tartják. A német és a japán katonáknak is a saját felsőbbrendűségüket szuggerálták folytonosan, ebből a nézőpontból pedig bármilyen gaztettre képesek voltak: koreai nők megerőszakolására, orosz templomok lerombolására, stb. Hitlert egyértelműen megszállta a pusztítás démona és még akkor is harcolt, amikor a győzelemre semmilyen kilátás nem volt, jóval megnövelve ezáltal mindkét oldalon az ártatlan áldozatok számát. A rendszer pedig úgy volt megalkotva, hogy egyetlen őrült diktátor is teljes mértékben a kezében tarthatta.

Érdekes módon viszont a háborúkat kirobbantó, totálisan legyőzött és megszállt országok hosszabb távon mégis a háború "nyerteseivé váltak", mert levonták a megfelelő konzekvenciákat. A megtisztulást, a katarzist az hozta meg számukra, hogy elfogadták a totális vereség tényét, nem keresve maguk számára semmilyen mentséget vagy kibúvót. Ha megnézzük a következő évtizedek gazdasági fejlődési ütemét, Japán és Németország kimagaslanak a mezőnyből (mivel a háborús versengés szellemét gazdasági versennyé tudták konvertálni), ezzel szemben Sztálin megerősített hatalma közel annyi áldozatot és szenvedést követelt a nagy Szovjetunióban mint amennyit a világháború. A franciák hiába küzdöttek gyarmataik megtartásáért, az angol gazdaság pedig évtizedeken át hanyatlott a gyarmatok leválása miatt. A győztesek közül egyedül az USA erősödött meg, azonban elbizakodottságuk folytán könnyelműen belesétáltak a vietnami, iraki és afganisztáni csapdahelyzetekbe.

7.Az ábra kicsiben is hasonló

Az eszkaláció törvényei természetesen nem csak a nagy háborúkra, hanem mindenféle konfliktusra érvényesek, mert mindig vannak olyanok, akik jól képesek másokat manipulálni, egy fókuszra irányítva fanatizálni az emberi gondolkodást. Ha aktuálpolitikai vonatkozásokat keresünk, akkor a múlt század végén nálunk a nemzeti gondolkodás szükségképpen háttérbe kellett, hogy szoruljon az európai gazdasági- és jogrendszer, valamint az uniós csatlakozás követelményei miatt, amelyen jobb- és baloldali kormányok egyaránt folyamatosan dolgoztak. A csatlakozás megtörténte után a jobboldalnak egy radikális része úgy érezte, hogy túl sokat kellett feladniuk és túl sok sérelmet szenvedtek el, emiatt 2010 óta egyfajta bosszú hadjáratot folytatnak a "liberalizmus" és általában a más véleményűek ellen, miközben a háborús logika mentén alakítják át az intézményeket és a jogi szabályozást. Ez egy teljesen érthető magatartás, semmiféle meglepetést nem okoz senkinek, de akik nem kerülnek a hatása alá ők pontosan érzékelik, hogy milyen veszélyes és a közfelfogás eltorzítása miatt mekkora károkat képes okozni hosszabb távon. Egy egyre inkább paranoiássá váló egyszemélyi vezető leváltása pedig nehézségekbe ütközik, különösen akkor, amikor a vezető pár saját gondolkodásának foglya marad. (Pl. mindenről ugyanaz jut az eszükbe mint a viccbeli Mórickának, ők mindenhol illegális bevándorlókat látnak.)

A háborúk korrekt értékelése tehát folyamatszemléletet kell, hogy jelentsen, amely során meg kell kísérelni átvenni a szereplők megváltozott látásmódját, nem azért, hogy igazolásokat keressünk a számukra, hanem hogy le tudjuk vonni a megfelelő tanulságokat.

Ennek fényében egyes történéseket más fényben láthatunk, például a hősiesség számomra nem annyira az ellenfél megsemmisítésére történő egoizmusban mint sokkal inkább az önfeláldozó bajtársiasság egyes formáiban nyilvánul meg.

Ennek ellenére a háborúk iránt nem ritkán perverz vonzalmat érzünk, amely leginkább a paleolit társadalomból hozott genetikai örökség folyománya. Na meg azért, mert jellemző ránk, hogy ha valami felháborít, akkor hajlamosak vagyunk erősen túllőni a célon. Ezzel együtt az agresszió (és valamilyen formában a háborúskodás is) életünk része, elfojtása természetellenes dolog és a kifejezésének a megfelelő formái azok, amelyek leginkább rajtunk múlnak.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr9413686320

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása