"Hajózni szükséges, élni nem muszáj" - a rómaiak korából származik ez a mondás, amely minden olyan emberi cselekedetre alkalmazható, ami nem létfontosságú, mégis megtesszük. Szűkebb értelembe véve nem feltétlenül szükséges a hajózás és az azzal járó kockázatvállalás (ha nem egy szigeten élünk), sőt óriási kockázattal járhat a természet erőinek való kiszolgáltatottság, idegen kikötőkben fogunk partot érni, mégis az emberekben benne van a hajtóerő, az érzés, hogy hogy "muszáj", meg kell tennem. Meg kell tennem, mert enélkül nincs fejlődés: rövid távon óhatatlan veszteségekkel fog járni, de hosszú távon a kultúránk fennmaradásának és fejlődésének feltétele.
Elhagyni a biztonságot és vállalni a bizonytalant, - az evolúció egyik fő hajtóerejéről van szó, amely késztetésszinten bennünk van. Sok példát lehetne arra felhozni, amikor az emberek nagy csoportjai komfortzónájukat abszolút feladva a bizonytalanságot választják - amelyeket most leginkább aktuálisnak érzek ezek közül: hegymászás és egyéb extrém sportok, hódító háborúk valamint a migráció.
A hegymászás és az extrém sportok a saját fizikai és pszichikai határaink kiterjesztéséről szólnak, rengeteg sérüléssel és halálos áldozattal járnak. Be kellene tiltani? Valamiért úgy érezzük, hogy nem. Volt egy olyan irányú érvelés az orvoskamara részéről, hogy ne kapjanak ingyen TB ellátást azok, akik extrém sportban megsérülnek. Érezzük, hogy ebben a logikában valami sántít, de nem könnyű bebizonyítani. Hogy nem könnyű az egyben azt is jelenti, hogy lehetséges, és én úgy gondolom, hogy be is fogom tudni bizonyítani, mért hibás ez az érv.
Alapjában véve MINDEN olyan érv hibás, amely egyetlen egy elvet abszolutizál: ez esetben a biztonságot. "A biztonság mindenekelőtt" - ez sokak számára lehet vonzó és teljesen elfogadható alapelv, egy társadalom egésze számára azonban semmiképp, és a cikk végére ki is fog derülni, hogy miért. Ha CSUPÁN a biztonságot tartom szem előtt, akkor nem fogok kimenni az utcára, nem állok szóba idegenekkel, csak ismerősökkel vetetem magam körül, mindenkit és mindent igyekszem megfigyelni, lenyomozni, mindig gyanakvó vagyok mindennel és és mindenkivel szemben. Az ilyen magatartás lehet hogy működik, azonban egyéni és társadalmi szinten szörnyű így élni, a társadalom egészének bizalmi hálói sérülnek. A biztonság húrjainak pengetése nagyon jó demagóg fogás - ebből következően aki nem csinál semmit, az mindig biztonságban van. A teljes stabilitás a kristályszerkezetek rendje, az élet viszont nem ilyen... az folytonos kavargás, változás.
Mielőtt azonban teljesen elmerülnénk a filozófia elvont világába, lássuk be, hogy az emberek közül sokan kockáztatják az életüket nap mint nap, felmennek arra az átkozott hegyre: "Úgy éreztem, hogy meg kell másznom, mert ott van." Le kell síelni a sziklák között vagy raftingolni a vízesésen, részt kell vennem a túlélőtúrán - ők sem értik, hogy mért muszáj megtenniük. Saját maguknak bizonyítanak ezzel, hogy képesek megtenni valamit, hogy képesek a nagy betűs Teljesítményre. Ez adja meg a valódi, belső biztonságukat.
Az ilyen történetek nyilvánvalóan nem a mai magyar valóságról szólnak, mert habár kiemelkedően jók vagyunk az extrém sportokban (pl. ultramaraton), hegymászó rekordokban is jeleskedtünk még pár éve, de ma már az általános vélemény, hogy mindez már nem népszerű a fiatalok körében. A mai magyar világ szinte csak a kapcsolatépítésről szól. Régi, falusias kis világok felépítése folyik, a paraszti felfogás jön vissza, a zárt és nyugalmas kisközösségek világa, a teljes mértékben kiszámítható élet. Ezt a régi világot ilyen mondások jellemzik: "Jobb félni mint megijedni.", "A járt utat a járatlanért el ne hagyd.", amelyek nyilvánvalóan kevésbé felelnek meg a mai kor követelményeink. Például a második mondat követése csökkenti a vállalkozó szellemet, és valóban kevés is a valódi magyar kisvállalkozás. Sokkal kevesebb valódi kisvállalkozás van nálunk, mint tőlünk északra (például a lengyeleknél) vagy nyugatra.
Vegyünk egy teljesen más területet, a hódító háborúkét. Habár meggyőződéses pacifista vagyok, és úgy vélem, hogy a háborúknak általában sokkal kisebb haszna volt, mint amennyit egyes történészek tulajdonítanak nekik és több kárt okoztak, azt mégis el kell ismernem, hogy a jelenlegi tudásunk alapján bizonyos helyzetekben nagy valószínűséggel bekövetkeznek. (Bár manapság valamilyen mértékben helyettesítheti őket a sport vagy a gazdasági verseny.) A történelem azt mutatja, hogy amint egy hatalom megerősödik, azonnal harciasabb lesz és törekszik a hódításokra vagy a befolyását növelni.
Az összes nagyhatalom hasonlóan viselkedik e tekintetben, az USA esetében közismert, hogy nyílt háborúkkal és a CIA-n keresztül egyaránt igyekezett pozíciókat szerezni és befolyását növelni. (A történet persze nem olyan fekete-fehér mint gondoljuk akár Pinochet, akár az iráni sah hatalomra juttatása esetében.) Oroszország amikor visszaerősödött, Kína amikor gazdasági világhatalommá vált szintén elkezdett fegyverkezni és egy sokkal agresszívabb külpolitikát követni, ez jól látszik. Hasonlókat mondhatunk a regionális középhatalmak, Irán vagy Törökország esetében. (A kis országokra azonban ez nem igaz, ott a diplomácia a meghatározó, l. Románia példáját a magát még középhatalomnak tartó történelmi Magyarországhoz képest - fájó pont ez mindannyiunknak.) A fegyverkezés a nagyhatalmaknak rövid távon gazdasági nyereség, hosszabb távon viszont óriási költség, amelybe bele lehet bukni (a Szovjetunió bukásához is hozzájárult), bedöntheti a gazdaságot. Mégis vállalják a nagyhatalmak a kockázatokat, mert van egy belső társadalmi nyomás a vezetés irányában: nem csak az elitek akarják hatalmukat terjeszteni, hanem sok állampolgár van, aki úgy gondolja, hogy ettől erősebb országban fog élni, még akkor is ha ez nincs így és a biztonságukat semmi sem fenyegeti. A nagyhatalmak igyekeznek kiterjeszteni a befolyásukat és pozíciókat szerezni, a fiatal férfi lakosság egy része pedig keresi a veszélyt és elmegy háborúzni.
A légi közlekedés is egy olyan terület, amely látványosan a biztonságról szól, mert bármilyen katasztrófa történik, azt a világ összes hírcsatornája leközli. Sokan vannak, akik emiatt nem ülnek repülőre (bár autóba sem szabadna ez alapján ülniük, sőt semmilyen közlekedési eszközre). Provokatív állításom, hogy ha azt olvassuk, hogy Katmanduban lezuhant a repülőgép és sokan meghaltak, az lényegében nem különbözik attól, hogy egy arab terrorista lelőtt három embert. Látszólag teljesen más esetek, mert az egyiket emberi gondatlanság, a másikat szándékosság okozta, sőt az utóbbi eset valamilyen mértékben a politikusok hibája. Valójában nincs az esetek között ilyen különbség, migrációra ugyanúgy szükség van mint légi közlekedésre. Továbbra is fel fognak ülni emberek a repülőre és továbbra is lesz migráció különféle országokból.
Na most már rátérhetünk a neuralgikus pontunkra, a migrációra, hiszen amikor leírjuk ezt a szót, nagy eséllyel indulati reflexek lépnek életbe, vagy mert félünk tőle vagy a demagóg félelemkeltés miatt (netán mindkettő miatt). Mindenkinek jó lenne, ha a lakóhelyén vagy annak közelében tudna dolgozni, de a világ nem így működik jelenleg. Habár az emberek közül sokan szeretnének "egyről a kettőre" jutni, ez kiegészíthető azzal, hogy sokan a nulláról akarnak egyre jutni, van aki pedig kettőről a háromra. Tehát aki tűrhetően jól él, szeretne még jobban élni (vagy a tehetségét jobban kibontakoztathatni), elmegy olyan központokba, ahol nagyon sok értéket (vagy legalábbis pénzt) termelnek: a mi esetünkben Londonba, Németországba, Ausztriába. Helyükre jönnek a 0-ról 1-re törekvők - vagy legalábbis kellene, hogy jöjjenek. Onnan fognak jönni, ahol sokan vannak, néha menekültek ülnek lélekvesztőkbe a hullámos tengeren.
Nyilvánvaló, hogy azok jöhetnek szóba, akik az adott ország nyelvét beszélik, a franciák és angolok esetében a volt gyarmatokról, nálunk pedig a történelmi Magyarországról. Senki nem akarja, hogy hirtelen rengeteg arab jelenjen meg nálunk, mindenki tudja, hogy egy ilyen szituációt nem lehetne kezelni megfelelő módon - a kormány terjeszti csupán ezt a rágalmat azokról, akik nem az ő támogatói. Nem csak az Orbán féle kemény (agresszív) "nem" az érvényes, a puha "nem" éppúgy "nem". (Ez ma már a nemi erőszak megítélésekor is igaz egyébként.)
A képhez hozzátartozik, hogy ahol a népességszám nő, onnan oda fognak menni az emberek, ahol a népességszám csökken. A népességszám pedig az iparosodott országokban általában csökken, olyan országokban marad magas szinten csak, ahol még erős a hagyományos, önellátó mezőgazdaság (ahol nincsen a gyermeknevelésnek jelentős költsége, sőt gyermeknevelés alatt is mást értenek). Ezért például Bulgária lakossága vészesen fogy és nagy eséllyel elözönli majd a növekvő lakosságú Törökország. Azonban sem a hasonló helyzetű balti országoknak sem nekünk nincsenek olyan szomszédaink, ahol nő a népesség, emiatt (sok évtizedes távlatban) nincs ilyen veszély. A török hódoltság után pont az volt a baj, hogy az ország népsűrűsége lecsökkent, ha nem is abszolút értelemben, hanem éppen hogy viszonylagosan a szomszédos országokhoz képest. Ezért a háborúk által megkímélt hegyvidéki területekről szerbek, románok, szlovákok költöztek be nagyobb számmal, ez vezetett Trianonhoz. Ezen kívül még a hirtelen nagy népességbeáramlások okoztak olykor jelentős mértékű társadalmi feszültségeket.
Mindebből az következik, hogy mivel a népességfogyás valós probléma, nem arról kell vitatkozni, hogy a legyen-e bevándorlás vagy nem, hanem arról, hogy hogyan találjuk meg a társadalmi optimumát. Annál jobb, mennél hamarabb kezdenek jönni és mennél több az idő a hozzánk érkezett bevándorlók integrálására. Évi 1300 fő mohamedán kezelhető lenne? Szerintem simán, a kérdés csak az hogy pontosan kiket és honnan fogadunk be, milyen háttérrel. Ráadásul ez csak egy töredéke lenne annak, akiknek be kellene jönniük az országba akár vendégmunkásként akár tartósan.
Mi ennek a valós veszélye? A kérdésre az a válasz, hogy sok helyen a lakásukat nem merik kiadni idegennek csak ismerősnek, nehogy "lelakják". Azokon a területeken viszont, ahol a helyik cégek munkaerő igénye nagy belső migrációt vonz, teljesen szokványos módon bárkinek kiadják (ha normálisan néz ki az illető), megfelelő kaucióval és szerződéses garanciákkal. (Ne feledjük el, hogy a bérlő vagy adott esetben vendégmunkás legalább akkor kockázatokat vállal mint mi!) A nem fizető bérlő kilakolható, éppígy a vendégmunkás is kiutasítható az országból. Sokan persze hümmögnek, hogy persze-persze, de ezek a mechanizmusok bizonyos helyeken léteznek.
Tehát egyértelmű, hogy a migrációra szükség van hosszú távon annak ellenére is, hogy növeli a bűnözést. Mi a helyzet akkor, ha nem vállaljuk fel? Mi a helyzet azokkal az országokkal, ahol nincsenek élénk kereskedelmi, üzleti kapcsolatok, nem vállalják fel, hogy "hajózni szükséges"?
Az ilyen országokat a nemzetközi szakirodalom "land-locked"-nak nevezi, a kontinensek belsejében "jól elvannak". GDP és életszínvonal területén messze elmaradnak a szomszédjaiktól: Bolívia, Myammar jó példái ennek. Oroszország félig-meddig ilyen (erősen kontinentális), de ott van még Afganisztán, Tadzsikisztán, Szerbia, Belorusszia és hasonlók, egy-egy lyuk a térképen. Két ellenpéldánk van (olajhatalmaktól eltekintve): Ausztria és Svájc, amelyek a kikötők hiányának ellenére élénk kereskedelmet folytatnak és jólétüket nagyrészt ennek köszönhetik.
Magyarország hova tartozzon? A nemzeti radikálisok szerint legyünk egy elzárt ország, a saját kis kultúránkkal. Nem tudatos módon egy gyenge országot akarnak létrehozni, amely a lakosságának kontraszelekciója miatt hosszú távon kevéssé életképes.
Mindezeket érdemes végiggondolni, ha nem akarunk bedőlni a kormányzati demagógiának. Egy sokszínű országban szeretnék lakni, ahol az emberek nagy többsége nem a biztonság megszállottja - mondjuk ki nyíltan, hogy NEM GYÁVÁK, hanem képesek az ésszerű kockázatvállalásra - és különféle értékrendek jól megférnek egymás mellett, sem a liberális sem a népnemzeti nem akarja kiszorítani egymást. Ezt gondolni nem idealizmus, hiszen a világ számos országában jól megférnek egymással, nem annyira egymást kizáró felfogások mint hisszük.
