A globalizációról szóló viták értelmezési kerete túl szűk, a szakemberek (éppúgy mint a sarlatánok) nem képesek elszakadni napjaink divatos fogalmaitól és a folyamatokat tágabb összefüggésekben szemlélni. Ilyenkor kerül képbe a társadalomfilozófia, hogy legalább pár pillanatra kiszakítson minket a rögzült, terméketlen gondolati sémákból.
Még ma is "kőkorszaki szakik" vagyunk
Az alapgondolatom, hogy amit mi "globalizációnak" nevezünk az nem más mint olyan, országok közötti globális munkamegosztás, ahol a szereplők nagy része paleolit aggyal gondolkodik.
Az köztudomású és nem nagyon vitatja senki, hogy a homo sapiens történelmének több mint 95%- a paleolitikumnak nevezett, vadászó-gyűjtögető életmódban telt. Habár a tudomány és a technika rengeteget fejlődött az utóbbi röpke tíz ezer év alatt, az emberi tudat sokkal kisebb mértékben tudta követni ezt a változást, a reakcióink nagy része a paleolit kori embernek felel meg. Kezdve azzal, hogyan szeretünk egy irodában a bejárattal szemben ülni (mint egy barlangban) vagy mértéktelenül szórjuk a pénzt, mert nem tudjuk tervezni hogy mit hoz a holnap, lesz-e még elejteni való vad.
Nagy vadászok és kibicelők
A paleolit vadászat analógiája a legtöbb mai társadalomra is érvényes: a mai társadalomban éppúgy megvannak a "nagyvadak", amelyek a "törzsnek" extra jólétet képesek biztosítani, csak a fogalom tartalma változott meg az utóbbi évszázadokban: már nem a mamutot vagy a bölényt jelenti, hanem kétszáz éve a szénnel hajtott gőzgépeket ma pedig a műholdakat és számítógépes szerverek tömegeit. Manapság a csúcstechnológiát alkalmazó országok képesek csupán a elejteni "a nagyvadat", a többieknek apróvadak jutnak, vagy pedig a feldolgozás folyamatában töltenek be egy valamilyen szerepet - az utóbbiak a kevéssé fejlett országok.
Akik teljesen kiesnek ebből a láncból azok járnak a legrosszabbul, nekik tényleg csak a "gyűjtögetés" marad: Kuba, Észak-Korea, Haiti és egyes afrikai országok tartoznak ebbe a kategóriába.
Akik "közelebb vannak a tűzhöz" és részt vesznek a nagyvadak feldolgozásában, ők a közepesen fejlett országok, ahol általában bérfeldolgozást folytató iparágak adják a gazdaságok húzóerejét.
Mindamellett a csúcstechnológiás iparra épül ma az egész gazdaság, a szolgáltatások is. A turizmus például jó kiegészítő ágazat, amely megfelelő pihenést és kikapcsolódást biztosít a "vadászoknak" (de semmiképp nem a "gyűjtögetőknek").
Veszekedés a javak elosztása fölött
Azokban az országokban, ahol a csúcstechnológia (és ezzel kapcsolatos kutatás-fejlesztés) a jellemző, ott az emberek megszokták, hogy "mindenkinek van elég". A team-munka teljes mértékű a "nagyvadak" feldolgozásában (például egy technikai fejlesztés bevezetésében) és a javak elosztásából sem zárnak ki senkit, a nem túl nagy vagyoni különbségek igazságos elosztást jeleznek. Ezt azért is megtehetik, mert náluk alakultak ki azok a központok, ahol gyakorlatilag minden újdonság megszületik, és a technikai haladás az, amely leginkább növeli a GDP-t.
Az e szempontból másodhegedűsnek mondható országok azonban hátrányba kerülnek a munkamegosztás jellegéből adódóan. (A hálózatok sajátossága egyébként a centrumokban történő koncentráció, amint kutató már lemodellezték, nincs szükség semmiféle "globális összeesküvésre", hogy ez a fajta fejlődési különbség tartósan fennálljon. Amellett természetesen, hogy a nagytőke általában nemzeti és mindig a központot részesíti előnyben a javak elosztásánál.) Ezek a "feldolgozó országok" alapvetően abban lesznek érdekeltek, hogy mennél többet kapjanak a "koncból", amelynek összmennyiségére kevés befolyásuk van. Ezek alapján érthetővé válik, hogy Kelet-Európában "harcos" kormányok kerültek hatalomra az utóbbi időben, azért küzdenek, hogy mennél többet kapjanak vissza a Nyugattól - és a harciasság növekedése hatalomkoncentrációt kíván, amely sajnálatosan háttérbe szoríthatja a demokráciát.
A veszekedés (nem a vita!) ellentmond a demokratikus kultúrának
Az USA hasonlóan heterogén mint az EU: ott a belső államok vannak lemaradva a tengerparti államokhoz képest - tehát még Kalifornia mondjuk Norvégia szintjén van és New-York állam Angliához hasonló, Tennessee vagy Missouri csak azért érik el Spanyolország szintjét és nincsenek balkáni nívón, mert a már régóta zajló szabad tőke- és munkaerőáramlás kiegyenlítő hatású volt. Azonban a modell szerint, ha vannak leszakadó térségek, amelyek nem az értékteremtésben, hanem az elosztásért zajló veszekedésben járnak élen, az aláássa a demokráciát - ez teljesül is az USA esetében, amely nem tartozik a demokratikus államok élmezőnyébe és a vagyoni különbségek növekedése valóban a demokrácia hanyatlását hozta magával.
Japán és Dél-Korea mint high-tech "vadászó országok" demokratikusak kell, hogy legyenek: és ez teljesül is (elérték az USA és Olaszország szintjét), hiszen a parlamenti váltógazdaság ugyan kevésbé jellemző náluk, azonban a sajtó kiegyensúlyozottsága és a bíróságok pártatlansága is számít ebben többek között. Kínába azért nem lehet demokráciát bevezetni, mert a vagyoni egyenlőtlenségek meghaladják az USA szintjét, ráadásul úgy, hogy az átlagos életszínvonal jóval alacsonyabb (a gazdag nagyvárosok lakossága még ma is csak kisebbséget képvisel az országon belül).
Néhány ország kedvező helyzetben van, - de én nem irigyelném őket
Vannak ebben a "vadászatban" speciális szerepet betöltő országok, amelyek valamely kulcsfontosságú alapanyag birtokosai: ami régen a kovakő vagy a só volt az manapság az olaj, földgáz és bizonyos fémek. Az ezek lelőhelyeivel rendelkező országok mint Oroszország, Szaúd-Arábia vagy Irán megint speciális helyzetben vannak, egyetlen fő feladat náluk a katonás rend fenntartása, a demokrácia nem sok előnyt jelentene számukra (legalábbis amíg a nyersanyagforrásaik annyira sokat érnek a világpiacon).
Dél-Amerika ilyen szempontból átmeneti helyzetben van, mert vannak ugyan jelentős nyersanyagforrásaik, azonban nem olyan jelentősek és néha leértékelődnek, emiatt habár időnként erősen protekcionista, populista mozgalmak veszik át a terepet, de rendre meg is buknak. (Az egyetlen latin-amerikai ország, amely "tűz közelben van" Mexikó, az USA szomszédja.)
A nemzetközi politika manapság tehát annak függvénye, hogy egyes országok milyen szerepet tudnak betölteni a globális gazdaságban, ez a szerep mennyire speciális vagy mennyire "tűz közeli", a különféle politikai rendszerek pedig ennek a szerepnek rendelődnek alá. A demokráciánál nincs jobb rendszer, ha folyamatos fejlesztésekről van szó, mert biztosítja az információk gyors és hatékony áramlását. Ahol azonban már erőforrás-monopóliumot kell felügyelni, vagy pedig veszekedni a konc fölött (amelynek nagyságára az adott ország kevés hatással van), akkor már a demokrácia zavaró tényező lehet, bizonyos esetekben "erős kéz" politikája fog érvényesülni.
A "vadászatot" meg lehet tanulni
Sokaknak sikerült ez, Kelet-Ázsia a legjobb példa, de vehetjük Észak-Olaszországot vagy Dél-Németországot is, ahol kis- és közepes vállalatok képviselik a világszínvonalat számos termék esetében (nem csak autóipar vagy vegyipar létezik, amely az óriás konszernek vadászterülete). Kelet-Európában talán a pozsonyi, prágai vagy közép-magyarországi régiók tendálnak ebbe az irányba. régiónk nagy része (éppúgy mint Dél-Amerika) ezzel szemben jelenleg semmiféle komoly tanulási hajlandóságot nem mutat, inkább a marxistákat megszégyenítő harcot folytat a javak elosztása érdekében. Ez a fajta etika (vastag bőrre megfelelő gyomorra van hozzá szükség) teljesen eltér a polgári társadalmak normarendszerétől, azonban egyelőre legalábbis, működőképes.
Meddig képes az Orbán-rendszer a határokat kitolni?
A gazdaság fejlesztéséhez az Orbán-rendszer keveset tett hozzá, sokkal inkább az elosztási viszonyokba nyúlt bele. Az egyik első lépése egyes multicégek megadóztatása volt, az állam részére hasított le egy szeletet a koncból. Másik, hogy a munkabérek arányát növelni volt képes a tőkejövedelmekkel szemben: amiről mindenki tudta, hogy egy bizonyos szintig reális lépés, hiszen a nálunk levő külföldi cégek (az itteni bérviszonyokhoz alkalmazkodva, az itteni bérekre is ráígérve!) többlet profithoz jutottak más országokban levő leányvállalataikkal szemben. A minimálbérek mostani szintje (és a többi bér ezzel arányos növekedése) azonban a gyenge hatékonyságú magyar cégeket meggyengítheti vagy tönkre is teheti. Ezzel szemben jelenleg még két lépés segít: az adók csökkentése és az EU támogatások igénybe vétele.
Mivel a magyar vállalatok termelékenysége (egyelőre legalábbis) nem javult, ezért a rendszer korlátokba ütközik a továbbiakban: csak az EU támogatásokat lefölöző "haveri" cégek fognak tudni növekedni, állami vállalataink már kevésbé (máshol sem viszik a prímet a gyengébb hatékonyságuk miatt), a bérfeldolgozást végző nemzetközi (és magyar) cégek pozíciója viszont meggyengült, éppúgy mit a kisvállalatoké. Igen komoly technikai fejlesztések pedig nem nagyon látszanak. (Építőiparra, turizmusra, belső fogyasztás növekedésére pedig nem lehet építeni hosszabb távon.)
A sikerek átmenetiek lehetnek: a Kádár-rendszer is jól működött egészen a '70-es évek elejéig, azonban később már nem volt képes többé az alkalmazkodásra. Számos egyéb, egy ember nevéhez kötődő rendszerről lehetne még példákat felhozni: Peron, Castro vagy Chavez az osztozkodással foglalkozott leginkább, nem voltak képesek erős gazdasági alapokat megteremteni. Jelenleg nem látom ennek a jeleit az Orbán-rendszer esetében sem.
Végső soron igazuk van abban Orbánéknak abban, hogy a paleolit-globalizáció nem működőképes
A paleolit-logika, amely a Föld kizsákmányolásához vezet, hosszabb távon nem fenntartható. A humanizmus vagy a kereszténység értékrendszere elvben igazságosabb elosztást tehet lehetővé, azonban a közéletben sajnos a "keleti-vonal" éppúgy mint a nyugati populisták, őskőkori szintet képviselnek, és nem szolgálnak jó mintával arról, hogyan lehet ezekből az ördögi körökből kilépve, a bizalom és együttműködés kultúráját (amely nem azonos a konfliktusokat elmismásoló polkorrektséggel!) globális szinten általánossá tenni. Ez nem az a fajta konzervativizmus, amely segíthet rajtunk hosszabb távon.
