Onnan tudjuk, hogy valamiféle háborúban vagyunk, hogy a köznyelvben gyakorivá válnak az olyan szavak, amelyeknek normális békeidőben nincs jelentőségük, ilyen például a hazaárulózás. Ugyanis ha nincs országok között éles konfliktus, akkor ennek a szónak semmi értelme nincs, akkor árulók sincsenek, csak árnyaltabb megfogalmazások, nem ennyire homályos jelentésű és durva, csak valamiféle "statáriális jog" alapján értelmezhető minősítések.
Persze nyilvánvalóan vannak olyanok is jó néhányan, úgy vélik, hogy a világot Marx (a gyakorlatban egyébként már jó néhány esetben megcáfolt) alaptétele szerint feloldhatatlan ellentétek alkotják. Ráadásul nagyon sokakat képes fokozatosan behúzni a háborús pszichózis, ahogyan egy ravaszul megkreált amerikai vagy török szappanopera is behúzza a nézőit. Maradjunk talán annyiban, hogy a háborús hangulatkeltés és a konfliktusok élezése akármelyik oldalról is legyen szó, a legtöbb esetben egy össztársadalmi szappanopera, amely dramatizáló forgatókönyvek alapján erős túlzásokra építve, öngerjesztő és önfenntartó folyamatként működik.
A harc, a küzdelem valóban hozzátartozik az életünkhöz, azonban csupán egy tényező a sok közül és semmivel sem fontosabb mint például az empátia vagy az együttműködési készség. A harc eszenciáit és a háborúskodás különféle oldalait kicsiben a A Pál utcai fiúk című kötelező olvasmányunk mutatja be talán a legplasztikusabb módon, azonban meg kell jegyezni azt a tényt, hogy Molnár Ferenc világhírű, többféleképpen is értelmezhető regénye végeredményben mégiscsak éretlen kamaszok játékáról szól.
Egy háborúban (történjen az bármilyen síkon) szuverén egyéniségekre nincs szükség, sőt kifejezetten zavaró tényezőt jelentenek - ahogy mondani szokás "civil a pályán". Csupán világos alá- és fölérendeltségi viszonyokra van szükség és parancsot teljesítő katonákra, akik nem gondolkodnak túlságosan sokat. A közéletünk színvonalának a folyamatos esése és a mérvadó médiumok minden önkritikát nélkülöző cinizmusa mutatják meg legjobban ezt a háborús elsötétülési folyamatot, amelynek ikonikus képviselői Kövér László, Németh Szilárd vagy Bayer Zsolt.
A különféle "listázások" leginkább arra jók, hogy kiiktassuk azokat, akik potenciális vetélytársaink az erőforrásokért történő versenyben. A pénzek elosztását ne a mutatott teljesítmény határozza meg, hanem az, hogy ki az "igazi hazafi", azaz a hatalmat mindenféle elvi megfontolás nélkül kiszolgáló személy.
Van-e igazi gátja ennek a folyamatnak? A külső tényezőkön kívül (az EU tagságot értve ez alatt főként) nem nagyon, hiszen az emberek többsége vagy közönyös vagy elitellenes, esetleg titkon kárörvendő mint annak idején a zsidók elvitelkor vagy a kulákok meghurcolása esetében is tapasztalhattuk.
Egy ilyen rendszer valamivel nagyobb mértékben sújtja a férfi nemet mint a nőket, körülbelül olyan arányban amennyire a férfiak közéleti szerepvállalása is nagyobb mértékű a nőknél. Ezen túlmenően azonban még más tényezők is szerepet játszanak: ilyen például a macsóság kultusza, amelynek egyik szélsőséges megnyilvánulása a homofóbia. A másokkal szemben erőszakoskodó macsó férfi még valamennyire rendben van, a családon belüli erőszak talán nem is olyan nagy ügy. Ezzel szemben akármennyi tudományos kutatás is támasztja alá, hogy a homoszexualitás nem ragályos, sőt szociálisan hasznos, a homofóbok véleményét és hozzáállását ez a legcsekélyebb mértékben sem fogja megváltoztatni.
Vagy mondhat akármit Ferenc pápa arról, hogy a homoszexuális egyénektől van mit tanulnunk, nekik az sem számít. Persze csak az olyan társadalmakra jellemző ez, amelyek hajlanak a háborús pszichózis felé mint a Balkán jó része és különösen Putyin Oroszországa. Vagy éppen ennek kicsinyített, light-os változata, amelyet időnként NER-nek máskor Orbán rendszernek nevezünk. (A célok hasonlóak mindkét esetben csak nálunk az eszközök nem annyira durvák mint abban a hatalmas országban, ahol a természeti körülmények sokkal mostohábbak és az ásványkincsek, nyersanyagok fölötti rendelkezés a legnagyobb kíméletlenséggel folytatott hatalmi játszmák tétje.)
A hajléktalanok jó része férfi, emellett a a pszichésen sérültek között szintén több férfi van mint nő, - a mentális betegek alatt ez esetben nem a nyilvánvaló pszichopatákat és paranoiásakat értve, hanem akiket a pszichiáter egy adott esetben annak nyilvánított. Ezeket a csoportokat a társadalom kriminalizálja és kényszernek veti alá, azaz lehetőség szerint bezárja valahova. Ez a gyakorlat szembe megy Európával még a bűnelkövetők esetében is (akik között szintén jóval nagyobb annak a nemnek az aránya, amelyik a nagyobb kockázatvállalási hajlamot mutatja), hiszen főleg a fiatalok esetében a börtön helyett inkább jóvátételt vagy társadalmi munkát szabnak ki ma már főbüntetésként a fejlettebb országokban.
A társadalmi normák beszigorítása aligha fog adni az egyén számára értelmes célokat, sokkal inkább megöli az egyéniséget, ezért nem fogja csökkenteni az alkoholhoz vagy droghoz nyúlók számát sem.
Van azonban két olyan terület, amely az átlagosnak mondható magyar férfiak számára is kedvezőtlen: a nyugdíjrendszer és az egészségügy. Az idős férfit a társadalom kimondatlanul haszontalannak vagy kevés hasznot hozónak tartja, ahol pedig a "csoportérdek" ütközik az egyéni érdekkel és méltányos bánásmóddal, ott ennek jól láthatóak a következményei.
A nyugdíjrendszer a férfiakat diszkriminálja olyan alapon (amit a fideszes kormány sosem mondott ki), hogy egy ötvenhat éves nő nagyon sokat tud segíteni az unokája felnevelésében, a korai nyugdíjba vonulása pedig elősegítheti, hogy a nők fiatalabb korban szüljenek és több gyereket neveljenek fel. Egy idős férfi viszont erre - legalábbis a társadalmi normák alapján,- kevésbé alkalmas. Nem véletlen, hogy a kormány csak a nőkhöz fordult abban a kérdésben, hogyan segíthetne nekik több gyermek felnevelésében, az apa szerepét teljesen figyelmen kívül hagyva. Annak ellenére így van ez, hogy a három éves magyar GYES, amely ritkaságnak számít Európában, demográfiai hatását tekintve tökéletes kudarc.
Vekerdy tanár úrtól tudjuk (és más forrásokból is, a közvetlen tapasztalataink is alátámaszthatják), hogy a gyermekek jólléte nem csak a szüleivel töltött idő mennyiségétől, hanem legalább ennyire a minőségétől is függ. Ha egy anya bezártnak érzi magát, mert az apa ritkán van otthon (mert sokat túlórázik vagy távol dolgozik) és a társadalmi kapcsolatai is átmenetileg leépülnek az nincs jó hatással a hangulatára és rajta keresztül a kisgyerek hangulatára sem. Egy szeretetteljes közeg a gyerek számára sosem lehet neurotikus, ez sokkal nagyobb zavart okoz mint mondjuk egy mozaik család, amihez képes alkalmazkodni, ha gazdag szociális interakciót és támogató légkört biztosít.
A nyugdíjrendszer igazságtalan a férfiakkal szemben ha átlagosan öt évvel később mennek nyugdíjba, mivel átlag öt évvel korábban is halnak meg, (nem véletlen, hogy az özvegyi nyugdíjt általában nők kapják) amellett, hogy valakinek ki kell fizetnie adók formájában a nők számára adott plusz nyugdíjakat. Sőt, van itt még egy újabb "spanyol csizma szerű" elv, ami szintén igazságtalan (de ebben az országban már sajnos az ilyen jellegű igazságtalanságok szinte természetesnek hatnak), hogy akinek az egészségi állapota nem megfelelő az sem tud korábban nyugdíjba menni, csak valami nevetséges ellátást kap. Ezzel szemben jó egészségnek örvendő nők 40 év munkaviszonnyal (vagy ennél kevesebbel is) rendes nyugdíjt kapnak és persze emellett még dolgozhatnak is adómentesen. Őszintén szólva etikailag kifogásolhatónak tartom azoknak a nőknek a döntését, akik amint lehet nyugdíjba mennek, annak ellenére hogy jó a munkabírásuk és egészségek is, főként ha a fiatalok nem tolonganak az állásokért. Emögött megint az a társadalmi szokás van, hogy ha van "ingyen pénz", akkor gyorsan le kell rá csapni.
Az egészségügy fejlesztése szintén nem áll érdekében egy olyan társadalomnak, ahol a "hagy hulljon a férgese" elv érvényesül, megint valamivel nagyobb mértékben sujtva a férfi nemet. Az egészségügyi rendszerünk lényegében úgy jellemezhető, hogy akinek jók a társadalmi kapcsolatai, vannak megfelelő összeköttetési vagy lakóhelye alapján szerencséje van, azoknak van csak esélye magas szintű egészségügyi ellátásra. Privát egészségügy is létezik természetesen nem csak állami, de ennek nagy részét is az állam kórházaiban végzik ("hálapénz"), vagy szabályozatlansága folytán hajlamos visszaélni az állami szektor átlagosan igen gyenge színvonalával.
A zavaros viszonyok tisztázására vannak ugyan kísérletek időnként, valódi szisztematikus munka erős háttér támogatással (amely a szakmai lobbiérdekeket is felülmúlhatja) azonban a fenti logikai elvek miatt nem nagyon várható el. Az állami bürokrácia egyébként is leginkább csak szabvány, gyakori esetekben működik jól, a hivatalnok mentalitás szürke favágást jelent, nem pedig kifinomult aprómunkát. Az egyéni esetek a beteggondozásban nagyon sok félék lehetnek, nem mindig szabványosíthatók de ez kit érdekel, amikor folyton "nemzetközi helyzet" van, a nemzet élete vagy halála a tét.
A faék primitívségű logikai elvek persze nagyon jól működnek és hatásosak rövid távon, hiszen mi értelme az állampolgárt annyira pátyolgatni, nevelgetni és képezni, ha azonnal hasznot hajthat (vagy ha nincs elvárható haszna akkor csak annyi ellátást kap, hogy valahogy elvegetálhasson), legjobb mihamarabb munkára fogni. A hosszú távú emberi erőforrás gazdálkodás szempontjából azonban ez semmivel sem kevésbé káros mint a neoliberális logika, amely a kíméletlen verseny alapján szelektál, és amely manapság főként az amerikai kontinensen domináns.
A háborúkban a férfi lakosság jelentős része mindig is feláldozható volt, a nők képviselték a hátországot, az utánpótlást. A háborús logika növekvő dominanciája a közéletünkben a férfiak leértékelődését hozta magával, elsősorban azokét akik vagy nem hajlandóak elfogadni ezt a primitivizmust (pl. egyes művészek, tudományos kutatók) vagy pedig különféle okok miatt nem képesek egy katonás szervezet merev szisztémájában hasznot hajtani. Ez a szervezet egyébként meglehetősen öncélú, saját magáért létezik.
A kilépés ebből az ördögi körből a társadalmak számára minden esetben a kijózanodás volt. Nem kell többé elfogadni azt a fajta "árukapcsolást", hogy csak ez az egyetlen út létezik az anarchiával szemben, és mint egy rossz álomból lassanként fel kell ébredni.
