Ideo-logikák

Szabaduljunk meg a "liberalizmus"-tól két lépésben

2018. április 22. - Tamáspatrik

Be kellene látnunk, hogy az a "liberalizmus", amellyel a radikális jobb oldal harcol valójában nem létezik. A "liberális" szitokszóvá vált, afféle vörös posztóvá nem csak a szélsőjobb számára, hanem még olyan, számomra is mértékadó véleményvezérek részéről is mint Puzsér Róbert. Már a szónak az említése is elég, hogy bevigyen minket az ideológiai bozótharcok sötét erdejébe, mozgósítson jobb és bal oldalon egyaránt. Az értelmes kommunikáció azonnal megszűnik, pavlovi reflexek lépnek működésbe és egyesek a "NER-bibliát" kezdik el fújni, éppúgy mint a múlt század közepén "elvtársaik" a kommunista kiskátét. (Az is tele volt előre gyártott panelekkel arról, mi a helyes tett az osztályellenséggel szemben, a gonosszal, amely a társadalmi béke és jólét akadálya.)

Beszéljünk magyarul!

Az első lépés ennek a terméketlen párbeszédnek a befejezésére, hogy ne másokat akarjunk megbélyegezni, hanem próbáljunk meg magyarul beszélni: a "liberális" megengedő felfogást jelent, a szabályozások könnyítésére törekvőt, azt feltételezve, hogy ezekre nincs már olyan mértékben szükségünk mint amennyire régebben gondoltuk. Ennek ellentéte a szigorító, mindent leszabályozni igyekvő törekvés, amely lehet egy olyan kívánalom, hogy inkább térjünk vissza a hagyomány szigorúbb társadalmi rendjéhez, de lehet szélsőséges esetben mindent ellenőrizni kívánó, azaz diktatórikus is.

A társadalmi haladás elve a politikai baloldalhoz, a rendpártiság pedig a jobboldalhoz kötődik, ezek a kategóriák már sok évezrede léteznek, mindig voltak olyanok egy adott társadalmi csoportban, akik másokhoz képest (!) megengedőBB vagy pedig szigorúBB felfogásúak voltak. Nagyon viszonylagos, hogy kinek mi számít túlságosan liberálisnak manapság, éppolyan szubjektív mint az is, hogy ki érzi a mai Orbán rendszert az alapvető személyiségjogait korlátozónak, azaz diktatórikusnak. (Érzékeny művészemberek már évekkel ezelőtt diktatúrát kiáltottak, van akik most érzik magukat úgy, de vannak olyanok is sokan, akik számára az önkényuralom teljes mértékben elfogadható állapot.)

A lényeg, hogy ne merev kategóriákat használjunk, hanem rokon értelmű szavakkal próbáljuk körülírni, hogy mire gondolunk - az egyetlen kivételt ez alól azok képezik, akik tudományos munkán dolgoznak. Feltéve persze, hogy valódi eszmecserét akarunk folytatni másokkal, nem pedig meggyőzni olyasmiről, amiről nekünk is csak felületes ismereteink és homályos elképzeléseink vannak (hogy szalonképesen fejezzem ki magam).

A kis különbségeket a politika erősíti fel

Bár az agykutatás már igazolta, hogy vannak köztünk konzervatívabb és modernebb beállítódásúak, ezek a különbségek mégsem annyira tragikusak, mert a két szélsőség a teljesen földhözragadt és a végletekig virtualitásban élő, meglehetősen ritkák. Legtöbben igényeljük a hagyományokat éppúgy mint az újdonságokat és az életünk különféle területein vagy egyes szakaszaiban sem ugyanúgy fogjuk fel. A hagyománykövetők is használják a technika egyes áldásait és a modernisták nagy része számára is fontosak a természeti és a történelmi értékek.

A politikusoknak viszont jó megélhetést biztosít, hogy kitűznek egy zászlót, nagy jelszavakkal toboroznak és igyekeznek meghatározni egy ellenséget, akikkel harcolni kell, ezáltal teremtenek egy problémát, amelyek kezelésével a saját fontosságukat igazolják. Nyilvánvalóan gyerekes magatartásról van szó, amely a mai magyar politikai elit nagy részére jellemző. Ennek belátásához néha sajnos társadalmi katasztrófára van szükség: a brit polgárháború például az 1640-től évtizedeken át zajlott és csak később látták be a felek, hogy a köztük levő különbség nem volt olyan nagy, amilyennek gondolták. Ugyanez mondható el a spanyol Franco rendszerről vagy a legtöbb forradalmi mozgalomról is: a létező társadalmi törésvonalakból a politikusok által előidézett földrengések később már nehezen áthidalható szakadékokat hoztak létre.

A 20.század végi liberalizmus értékelése

A második lépés a "liberalizmus"-tól való megszabadulásra annak a korszaknak az értékelése, amely a liberalizmus ideológiájának egyeduralmával írható le, a '80-as évek angolszász politikai-gazdasági felfogásából kiindulva. A spanyolok és portugálok hozzánk képest egy kedvezőbb történelmi időpontban csatlakoztak az EU-hoz, nálunk viszont ez olyan időszakban történt, amikor a gazdaság terén a liberalizmus abszolút domináns volt. Mivel a Kádár-rendszerben szocializálódott magyar elit nagy része képtelen volt megszabadulni az ideológiai panelektől, úgy vélte, hogy csak az történik, hogy egy kevésbé sikeres ideológiát felvált egy nála jobb.

A liberalizmus dogmaszerű alkalmazása azonban felerősítette a társadalomban a szocialista tábor szétesése nyomán fellépő anarchikus tendenciákat, így sokak számára a demokrácia és az anarchia jelentése között nincs lényegi különbség. A liberalizmus eszmerendszerének mechanikus alkalmazása részben felelős azért, hogy felerősödött nálunk a nihilizmus, alkoholizmus, depresszió, a kisközösségek és családok szétesése, a gazdasági kiszolgáltatottság.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a korszak teljesen az ördögtől való volt pozitív eredmények nélkül, de azt sem, hogy ez ellen másfajta szélsőségek (fasizmus, nacionalizmus) jelentenek megoldást. A fasiszta társadalmakban ugyan a legtöbben közülünk még nem éltek, de attól még eléggé jól tudhatjuk, hogy milyen volt élni azokban és mennyire nagy társadalmi kárt okoztak.

Ha túlzottan behúzzuk a féket és mindent szabályozni akarunk, akkor megöljük az egyéni kezdeményezéseket és a társadalom kasztosodni fog, ha pedig nagyon megengedőek vagyunk, az a társadalmi normákat megszegő bűnelkövetők számára lesz kedvező.

Hogy hol vannak az ésszerűség határai, arra érdemes két konkrét példát is megnézni.

Az élelmiszeripar példája

Napjaink élelmiszeripari termékeinek fogyasztása igen sok esetben egyértelműen nem egészséges. Én sem vagyok amellett, hogy sok chipset, műzlit, gyorséttermi kaját és hasonló agyonfeldolgozott élelmiszereket fogyasszunk, viszont létezik egy olyan "illiberálisnak mondható" tendencia, hogy minden élelmiszeripari termék gyanús, tehát az egész iparág mondjuk 90%-ban fölösleges. Nézzük hova vezethet mindez:

-Ha mindig csak alapanyagot használok, akkor mindent főzhetek saját magam. VALÓBAN nagyon egészséges, ha főzünk amikor lehet, de időigényes is, ha még egy babkonzervben sem bízom és egy óráig főzöm a babot is. Általában kerülni kell a feldolgozott élelmiszereket, de az is hiba, ha ez kizárólagos dogmává válik.

-Azért is hiba, mert ezáltal egy csomó élelmiszert ki fogok zárni az étrendből, amelyek egészségesek, de nem érhetőek el kistermelőktől, például a halat vagy a szezonális zöldségeket és gyümölcsöket. Csak nagyon sok utánjárással kerülhető el, hogy egyáltalán ne fogyasszunk iparilag feldolgozott élelmiszert, de például a felvágott helyettesítése kistermelői füstölt áruval sem egészségesebb.

-Úgy gondolhatom, hogy a minőségi élelmiszerekkel mintegy "kipipáltam" a táplálkozást, holott egyáltalán nem biztos, hogy egészséges, de az sem hogy nem fogok tőle elhízni. Az sem mondható el, hogy mindenki számára adott a lehetőség, hogy helyi kistermelőktől vásároljon, mert nem mindenki engedheti meg magának különféle okokból.

-Ha nem bízom senkiben, mert úgyis átvernek, akkor mindent magamnak kell megtermelnem. Volt olyan ismerősöm, aki a zöldségeket és húst is maga termelte, gyakorlatilag mindent, más tekintetben viszont nagyon nyitott gondolkodású volt. Ez is azt mutatja, hogy nem vagyunk beskatulyázhatóak egyik irányban sem: egy adott területen lehetünk szigorúbbak, más területen pedig megengedőbbek.

A demográfia példája

Nem csak a liberalizmus eszméje az, amely miatt a születésszám a fejlett társadalmakban lecsökkent. A születésszám csak azokban a hagyományos társadalmakban magas, ahol a gyerekneveléssel a szülők egyáltalán nem vagy csak alig foglalkoznak, és a gyereket pár éves korára már munkaerőnek tekintik. A demográfiában pedig egyfajta visszacsatolás látható: Nyugat-Európában a népesség csökkenése már kisebb mértékű mint nálunk és még inkább mint tőlünk keletre vagy a Balkánon.

Egy nagy demográfiai ciklus létezik, ahol a népesség (a gyermekhalálozás csökkenése miatt) eleinte megugrik (1.szakasz), később pedig visszaesik (2.szakasz) és egyensúlyi helyzethez fog közelíteni (3.szakasz). A fejletlenebb országok az első szakaszban vannak, Kelet-Európa és a Balkán a 2.szakasz közepén, mi a végén, Nyugat-Európából a skandinávok és a franciák a 3.szakasz közepén. Ezek persze csak általános tendenciák és a valós helyzet ennél sokkal bonyolultabb, de tény hogy Skandináviában nem csak a bevándorlók növelik a népességet, hanem a svédek (vagy épp a franciák) gyermekvállalási kedve is nagyobb, mert a létbiztonság és az életszínvonal jóval magasabb szintű mint nálunk.

A magyar kormány valóban jó irányú lépéseket tett abba az irányba, hogy több gyerek szülessen (ráadásul ott, ahol megfelelően fel is tudják nevelni), de a folyamat tompítására lehet csak képes. Egy generáció már felnőtt egy adott létszámban, és Orbánék sem képesek olyan biológiai csodára, hogy a nők húsz éves gyerekeket szüljenek.

A demográfiai visszaesés, a lakosság csökkenése nem feltétlenül baj, sőt biztosan nem tragédia. A nyugdíjasok húsz év múlva sem fognak éhenhalni, legfeljebb szerényebben fognak élni a maiaknál: tovább dolgoznak, nem fognak annyit utazni, kevesebbet költhetnek szórakozásra, esetleg egészségügyi kiadásokra kénytelenek lesznek beáldozni a vagyonuk egy részét stb.

A demográfiai visszaesés emellett egy kimondottan kedvező folyamat globális méretekben a környezet védelme érdekében. Sőt, azokban az afrikai és ázsiai országokban ahol a népesség nagyon gyorsan nő ma is, ökológiai katasztrófákra kell számítani. (Amely nem feltétlenül kell, hogy tömeges éhhalálhoz vezessen, de a szaporodást lefékezheti.)

Nyílt társadalom vs. zárt társadalom

A fentiek konklúziója, hogy a megengedőbb felfogásúak ("liberálisak") egy nyitottabb társadalmat tételeznek fel, és nincs szükség semmilyen összeesküvésre vagy "Soros-ügynökökre", elég a közös értékrend, amely a politikusok nagy részét arra ösztönzi, hogy hasonló módon foglaljon állást, ugyanúgy szavazzon adott kérdésekben. (Azt nem feltétlenül látom problémának, ha Soros György vagy a adott esetben a norvég állam a hatalmas jövedelmeinek egy részét általa társadalmilag hasznosnak tartott mozgalmakra költi. A dogmatizmus és az empátia hiánya miatt viszont ne csodálkozzanak, ha ezeket sokan nem fogadják örömmel.)

Az is teljesen érthető válasz a globalizáció visszásságaira, ha sokan zártabb társadalomban szeretnének élni, amely a valódi közösségi életet teszi lehetővé. Az utóbbi időkben azonban az ő válaszuk sok esetben egy ösztönös, destruktív reakcióként jelentik meg, amely valaminek a tagadása kreatív elemek nélkül.

A kérdés mindkettő esetében a mérték, hogy fanatikusan és katonásan hiszünk-e mindezekben vagy pedig a józan ész határáig csupán, legyen szó akár "melegjogokról", "nemi egyenlőségről", bármiről. Mindkét felfogásnak megvan a maga helye és létjogosultsága, egyik sem szoríthatja ki a másikat teljesen, egy egészséges társadalomban.

Az emberek nagy részének alapértékei évezredek óta ugyanazok, a Biblia vagy az ókor nagyjai is megfogalmazták már mindezeket, ha ezen a nyelven beszélünk, akkor érteni fogjuk egymást. A félelmeink azok, amelyek eltérnek, és ha mindenki a saját félelmeit hajtogatja, akkor elbeszélünk egymás mellett.

 

Nem volt valós esélye az ellenzéknek

Hogyha a Fidesz csak simán, abszolút többséggel győzött volna a választáson, akkor is majdnem ugyanannyian keseregnének a választás eredményén mint a mostani kétharmad esetében.

Az ellenzéknek valós esélye volt ugyan a kétharmad megakadályozásra, ennél többre azonban nem.

1.Nincs olyan ellenzéki összefogás, amelybe a Jobbik és a DK-MSZP egyaránt belefér, ez nonszensz. Hét párt megegyezése képtelenség, teljes ellenzéki összefogásnak nem lett volna semmi esélye. Az LMP volt leginkább, amely a politikai közepet jelenítette meg, ezért jobb taktikával több mandátumhoz segíthette volna az ellenzéket. Így viszont a Fidesz megismételte a négy évvel ezelőtti eredményét, emellett még egy trükkel (a német nemzetiségi listával) plusz egy képviselői helyet tudott szerezni.

2.Még ha van ilyen összefogás, az "elméleti matematika" akkor sem jött volna össze: mindig vannak olyan szavazók, akik nem hajlandóak arra szavazni, aki miatt a kedvenc pártjuk jelöltje visszalép, egyszerűen mert nem szimpatikus neki. Egy kétfordulós rendszerben talán lehetett volna esély, több oldalú tárgyalásokkal az ellenzék győzelmére. Nem véletlen, hogy a Fidesz egyfordulós rendszert hozott létre. Ez egy olyan idétlen rendszer, mintha az olimpián úgy kellene a sportolónak bizonyítani négy évenként, hogy aki kvalifikálja magát, azok között egyből a döntőben, egyetlen futam alapján hirdetnek eredményt.

3.Ennyi ellenzéki jelölt esetében mindig vannak "dezertőrök", részben mert nem hisznek abban, hogy a Fidesz legyőzhető vagy pedig szívesebben lépnének koalícióra a Fidesszel mint egyes ellenzékiekkel (LMP, Jobbik esetében vetődhet fel ez a probléma). Akár még a "megélhetési politikusi" pálya is vonzó lehet egyesek számára: nem kell különösebben semmit csinálni a parlamentben csak statisztálni a döntéseknél és felvenni a havi gázsit.

4.Ha a Fidesz és a hét komoly ellenzéki párt szavazatait összevetjük a körülbelüli eredmény döntetlen pár tizedszázalékkal a Fidesz javára, viszont az 5% alatt maradt pártok (Momentum, Kétfarkú, Együtt) voksai nagyobb mértékben erősítették a Fideszt mint az ellenzéket. Ennyire aránytalan rendszer csak két egyenlően erős párt esetében működik, több száz éves demokráciákban (brit és amerikai rendszer még ennél is aránytalanabb), viszont az egy nagy pártnak mindig kedvez a sok kicsivel szemben.

5.A gazdasági helyzet mindig nagyon sokat nyom a latban: a kedvező széljárás is a Fideszt erősítette, rengeteg pénzt tudtak belenyomni a gazdaság élénkítésébe és elkölteni is például közalkalmazotti béremelésekre vagy különféle támogatásokra az utóbbi bő egy évben. Az EU támogatások is nagyban segítettek a Fidesz győzelmében.

6.A kormánypárti médiafölényről egyesek majd valószínűleg doktori értekezéseket fognak írni, a közmédiumokban és a köztereken is alighanem nagyon erős volt a NER túlsúlya. Évek óta ment a szisztematikus agymosás, a közfelfogás megfelelő átformálása, a Fidesz üzenetek sokkal primitívebbek és erősebbek voltak. Például sokan, főként a falun élők a rádiót hallgatják napközben, amelynek országos frekvenciái már mind kormánypártiak, és az öt perces hírekkel is szabályosan bombázták a közvéleményt - migrációs vészhelyzet vs. gazdasági sikerek (az előbbi persze az utóbbit veszélyezteti). A modern médiumokban gyakran annak van "igaza", aki a leghangosabb, mert a legerősebb ingereket jelenti, ösztönös késztetéseinkre van hatással.

7.Természetesen vannak akiket felháborít a rendszerszerűvé vált korrupció. Akik viszont nem polgári normák alapján szocializálódtak, hanem a régi paraszti hagyományt talaján állva, számukra a legfontosabb az erős vezető, aki többször is bizonyította, hogy képes kiállni értük (legalábbis szavakban). Nagyon sokaknak az információs társadalom csak zavart jelent, teljesen érthető módon: távol áll tőlük a számítógép használata, nyelvek, önképzés stb. Kisközösségben szeretnének élni, és igénylik az állam gyámkodását. A Fidesz persze ügyelt arra is, hogy tehetősebb és önállóbb rétegeket is lekenyerezzen és világos perspektívát nyújtson a számukra.

8.A Soros-féle szervezetekkel nem az a Fidesz fő baja, hogy a bevándorlást erősíti, ennél nagyobb problémát jelent, hogy nyílt társadalomért dolgoznak (újfajta oktatási módszerek propagálásával, kisebbségek támogatásával, meleg-mozgalmak jogaiért kampányolnak stb.). Sokan vannak viszont, akik a Fidesz vízióját osztva egy kis zárt társadalomban szeretnének élni és a világot nem színesnek hanem feketén-fehéren látják. Soros démonizálása nekik kedvez és jó érv a hatalom koncentrálására is.

9.Európában és nálunk is a lakosság öregszik, ami a konzervatív felfogást erősíti, az idősebb generációkból a baloldali alternatívákat jóval kevesebben találják vonzónak. (Emellett persze más okai is vannak még a baloldal térvesztésének.) Ez a tendencia jelentős helyzeti előnyhöz juttatta a Fideszt, amelynek a Jobbik elől kellett főként elvennie a levegőt a győzelemhez. Gyanítom, hogy a fiatalok nagy része számára ez az eredmény sokkal kevésbé elfogadható volt. Főként, mert ők kevésbé opportunisták az erkölcs terén, még ha anyagilag több szempontból kedvező is lehet nekik ez a rendszer, szeretnének tisztább játékszabályokkal játszani mint amit a jelenlegi kormány biztosít.

10.Summa summárum: a Fideszt csak önmaga képes legyőzni a jelenlegi rendszerben, amíg fut a szekér, addig más súlycsoportba tartozik mint a többi párt. Egyik sem akarta annyira a hatalmat és nem dolgozott annyira célorientáltan mint ők. Az erő sokak számára imponáló lehet, sok támogatót vonzhat a kemény fellépés: a világ egyszerű és nincs szükség kompromisszumokra.

A Fidesz szerintem túlgyőzte magát, arra számítottak, hogy nem lesz kétharmad és talán még az LMP-t is megpróbálták volna bevonni a kormányzásba. Nemzetközileg most igen ciki számukra ez a helyzet, hiszen közismert, hogy nem épp európai stílusú kampányt folytattak.

Itt most lehet azon spekulálni, hogy ez milyen irányba viszi el a Fidesz politikáját: még inkább radikalizálni fogja vagy esetleg az önmérséklet irányába löki és konszolidálja, abban viszont biztos vagyok, hogy nem mutat a társadalom számára erkölcsileg jó példákat. A Kádár-rendszer is a versenyképtelenség és a kontraszelekció miatt indult hanyatlásnak annak idején.

Európában példa nélkül álló hatalom - hogyan jutott el idáig a Fidesz?

Az Európai Unióban általában pártszövetségek vannak hatalmon, viszont nálunk csak elvben létezik koalíció a Fidesz és a súlytalan KDNP között, egyetlen domináns párt vezeti az országot már a harmadik parlamenti ciklusban. Az európai demokráciák közül alábbi országokban jellemző ez még rajtunk kívül: 

Oroszország, Szerbia, Montenegró, Törökország, tehát egyértelműen keletre csúsztunk, és nem mondhatnánk hogy egy sikeres klub tagja lettünk.

(Igaz, hogy Ázsiában vannak hasonlóan domináns pártok: Japán, Malajzia, Szingapúr, amelyek egyértelműen sikeres országok, de még ott is ritka, hogy egyetlen párt koalíció nélkül szerezzen minősített többséget.)

Az EU-n belül egyetlen pártnak sehol nincs megközelítően akkora többsége sem mint nálunk a Fidesznek. Sőt, nálunk gyakorlatilag egy bújtatott elnöki rendszerről van szó, hiszen a Orbán jogköre a gyakorlatban Lukasenka és Putyin hatalmával vetekszik.

A magyar választási rendszer leginkább két nagy pártra van tervezve, ez a fajta egyensúly azonban csak viszonylag rövid ideig működött nálunk. Az angolszász modellre a "győztes mindent visz" elve jellemző, - amely működhet több száz éves demokráciákban, de így is joggal kritizálható, ezzel szemben (a kontinentális) Európában általánosnak mondható az arányosság elvének nagyobb mértékű alkalmazása a választások során.

További tényezők, amelyek megakadályozhatják egyetlen párt túlhatalmát:

-Parlamenti felsőház

-Kétfordulós választási rendszer - ily módon szövetséget köthetnek a pártok a második fordulóban  - ezt a Fidesz nem véletlenül számolta fel.

-Konszenzusra törekvő politikai kultúra, pl. a Dániában a legfontosabb kérdésekről 5/6-os többséggel vagy népszavazással lehet dönteni. Az EU is a legfontosabb döntéseit lehetőleg egyhangú vagy közel egyhangú döntéssel hozza meg.

Nálunk éppen hogy nem a konszenzusra törekvő politikai kultúra jellemzi a Fideszt, ez teszi a 2/3-os többségét veszélyesebbé. A normális forgatókönyv az lett volna, hogy a Fidesz a választásokat meglehetősen szűk egyszerű többséggel nyeri a Fidesz, és miközben a kommunista utódpárt bázisa lecsökken, ezzel párhuzamosan feljön az új baloldal (Momentum), a közép (LMP) valamint karakteres jobboldali pártként a Jobbik. Ezek a pártok lettek volna a jelöltjei a 2022-es parlamenti ciklusban való kormányzásnak (akár egymással, akár a Fidesszel kötött koalícióban). Azonban nem ez történt, - az egyetlen lényegi változás a szélső balos, legmilitánsabb stílusú DK bekerülése a a parlamentbe. A magyar demokrácia eddig is imbolygó hajója nemes egyszerűséggel zátonyra futott és darabokra tört.

A Fidesz többségének az okai összetettek, azonban ILYEN mértékű többség akkor kell, ha a "nép" úgy érzi, hogy egy vezérre van szükség. Vezér pedig leginkább akkor kell, amikor háborús helyzet van. (Háborúban pedig hallgatnak a múzsák, - az értelmiségnek nem osztanak lapot.)

2010-ben a gazdasági válság valóban mintha indokolt volna egyfajta szükségállapotot, ahol a globalizációval szembeni pozíciók megerősítésére volt szükség.

2018-ban azonban szó nem nincs már erről. Igaz, hogy mindig lehet találni feszültségpontokat a nemzetközi politikában, de a kormány-közeli médiumok háborús hisztériája (amelyet a fasiszta és kommunista rendszerek alkalmaztak leggyakrabban) nem volt indokolt.

Volt valóban egy menekültválság 2015-ben, azonban ez lecsengett mert az EU valahogyan kezelni tudta, ezért el kellett adni valahogyan, hogy igen ám, egy 85 éves idős ember világméretű hálózata ma is micsoda veszélyt jelent. (Ez a színvonal: esti mese - gyerekeknek.)

Egy gerjesztett háborús hangulatban a józanságnak sansza nincs, legalábbis az ellenzéki pártok túlnyomó része úgy látta, hogy nem volt lehetőség normális vitára menekültkérdésben.

Ha ez igaz, akkor az ellenzék sansztalan volt a választáson. Sőt éppen hogy ott szavaztak ellenzékiekre nagy számban, ahol a menekültkérdés elvileg probléma lehet a nagyvárosokban, nem pedig a kis falvakban. Ez is azt mutatja, hogy mennyire érzelmekre épülő, velejéig hazug kampányról volt szó. A hangos és durva módon figyelemfelhívó politikai reklámok sokkal jobban beváltak, nem először mint az értelmes és kifinomult érvek. Jóval nagyobb volt a célközönségük. Amellett hogy ezt el kell ismerni, csak a Fidesz tudta a nemzeti összetartás és védelem pozitív üzenetét igazán hitelesen megfogalmazni.

Harcban jobb a Fidesz bárkinél, ezt megtanultuk már, annyira igaz, hogy beszédes módon először a "népszabadságot", majd a "magyar nemzetet" is kivégezte. Ennek a választásnak a vesztesei főként a városi fiatalok, az értelmiségiek, és általában mindazok, akik a tiszta verseny hívei és nem járadékvadászatra apellálnak.

A "nyugatnak" egyébként nagyon jó a jelenlegi a rendszer, a befektetések biztonságban vannak és nagy a stabilitás. A meghatározó német konzervatív kormány (főleg bajor) ipari lobbik hatására valószínűleg továbbra is támogatni fogja a Fidesz kormányt az EU-n belül.

Mindamellett lehet azt is mondani, hogy a Fidesz túlgyőzte magát, a 2/3-os többség többet árt mint használ. A brit kormányok teljesítményének elemzésekor kiderült, hogy majdnem mindig azok teljesítettek jobban, amelyeknek csak szűkös többséget tudhattak maguk mögött. A földcsuszamlásszerű győzelmet elértek jobban elszakadtak a realitásoktól vagy a színfalak mögötti belharcok osztották meg a kormányt.

Gazdasági szakértők szerint a második, 2014-es Fidesz gazdaságpolitikája sokkal jobb volt mint a 2014 előttié, amikor stabil kétharmados többségük volt. Abban a parlamenti ciklusban a gazdaság és a lakosság életszínvonala is gyakorlatilag stagnált és az egyébként sem túl koherens új alaptörvényt is össze-vissza módosítgatták, az alkotmánybíróság jogkörét pedig erősen korlátozták.

Most is az várható, hogy a radikális szárny nyomására újabb borzasztó ötleteket fognak bevetni, akár a multik elűzésére, akár a demográfia mesterkélt turbózására, akár a "felforgató idegen elemek" kiszűrésére. Egy ismerősöm egyszer még a '90-es évek elején megmondta, hogy "Meglátod, majd Orbán Viktor fogja itt diktálni a tempót." Valóban, egyre keményebben menetelteti a társadalmat.

Persze ez csak addig tarthat, amíg a Fidesz szavazók nagy része ki nem ábrándul ebből a rendszerből és a nagy szavak helyett ("váltsuk meg Európa jövőjét a menekültektől") a saját elemi érdekeik érdekében fognak kiállni.

Van egy kis esélye persze annak is, hogy Orbán rendszere konszolidálódik, önmérsékeletet gyakorolva mégiscsak létrehoz valami olyat, amely tényleg majdnem mindenki számára elfogadható lesz mint mondjuk Szingapúrban. Nagy ritkán történnek különös, csodaszerű fordulatok a politikában.

Én azért nem bíznék túlságosan egy ilyen fordulatban, inkább önszerveződő csoportok azok, amelyek helyik szinten ki tudnak állni az érdekeikért a központi hatalommal szemben.

Tekerjétek fel a térképet

"Tekerjétek fel a térképet, egy jó darabig nem lesz rá szükség." William Pitt brit miniszterelnök mondta ezt az austerlitzi csata után. Nálunk is most ez a helyzet: a magyar politika térképén csak egyetlen párt maradt, a következő egy-két évben teljesen övék a terep.

Mennyire "sajnálom" azokat az ellenzéki politikusokat, akik "ügyes" taktikázásuknak köszönhetően megnyerték, hogy statisztálhatnak ebben a rossz komédiában, amit magyar parlamentnek neveznek.

Mert azt ugye mindenki tudja, hogy minden lényeges dolog éveken át a Fidesz berkeiben fog eldőlni, még inkább a színfalak mögött mint eddig. A felhatalmazásuk pedig gyakorlatilag korlátlan.

Semmi jót nem remélhetünk a következő években: végképp keletre kerültünk, távol Európától.

Akikkel valóban együtt érzek az olyan szavazók, akik előzőleg alaposan tájékozódtak és megfontolt döntést igyekeztek hozni. Külön tiszteletem azoké a fiataloké, akik most szavaztak először és még a sorban állást is vállalták: őket végképp semmi felelősség nem terheli abban, hogy ide jutott ez az ország.

Ide kívánkozik egy régebbi cikkem: A falu és a város ellentéte hozza létre a kettészakadt társadalmakat. A mai Magyarországon egy kis faluban vagy a fővárosban élni majdnem akkora különbséget jelent már, mint a Star Wars űrvárosai és a buckalakói között.

Ez pedig világjelenség: az USA-tól Britannián át Indiáig, az egy országban élők is mintha eltérő kis univerzumokban lennének, a különféle "valóságok" szinte köszönő viszonyban sincsenek egymással. Trump szavazói a rozsdaövezetekből vagy a brexitet megszavazó angol vidékiek e tekintetben jobban hasonlítanak a magyar falvak lakóihoz mint a Kaliforniában vagy a londoni Cityben élőkhöz.

Igazi polgári szemléletet tükröző politikai kultúra nálunk egyértelműen a fővárosban van, valamint a nagyobb városokban (Pécs, Szeged, Miskolc), ahol az ellenzék győzni tudott vagy legalább szoros volt a verseny.

Más országokban sincs ez másként sajnos, kivéve persze a németeket, a "bezzeg" Észak-Európát, ahol a falvak ugyanolyan urbanizáltak mint a városok.

Magyarország viszont reménytelenül kettészakadt, élesen elvált egymástól a konzervatív felfogás és a modern. A múlt vasárnapi választás még inkább polarizálta az embereket, valóságos aknamezőként képes robbantani a jó kapcsolatokat is.

Na de nem az a célom, hogy csatlakozzak a demokráciát sirató kórushoz, (hiszen egy hosszadalmas tanulási folyamatban van a társadalmunk), hanem hogy pár új szempontot adjak a választás értékeléséhez, hogy könnyebben helyre tudjuk tenni magunkban azt, ami történt.

A magyar társadalom eloszlása a különféle értékrendszerek mentén nem nagyon különbözik mondjuk a franciáktól: nálunk is a mérsékelt konzervatív tömb a legnagyobb, ezt követi a baloldal és tőle kissé elmaradva a szélsőjobb. A torz magyar pártstruktúra és az aránytalan választási rendszer teszi csak lehetővé, hogy egy viszonylag szűk klikk az egész társadalom fölött hatalmat tud gyakorolni.

A demagóg kampány persze ezt a helyzetet nyilvánvalóan tovább torzította.

Az is a jelenlegi kormány mellett szólt, hogy a gazdaság szénája jól áll, amely erősítette a szavazóbázisuk eltökéltségét.

Lehetett tehát számítani a Fidesz fölényes győzelmére, én magam is arra tippeltem a választás előtti napon.

De térjünk vissza a lényegre, amiről a cikkem szól: a kétféle életforma elszakadásáról és hogy mit tudunk ezzel kezdeni.

A falusi társadalom kulturálisan ma is az egykori paraszti életformákhoz közelít, amelynek nem erőssége a szellemi tevékenység. A kormánypropaganda nem tisztességes módon használta fel, hogy a képi információ és a beszéd eleve nagyobb hatással tud ránk lenni mint az írott szövegek, amelyeket ugye értelmezni kell tudni. És akkor pedig még nem beszéltünk arról, hogy a magyar lakosság legalább ötöde funkcionális analfabéta, nem olvas el egy sort sem, ha nem nagyon muszáj.

Viszont szó nincs arról, hogy ezeket az embereket lenézném, inkább csak azt sajnálom, hogy a kétkezi munkát végző emberekkel mennyire nehezen tudjuk megérteni egymást, amint én magam is megtapasztaltam ezt egy konkrét esetben a választást megelőző napokban. A jó munkakapcsolat ellenére sem tudtam hatásosan érvelni, a kollégám kiindulópontja, tehát ahonnan "kiindulva" káromkodni kezdett, annyira más volt. (Nem részletezem, hol volt a tyúkszeme:... migránsok, hát persze.)

Itt jön be a képbe olyasmi, hogy érzelmi intelligencia, amely legalább olyan fontos mint az IQ. Ez az, amiben mai ellenzékünk nagy része, sőt a nyugati politikusok többsége kicsit sem jeleskedik.

Pedig a logika mögött érzelmek is vannak, sőt Freund Tamás agykutató akadémikus is az érzelmek fontosságát hangsúlyozza, amikor a tanulási folyamatokról beszél. (Nem mellesleg néhány nyelvcsapással a NER ideológia irányában.) Köztudott, hogy azt az információt jegyezzük meg legjobban, amely mögött érzelmek is vannak.

Egyik ilyen érzelem, amit a kormány sugall, hogy "nem hagyunk magadra, melletted állunk". Egy csoport részének érezheted magad. Ezt pedig csak baromira szimbolikus eszközökkel tudja alátámasztani: némi rezsitámogatással, egyes multik "szívatásával", a "Brüsszel" ellenes harccal vagy akár közmunkával - ami a kis falvakban nagyon bejön. (Halászni ugyan nem tanulnak meg, de egy kis halat azért kapnak olykor.) A nyugati határszélen is nagyon bejön, de más országokban élő vagy dolgozó magyaroknak is bejön, ami nem újdonság. Az ÉRZETE annak, hogy ez a kormány majd megvéd, ha kell (a "védelmi pénzt meg majd úgyis mások fizetik meg).

A baloldaliak erre nem képesek, (sőt ilyen szinten még a Jobbik sem) hiába nagyobb mértékű a korrupció manapság mint régen. (Amint tudjuk, néhány milliót ellopni az egyszerű állampolgár számára sokkal felháborítóbb mint ha milliárdokat lopnak el, hiszen a milliárd az már számára felfoghatatlanul nagy szám.)

Semmi különös nincs abban, hogy a Fidesz ennyire agyonnyeri magát - sőt, már szerintem annyira túlnyerték magukat, hogy a mostani győzelmük talán már számukra is kínos helyzetet és szükségtelen mértékű hatalmat eredményez.

Viszont: A kissé idősebbek számára különös kellett volna hogy legyen anno, hogy nálunk (és csak nálunk) a kommunista utódpárt háromszor is kormányra tudott kerülni.

Ez már feltűnő kellett volna hogy legyen, hiszen ilyesmi csak Kádár János országában lehetséges. Ahol az állami gyámkodás a megszokott, az elvárt norma.

Kapitalizmus itt nem kell, legfeljebb gulyáskapitalizmus - ha már egyszer a gulyáskommunizmus volt az etalon.

Ahol a liberalizmus a társadalom nagy része számára nem volt összehozható (kompatibilis) a falusias, paraszti mentalitással (amelyet még városias életmód estén is a családi hagyomány tartott fenn). Nem annyira a gazdasággal volt itt a fő baj Gyurcsányék idejében, - bár azzal is akadtak problémák, - mint inkább azzal, hogy generációkat hagytunk magukra. Ami valamennyire elfogadható volt az akkori baloldaliak nagy része számára - ez köszönt vissza a mostani választásban.

A "migrizés" pozitív tartalma lehet olyasmi, hogy egy nagy család vagyunk, ezért egységesen lépünk fel és hozzánk tartozni bizonyos kiváltságot jelent. (A nemzet fogalmának felhasználásáról van szó persze, - vagy inkább a kihasználásáról?)

Nem nézem le János bácsit vagy Bözsi nénit sem (ki fogják hozni szerintem, hogy itt komoly generációs ellentétek is a felszínre jöttek sajnos), azért nem, mert van mit tanulni tőlük. Mondjuk modern szóval, hogy "Despacito" (egy buta slágerből lett világszám) : engedd el a stresszt és lazulj le. Az ő életmódjuk semmivel sem kevésbé egészségtelen, de nem is értéktelen. Földhözragadtabbak ugyan, de kevésbé foglyai a virtuális valóságnak.

Ebbe a másfajta életmódba nem nagyon fér bele olyasmi, hogy személyes szabadság, - de nézzünk magunkba, hogy akik szerencsésebb helyzetben vagyunk, tényleg jól élünk-e a személyes szabadságunkkal? Most őszintén: érdemes ennél a kérdésnél egy kicsit megállni a cikk elolvasása után.

Azt a kérdést is mindenképp érdemes feltenni, hogy eleve lenézem és megvetem-e a másik embert, aki könnyen beszopja a kormánymaszlagot vagy pedig (ezt félretéve) képes vagyok-e valódi kapcsolat építésére, hogy tanulhassunk egymástól?

Képesek vagyunk-e az egyszerű, érzelmesebb megközelítésre (a kritikai szemléletet ily módon zárójelbe tenni néha), a közösségi és a természetközeli életmódot is tisztelni.

Ez persze furcsán és fellengzősen hangozhat, de valójában eléggé egyszerű dolgokról van szó. Ami persze nekem sem megy jól.

Amit viszont úgy tűnik, hogy még Freund Tamás sem tud, mert talán még az ő szemléletmódja is szelektív: a hálózatkutatók szerint a társadalom szövetét a gyenge kapcsolatok tartják fenn. Nem pedig a szoros, családias kötelékek.

Most persze mit papolok itt, hiszen a jó ízlésűek ki vannak akadva, hogy mit csináltak már megint ezek a "birkák". Ez az, amit meg kell tudnunk először emészteni. Sőt, engem is nagyon bosszant, hogy a kormány a magyar társadalmat tovább züllesztheti.

Amiről itt papolok az már túllépés a politika világán, nem arról szól hogy ki kit győz le vagy kinek az érdekei a fontosabbak.

Sőt, csodák is vannak néha, még Orbán Viktor is elhagyhatja egyszer még az erő "sötét oldalát", ki tudja. Talán, hogy nem érzi már annyira fenyegetve magát, egyszer "megtér" ő is a jó oldalra, Balog Zoltán szavaival.

Valószínűbb azonban, hogy a következő években tovább folytatódik a "Tökmag Jankók dáridója". A Fidesz pedig olyan nagyra nőhet, hogy egyszer csak kipukkad mint egy kis gömböc - leginkább ebben bízom, ha egyáltalán valamiben. (Bár ez most kincstári optimizmusnak látszik, hiszen semmi jelét nem látni ilyen fordulatnak.)

A magyar politika térképén most csak egyetlen dudás maradt. A helyzet azonban még egy-két év elteltével alapvetően megváltozhat, kedvező vagy még kedvezőtlenebb irányba egyaránt.

Ezzel együtt csoportos érdekvédelemre, kiállásra magunkért mindenképpen van még van lehetőség, sőt alighanem szükség is lesz rá jobban mint eddig, a hatalom túlkapásaival szemben.

A normalitás abnormalitásig vitt megszállottjai

elmegyogy.jpg

(Kép forrása: zsurpubi.hu)

Nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy orbanizmus, ha van az biztosan nem az a fajta ókonzervatív beállítódás, amely egyre inkább eluralja az Egységes Párt (a 'la Horthy korszak) valamint a Hazafias Népfront (ill. 2.0 változata a NER) politikáját.

Orbán csupán meglovagol egy hullámot, az Orbanizmus valódi tartalma leginkább egyfajta machiavellizmus, a jogszabályok kiforgatása cinikus módon a hatalom megtartásának céljával. Ez az sajnos, amit orbánék a leginkább megtanultak, és ennek csupán része a Nagy Arc és a hozzá kapcsolódó vezérkultusz.

A normalitás a jól bevált polgári és paraszti hagyományok tiszteletéből fakad, olyan normákat emel piedesztálra, amelyekkel elvben semmi gond: nemzeti függetlenség, erős és önálló gazdaság, polgári családok stabilitása, hagyományápolás stb. 

A gond akkor van, amikor a hatalom befeszül és elkezdeni védeni mindazt paranoiás, demagóg fellépéssel, amit igazából nem fenyeget senki. Így válik a normalitás vágya abnormális mértékű megszállottsággá, társadalmi szinten terjesztett elmekórtani határesetté.

Nézzük sorban ennek példáit.

-A függetlenségünket nem fenyegeti senki, az Európai Unió nem kényszerít senkire semmit, konszenzusos alapon dönt. Van például számos ország, amely nem fogadja el a menekültkvótákat, vagy csak fenntartásokkal a menekültügyben hozott döntések nagy részét. Teljesen fölösleges "Soros-szervezetek" bármiféle tevékenysége ellen ágálni, amikor nem tehetnek meg olyasmit, amit a adott ország törvényei vagy kormányzati döntések nem engednek meg. (Az ellenzék túlnyomó része szintén nem akar menekülteket befogadni.) Önálló külpolitikára lehetőség van minden EU-tag számára, bár azt el kell fogadni, hogy kis ország vagyunk és soha nem leszünk egyenlő partnerei Oroszországnak, ez a realitás.

-Gyarmatosításról beszélni a gazdaság esetében is a porhintés kategóriájába tartozik. Erős és versenyképes magyar vállalkozások létrehozását kell támogatni, nem pedig a külföldre mutogatni: ennek a kulcsát a magyar kormányok egyike sem találta még meg. Lehetséges ugyan a multikat kiszorítani, azonban a szolgáltatások színvonalának esését az állampolgárok igencsak meg fogják érezni. (Írország pedig arra példa, hogy még erős gazdasági függőség esetén is elérhető okos politikával a magas életszínvonal.)

-Nem mindig igaz az a tétel, hogy a kicsi a jó, a nagy az rossz, a magyar az jó, a külföldi pedig rossz. Egyedi esetekben a megítélés más és más lehet. Egy példa erre, hogy ha valaki arra fókuszál, hogy lehetőleg minden élelmiszert a helyi piacról szerezzen meg, mert amit a multiknál lehet kapni, az nem jó minőségű,- ezzel hibákat is követ el. Általánosságban véve lehet azt mondani hogy LEHETŐSÉG SZERINT igyekezzünk mindent a helyi termelőktől vásárolni, de ezzel a lehetőségeinket beszűkítjük. Emellett ez még nem egészséges táplálkozás, és még nem is feltétlenül környezetbarát (pl. ha nem szezonális, hanem fólia alatt termesztett zöldségeket vásárlunk).

-A dolog ennél súlyosabb: ha utáljuk azt, ami külföldi, amit olyanok állítanak elő, akiket nem ismerünk, azzal a társadalmi bizalmatlanság légkörét erősítjük. Ez elfogadhatóvá teszi azt is, hogy mindig "csókosok" (haverok, rokonok, ismerősök) nyerik a pályázatokat nem pedig azok, akiknek a hozzáértésük a leginkább megfelelő. Az antikapitalista logika egy régebbi társadalmi felálláshoz való visszaesést hoz magával - ami minden negatív töltetű ideológiai rendszerre jellemző.

-A "normalitás" egyszerűsítő logikája alapján akinek sötétebb a bőre azzal vigyázni kell (túlzott előítéletesség, rasszizmus), szó szerint elküldjük őket "melegebb éghajlatra". Emiatt a tömeges bevándorlás nem létező veszélyével riogatott emberek már ha egy fejkendős vagy sötétebb bőrű idegent látnak falun, akkor is hívják a rendőrséget.

-A polgári családmodellt nem fenyegetik egyáltalán a másfajta szexuális orientáltságúak, a melegek. A tudományban nem hívő, csak a számukra kedves helyi pletykálkodást és városi mítoszokat kedvelők sosem fogják elfogadni, hogy létezik egy konstans arány, amely ez esetben a férfiak mintegy 4%-át teszi ki, és ez egyáltalán nem járványos. Mért kényszerítenénk őket egy olyan családba, amelyben nem lennének boldogok? Egyes diktatúrákban megtörtént egyébként, a sztálinizmus idején például, hogy a homoszexualitást börtönnel büntették, a muzulmán világ jó részében ma is súlyos bűntett) de még a Kádár-rendszer idején is elítélte a közvélemény, ami sokak számára komoly lelki válságot okozott.

-A normalitáshoz tartozik a nagy történelmi egyházakhoz való tartozás, amelyeket nálunk senki és semmi nem fenyegeti. Sőt meg merném kockáztatni, hogy inkább egyfajta keresztény fundamentalizmus felé haladunk - amelyben ha valaki a vallás KÜLSŐSÉGEIT nem fogadja el, az nem teljes értékű állampolgár.

A normalitás megrögzött hajszolása társadalmi szinten befeszült, humortalan középszerűséget hoz létre, ahol a rugalmas gondolkodás, a fejlődés iránti igény és a teljesítmény háttérbe szorul. Hiszen arról van szó, hogy valaminek megfeleljünk, azaz ne hibázzunk - ami passzivitáshoz vezet és önmagunk fel nem vállalásához.

Életünk minden területéről lehetne hozni példákat, a lélektelenül katonássá tett oktatási rendszerünk vagy a bürokratizált egészségügy is ide tartozik.

A hasonló a hasonlót szereti, ezért a primitív "normalisták" a cikornyás és bonyolult demokráciákkal szemben a diktatúrákat kedvelik. Nem véletlen, hogy Orbán más diktátorokkal ill. kvázi-diktátorokkal ápol jó személyes kapcsolatokat. Mivel (szükségtelen mértékű, káros szintig vitt) "nemzeti önvédelmünk" a nyugati világban nem szalonképes, ezért az EU-ban csak kényszerűségből hajlandóak fogadni Orbán Viktort.

A 20.századi történelem bővelkedik a "normális embertípust" végletekig hajszoló rendszerekben: a német nácizmus árjái, a sztálinizmus szocialista embertípusa is ennek a szélsőséges példái. Az ilyen rendszerek rövid távú sikereik mellett hosszú távon traumatikusnak vagy legalábbis zsákutcásnak bizonyultak.

Ne legyenek illúzióink: valószínűnek tartom, hogy a választási demagógia eléri célját és Orbánék a 2010-eshez hasonló győzelmet aratnak ismét. Ugyanis a "normalitás" faék egyszerűsége, svájci bicskaszerű (látszólagos) problémamegoldó képessége nagyon vonzó sokak számára, azt sugallja, ha "jók lesztek", akkor minden sikerülni fog, és persze mi vagyunk a a jók, mindenki más vagy kicsit gonosz vagy nagyon. Azt gondoljuk, hogy ez elég, a többi majd "állam bácsi" megoldja, és gondoskodni fog rólunk. Ennek azonban anyagiakban kifejezhető és nem kifejezhető ára is van: Éveknek kell eltelnie még, amikor belátjuk, hogy a világ (szerencsére) nem ilyen, nem így működik, és a langyos vízben való folytonos "wellnessezés" nem igazán egészséges.

Végezetül pedig érdemes értékelni az Orbán kormány tevékenységét: a bizonyítvány összességében eléggé gyenge, főként azokon a területeken, amelyeket átsző a normalitást hajszoló ideológia.  A legtöbb pont esetében találunk több olyan ellenzéki programot is, amellyel lényeges javulást lehetne elérni (bár vannak teljesen irrealisztikus ellenzéki programpontok is, de ezek jelenleg még esélytelenek a megvalósulásra). Nálam az értékelés az alábbi:

gazdaság fejlesztése: 3/4

vállalkozásfejlesztés: 3

költségvetési egyensúly: 4

egészségügy: 2/3

oktatás: 2

családtámogatások: 4

kultúra fejlesztése: 3/4

bevándorlás kezelése: 4

társadalmi esélyegyenlőség: 2

korrupció:2

jogállamiság és jogrendszer: 2

közbiztonság és bűnmegelőzés: 4

környezetvédelem: 3

hagyományápolás: 5

közmédiumok, tájékoztatás: 1/2

külpolitika 3

Választás: Melyek a lehető legrosszabb döntések?

A szavazás során vajon melyik döntésünk a legrosszabb? Gyakorlatilag bármelyik döntésünk lehet rossz, nézzük meg a lehetőségeket.

1.A listán olyan pártokra szavazunk, amely nem lépi meg a parlamenti küszöböt, valamint az egyéni jelöltünk sem fut be.

Úgy tűnik, hogy ez a legrosszabb döntés, mert ilyen esetekben fölöslegesen húztuk be az ikszet, a szavazatunk nem jelenik meg parlamenti képviseletként. Ezért érdemes tájékozódni a parlamenti küszöb pontos meghatározásáról és hogy mely pártok fogják várhatóan elérni ezt a szintet.

Egyéniben pedig figyelembe kell venni a győzteskompenzáció elvét is, ezért ha a közvélemény kutatások alapján nagy eséllyel befutó jelölt pártja nem szimpatikus, akkor érdemes inkább ellene szavazni. Ha egyéniben a második legerősebb jelöltet támogatjuk, azáltal csökkenthetjük a győztes jelölt pártjának a töredékszavazatok után számított parlamenti mandátumok számát.

2.Túl nagy felhatalmazást adunk egyetlen párt számára

Az előzőnél még egy fokkal rosszabbnak tartom, mivel még egy esélytelen kis párt támogatása is (listán) indokolható lehet némely esetben olyan alapon, hogy ezzel az adott pártot költségvetési támogatáshoz juttathatjuk. Ez is érhet valamit, mivel a politika nem csak a parlament falain belül zajlik.

Viszont figyelembe kell venni azt is, hogy a többség hogyan szavaz, mert a túlságosan nagy felhatalmazást kapott párt (jelen esetben a Fidesz-KDNP) visszaélhet a lehetőséggel - sőt a feltételes mód helyett a kijelentő mód az indokoltabb. A fejlett európai országok között nincs egy olyan sem, amelyet egyetlen párt irányítana (ugyanazzal a pártvezetővel az élen) több mint nyolc éve, de még Európán kívül se nagyon jellemző. Ne akarjunk a kivételek közé tartozni, a túlságosan hosszú hatalomgyakorlás nem egészséges semmilyen szempontból és a társadalom is valamilyen módon a kárvallottja lesz. Kétharmados többség szinte példa nélküli, de az egyszerű többség is ritka manapság, leginkább koalíciós kormányokkal szoktunk találkozni.

3.Elemi érdekeink ellenében szavazunk

Semmivel sem jobb az előző esetnél, ha nem azt nézzük, hogy mennyire volt kedvező vagy kedvezőtlen a számunkra az utóbbi hat év kormányzati politikája, hanem azt, hogy az utóbbi egy-két évben milyen kommunikáció zajlott és milyen apró juttatásokat kaptunk parasztvakításként (pl. Erzsébet-utalvány). A Fidesz egyértelműen a felső 2-3 jövedelmi tizednek kedvez, ezért nagyon meggondolandó rájuk szavazni, ha jövedelmünk nem éri el ezt a szintet. Valójában egy hagyományos konzervatív párt lenne viszont ügyes, de elvtelen politikai kommunikációval képes megnyerni magának a kevésbé tehetősek nagy részét is.

Az érdekeink viszont tágabban is értelmezhetőek mint amit az adórendszer és a különféle támogatások mutatnak:

A mostani választási évben pénzszórás van, de egy-két hónapnak el kell telnie, amíg a magasabb munkabérek beépülnek az árakba és hirtelen észrevesszük, mennyire megdrágultak egyes alapvető termékek.

A nemzetközi konjuntúra hullámain felpörgetett gazdaság kipukkadhat, mivel a gazdaságunk szerkezete alapvetően nem változott, sőt a magyar tulajdonú cégek előretörése jelentős kontraszelekcióval és pénzszórással (korrupcióval) jár.

A nemzetközi migrációt Orbánék szavakban nagyon ellenzik ugyan, de fű alatt valahogyan mégis támogatni fogják a magyar vállalkozások munkaerőigénye miatt. Ez az ellentmondás is egyre jobban látszódni fog.

A társadalom folyamatos mozgósítása és meneteltetése egy darabig működik, azonban a folytonos paranoia előbb vagy utóbb már több mint unalmassá válik, a "haldokló nyugati kultúra" meséje pedig egyre kevéssé hihető. (Részletes elemzés a 2010-2016-os időszakról: itt.)

4.A Jobbik körzetünkben esélyes jelöltjét támogatjuk, de nem azt kapjuk, amit jelenleg várunk.

Számos olyan körzetben, ahol a falvakban élő lakosság a meghatározó a Jobbikos jelölt a legesélyesebb az ellenzéken belül, emiatt más pártszimpátiával is érdemes átszavazni rá. Manapság a pártfegyelem olyan szintű, hogy az egyéni jelöltek nagyon ritkán szavaznak a pártvezetés döntéseinek ellenében, emiatt egyéniben is a pártvezetés illetve jelen esetben a pártvezető Vona Gábor fémjelezte irányról mondunk véleményt.

A Jobbik visszatérhet a radikális jobboldalra, azonban ez jelenleg kevésbé tűnik valószínűnek mint az sem, hogy a Fidesz politikáját támogatná fontos kérdésekben, hiszen a mostani ciklusban is csak ritkán fordult elő ilyesmi.

A Jobbik nagyon is európai politikai programot hirdetett (megnézhető: itt) és úgy tűnik, hogy ezáltal nagy lépést tett a konzervatív polgári közép felé. A program számos szimpatikus elemet tartalmaz és távolról sem olyan arrogáns mint a mostani NER politikája.

5.Az ellenzék nyer, de a bal-jobb koalíció kormányzati munkája gyenge szintű marad.

Egy balos-jobbos kormánykoalíció nem lehetetlen, a szomszédos Szlovákiában létre tudott jönni és aránylag stabil működést mutatott hosszú éveken át. (Mellesleg máshol olyasmikbe buknak bele kormányok, aminek nálunk a többszörösét is képesek elvinni következmények nélkül.)

A baloldalra szükség van a kormányzati munkában, hiszen a progresszív intézkedések nagy része tőlük várható, mivel ők nem hagyományos oktatást, egészségügyet és államigazgatást szeretnének, hanem korszerűt és jól működőt.

A Fidesz a saját kormányzati munkáját természetesen zseniálisnak mutatja be, ahol a mérce még mindig Gyurcsány (bár egyre kevésbé jó támpontként). Az olyan szólamok mint "megvédjük Európát", "megvédjük az országot", "gazdasági csodát vittünk véghez" - egy régi vetélkedőt idéznek fel, amelynek címe: Fele sem igaz.

Tény, hogy vannak a jelenlegi ellenzék jobb- és baloldalán olyan ötletek bőven, amelyeket lehetetlen megvalósítani (pl. európai szintű átlagbérek pár éven belül vagy feltétel nélküli alapjövedelem). Mivel azonban a politika nem rakétatudomány, hanem inkább a máshol jól működő ötletek átgondolt ötvözése és okos bevezetése, emiatt az anarchia veszélye nagyon kicsi, inkább feltételezhető, hogy a magyar társadalom ismét visszazökkenne arra a kevésbé rázós útra, amelyről a Fidesz letérítette (l. korrupció, külpolitika, oktatás és egészségügy gyenge színvonala).

6.Nem megyünk el szavazni.

Ha valakit elborzaszt a politika világa, az nagy eséllyel nem fog tudni dönteni. Úgy vélheti, hogy az életét kevéssé befolyásolja, hogy éppen mely pártok alakítanak kormányt.

Habár már elég sokan vannak, akiknek a fájdalomküszöbét bizonyos lépéseivel túllépte már a jelenlegi kormányzás, de még többeknél alighanem el kell telnie további egy-két évnek, amíg eljutnak erre a pontra. A választás azonban most van és ha nem szavazunk azt később megbánhatjuk. (Később legfeljebb csak bizakodhatunk a Fidesz megújulásában vagy előrehozott választásokban.)

Mit mutat az eddigi szabad választások története? Általában jól döntöttünk a választható alternatívák között, bár bizonyos esetekben valószínűleg nem.

-1990-ben az MDF koalíciós kormánya jobb döntés volt mint az SZDSZ-é lett volna, ez a két alternatíva létezett. (Tudni lehetett azt is, hogy az Antall-kormány olyan rossz gazdasági helyzetet vesz át, amelyet lehetetlen sikeresen menedzselni, bármelyik kormány belebukott volna.)

-1994-ben ugyan a volt kommunista utódpárt került hatalomra, Horn Gyula kormánya mégis főként pozitív értékeléseket kap manapság (még Orbán is elismerte). Valószínűleg jobb alternatíva volt a Boross Péter vezette MDF-nél és a nagy többségével sem élt vissza. Az SZDSZ is lehetőséget kapott ugyan, de nem vitt meghatározó szerepet éppúgy mint a Torgyán-féle kisgazdapárt sem az ezt követő Orbán-kormányban.

-1998-ban Orbánék hatalomra jutása megint jó döntésnek bizonyult, a gazdaság tovább fejlődött és a költségvetési hiány csökkent. Országunk akkoriban vált kompatibilissá az Európai Unióval.

Ide kívánkozik egy megjegyzés: Ha mindhárom kormányunk választása jó döntés volt az adott lehetőségekhez képest, akkor hol "rontottuk el" a rendszerváltást? A válasz az lehet, hogy mindent a parlamentre és a kormányokra bíztunk, az állampolgárok nagyon passzívak voltak az egy szerencsétlen taxisblokádot leszámítva.

-A 2002-es választásunk megkérdőjelezhető, mivel a kevéssé alkalmas Medgyessy jutott hatalomra (minthogy nem fogadtuk el akkor még a Fidesz jómódú rétegeket támogató politikáját). Ahelyett, hogy Medgyessy ügynök múltját kritizáltuk volna, bal- és jobb oldalon arról kellett volna inkább beszélni, hogyan hazardírozik a gazdasággal a miniszterelnök és a pénzügyminiszter, és hogyan száll el a költségvetési hiány.

-2006-ban látszólag ugyan rosszul döntöttünk, azonban a Fidesz nem szállt keményen ringbe a nyilvánvalóan súlyos költségvetési hiány miatt. Nem akarta megörökölni a kedvezőtlen a helyzetet és megszorításokkal nyitni egy kormányzati ciklust, ezért kimondottan lagymatag kampányt folytatott. Egyszerűen a kivárásra játszott és ahol tudott keresztbe tett a Gyurcsány-féle kormányzásnak.

-2010-ben jól döntöttünk, és a Fidesz számos olyan radikális lépést megtett, amelyeket csak akkor lehetett meglépni, amikor már teljes jogú EU tagokká váltunk. Viszont túl nagy hatalmat adtunk a kormánynak, amely a jogállamiság végét jelentette - l. az új alaptörvénynek nevezett, tetszés szerint módosítgatott tákolmány, az alkotmánybíróság lefokozása stb.

-2014-ben nem nagyon volt más döntési lehetőség mint a Fidesz, mert a Jobbik kevésbé volt még szalonképes, a baloldal nagy része pedig továbbra is a puszta túlélésre játszott. A gyenge gazdasági tevékenység is elég volt a kétharmados többséghez, amelyet szerencsére az időközi választásokon győztes jobbikos és baloldali jelöltek érvénytelenítettek. Ha ez nem történik meg, akkor a Fidesz hatalmát gyakorlatilag semmi sem korlátozta volna.

-2018-ban ott tartunk, hogy többféle rossz döntést hozhatunk a szavazófülkékben mint jót. (Most azokról a választókról beszélek természetesen, akik szeretnék átgondolni, nem pedig a csordaszellemet követve húzzák be az ikszet.) Ráadásul a választási rendszerünk torzításaihoz is meg kell tanulnunk alkalmazkodni.

A legjobb döntés meghozatalában szerintem két dolog segíthet: az átgondoltság és az ha a lelkiismeretünkre hallgatunk.

 

Olyan magyar szó, hogy "tolerancia", nem létezik

Puzsér Róbert általában színvonalasnak mondható Sznobjektív című műsorának legutóbbi témája az álságos és képmutató tolerancia volt, arról azonban nem esett szó a műsorban, hogy ilyen szavunk tulajdonképpen nincs is.

A '90-es évek jellemző szavaként a tolerancia olyan minden érvet űberelő aduász volt a vitákban mint a "szabadság" és a "demokrácia". Egy TV műsorban bármilyen süket általánosságokat el lehetett sütni, mert ha valaki vitatkozni akart volna a nagy lózungokkal, arra mindig nyerő válasz volt, hogy "toleranciát kell gyakorolni". Aki a liberális dogmákat nem fogadta el, az nem volt szalonképes annak idején, a nyilvánosságban nem nagyon jelenhettek meg az érvei.

Valójában azonban nem létezik ilyen szó a magyar nyelvben, hogy "tolerancia", ez egy idegen szó, a magyar nyelvben két (eléggé hasonló értelmű) szinonimája van: türelmesnek lenni vagy eltűrni valamit. Ha azt mondom, hogy toleráns vagyok másokkal szemben azzal fitogtatni szeretném a kifinomultságomat, műveltségből fakadó fölényemet, holott ez a fölény egy látszat, egy önbecsapás, mert ez a szó nem jelent többet annál, mint hogy türelmet gyakorlok bizonyos helyzetekben.

Az adott helyzetben ez jó döntést vagy rossz döntést egyaránt tükrözhet, amiatt nem lehet általánosítani, mert hajlamosak vagyunk mások türelmével visszaélni. Ha eltűrök valamit azt mindenképp érdemes feltételekhez kötni, határokat szabni. Mivel a '90-es években és a 2000-es évek elején ez sokszor elmaradt, az anarchikus tendenciák felerősödtek egy (külsőségeit tekintve) demokratikus rendszerben. Közismert példája, hogy toleráljuk a lopást egyes falvakban és nem lépünk fel az elkövetők ellen, mert ők "megélhetési bűnözők".

A helyes válasz erre a problémára nem a mindenáron való "tolerancia" lett volna, hanem az, hogy csak akkor vagyok türelmes egyes primitív, a magántulajdont, a mások személyi tulajdonát tiszteletben nem tartó illetők iránt (és csak egy elvárható mértékig!) HA látok egy pozitív fejlődési trendet. A türelemnek mindig vannak feltételei, csak akkor lehetek elnéző, ha azt látom, hogy a szabályokat megsértő illetők magatartása fokozatosan közelít ahhoz, amit általánosan elfogadott társadalmi normának tartunk. A türelem nem jelent többet, mint hogy BÁRKI esetében figyelembe veszem, hogy honnan indult - és ha a közösség céljait tiszteletben tartja, akkor ha nem is súrlódás mentesen, de közelíteni fog egy olyan viselkedéskultúrához, amely mindenki számára a legjobbnak mondható. (Például a gyerek hangoskodik az iskolai órán vagy bunkó módon viselkedik a cégnél az egyik munkatárs - azonban látom mögötte a jóra való törekvést és a tanulási hajlandóságot.)

Ettől függően is létezik egészséges szintű agresszió és érdekérvényesítés, kiállás magunkért, aminek a szükségességét nem írja felül minden esetben a türelem követelménye, sőt. 

Itt érdemes kitérni a cigányság helyzetére: ugyanis az állítás ebben a formában nem igaz, hogy "a cigányság integrációja és asszimilációja sikertelen". (Ez esetben is jobb az idegen szavakat elkerülni: beilleszkedés vagy beolvadás javasolható.) Attól függ persze, hogy mit nevezünk sikeres beilleszkedésnek, amit joggal mondhatunk rá az, hogy lassú vagy hogy csak részben sikeres. Nagyon sok cigány származású ember sikeresen beolvadt a magyar társadalomba az utóbbi évtizedekben vagy teljes mértékben vagy legalább nagyrészt: az életmódja egy városban esetleg jobban hasonlít egy másik városi életmódjához mint némelyik nem cigány származású falusié. Én azok közé tartozom, akik szerint a jelenséget inkább a kulturális oldaláról érdemes megközelíteni: aki cigány származású az a gyakorlatban nem biztos, hogy "cigány", ha ugyanúgy él mint bárki más és ha esetleg máshonnan nem is, legalább a szórakoztató iparból mindenki tudna jó néhány példát mondani erre.

Nem a bőrszín számít, sokkal inkább a szegregáltan (elkülönülten), gettókban élők azok, akiknek az életmódja lényegesen eltérő. Nyugat-Európában a helyzet hasonló az arab bevándorlókkal kapcsolatban: ott is a gettósodás a fő probléma (nem pedig a franciák között jól elvegyültekkel vannak a gondok) - ennek elkerülése pedig nem könnyű, ezért kell nagy óvatossággal és körültekintéssel kezelni a migrációt.

A világos és közérthető fogalmazás szabálya az, amit a rendszerváltó liberális értelmiség nem tartott be, mivel a társadalom fölött álló, másokat felvilágosítani kívánó csoportnak szerette volna magát látni. Emiatt nem volt képes a mindennapos, egyszerű problémákról beszélni, és általában bármi olyanról, ami nem illett az ideológiai keretekbe. A hiteltelenné vált politikai kultúránknak isszuk meg a levét ma is tulajdonképpen, emiatt tudta olyan hatékonyan kiszorítani a liberalizmust a populizmus. (Azt is mondhatjuk, hogy csöbörből vödörbe estünk.)

A '90-es évekre tehető a liberális ideológia virágkora, amely az egyéni szabadságról szólt, és én magam is fiatal koromban sok mindent elhittem akkoriban, ami utólag érett fejjel már meglehetős naivitásnak tűnik. A szabadság éppúgy mint a "tolerancia" eltúlozható, mivel nem ismerjük a szó mélyebb tartalmát. Ha azt gondolom, hogy a szabadság annak a döntése, hogy mindentől és mindenkitől független vagyok, az egy lehetetlen helyzet és nyilvánvaló önbecsapás: eredménye a '90-es évek értelmisége számára a növekvő alkoholizmus, a drogok terjedése, céltalanság, nihilizmus, a családi elköteleződés hiánya. A gyakorlat mutatta meg azt a jelenséget, hogy valamitől mindenképpen fogok függeni, mindenképp lesznek olyan pótszerek az életemben (adott esetben TV sorozatok, virtuális világ), amelyek a "szabadságomat" biztosítják.

Hiszen úgy vagyunk megalkotva, hogy csak az tudjuk csak megválasztani, hogy mi mellett köteleződünk el, mert ha nem hozunk felelős döntést, akkor a sors fog választani helyettünk. A negatív értelmű szabadság - szabadnak lenni valamitől,- mindenképp káros, életellenes (mint minden negatív gondolat), a pozitív értelmű szabadság ezzel szemben önkéntes döntést jelent valami mellett, valamilyen cél érdekében. Tehát nem a társadalom nyomása vagy mások elvárásai, hanem az én átgondolt, felelős és szuverén döntésem eredményeképpen köteleződöm el valami miatt.

A '90-es évek politikai kultúrája sajnos általános mellébeszélésről szólt (ezt hívják manapság "polkorrektségnek"), dobálóztunk a szavakkal, anélkül, hogy megértettük volna a jelentését. Ily módon az olyan szavaink, mint a "liberális", "toleráns" vagy "reform" - teljességgel hiteltelenné váltak és jelentésük kiüresedett, hiszen nagyon sokszor használtuk ezeket felelőtlen módon. Emiatt van az, hogy ha nincs szükség "polkorrektségre", mer lejáratódott, akkor ennek ellentéte a "vaddisznó" mentalitás teljes mértékben elfogadható sokak számára. Ha nem kell reform, akkor menjünk vissza kétszáz évet az időben és a reformkori nagyjaink hagyatékát is megtagadva próbáljuk meg berendezni a társadalmat. Ha a felvilágosítás illúziókon alapul, az azt jelenti, hogy az ösztönösség, a szellemi sötétség és földhözragadtság valójában helyes... Sajnos itt tartunk manapság. 

A "liberális" szintén nem magyar szó, a használata általában fölösleges, hiszen mondhatjuk helyette azt, hogy "megengedő" vagy hogy "a korlátozásokat enyhítő". Az ellentéte nyilvánvalóan a "kemény határokat szabó" és a "szigorító", - tehát az "illiberális" is ugyanolyan értelmetlen, hiszen a korlátozások lazítását és szigorítását váltogatva alkalmazzák a különféle társadalmak. Csak az anarchiákra jellemző a teljes enyhítés és csak a totális diktatúrákra a folytonos szigorítás, - a demokráciák egyes területeken szigorítanak, máshol enyhítenek, és a választások során a viták is arról szólnak (az igazán élhető társadalmakban), hogy mely területeken melyik fajta döntésre van inkább szükség. (A "zéró tolerancia" legfeljebb a vezetés közbeni alkoholfogyasztás esetén alkalmazható követelmény.)

Természetesen nagyon is egyén függő, hogy ki milyen területen megengedőbb és hol szeretne bekeményíteni a jelenlegi helyzethez képest. (A konzervatív gondolkodás általában szigorúbb, mert a hagyományos társadalmak a szűkösebb lehetőségek által megkövetelt stabilitás érdekében többnyire alapvetőbb szintű korlátozásokat alkalmaztak a maiakhoz képest.)

A viták eldöntésében a gyakorlati tapasztalatok lehetnek a leginkább mérvadóak: ahol az adott döntést bevezették (például a homoszexuálisok házasságkötését) az sok éves tapasztalatok alapján milyen hatásokkal járt. Lehet egy gyakorlat kevéssé működőképes vagy jól működő egyaránt, attól függően hogy mennyire találja el az enyhítés/szigorítás optimumát.

Ha el akarunk szakadni a dogmatikus gondolkodástól és a politikai szekértáboroktól, akkor ne használjuk az olyan szavakat, hogy "gender" és "polkorrekt", de éppígy vissza lehet élni a "nemzet" vagy a "függetlenség" fogalmával is, ezeket is képesek vagyunk lejáratni.

A több ezer éves erkölcsi kategóriák csupán azok, amelyek jelentése lényegileg változatlan és mindenki számára egyértelmű, az ókori gondolkodók ezeket már szabatosan használták és mindannyiunk számára világos jelentésűek. Mindenekelőtt pedig a keresztény kultúrkör első számú forrása, a Biblia is ezekre épít. Néhány alapérték létezik mint például biztonság, türelem, tisztelet, stb., amelyek egyike sem abszolutizálható és nem használható a többi rovására.

Manapság nem is annyira toleranciára van szükség mint inkább rugalmas és gyakorlatias gondolkodásra. Az sem jó, ha mint egyes diktatúrákban szokásos, van egy "etalon" ember, egy abszolút társadalmi norma. Lehetett ilyen egyes rendszerekben az árja származás vagy a szocialista munkás öntudat vagy éppen az úri középosztályhoz tartozás. Szerintem a mai magyar kormány nagyon szűkre szabja azt a kört, hogy kit tekint "normális", teljes jogú állampolgárnak, és kiket zár ki ebből a körből mint "társadalmilag nem hasznos" egyéneket (főként rokkantnyugdíjasokat, közmunkásokat, egyéb mély szegénységben élőket). Létezik a másik véglet is,  azok köre, akiket "politikai megbízhatóságuk" bizonyos jogszabályok alól való mentességre is feljogosíthat (pl. a lopás tilalma vagy az egyenlő elbírálás követelménye az ő esetükben lazább értelmezést nyernek).

Mindezt más szavakkal is meg lehetne fogalmazni, talán frappánsabban is, a lényeg pontosan az, hogy egyszerű magyar szavakkal is lehet mindenről beszélni - sőt elsősorban úgy érdemes,- közérthető módon a pontosságra és egyértelműségre törekedve. Az idegen szavakat és a különféle szakkifejezéseket hagyjuk meg inkább az adott terület szakértőinek, a beszélgetésekben és vitákban inkább az egyértelmű magyar szavak használatára törekedjünk. (Pl. a homályos értelmű és közhelyes "fogyasztói társadalom" helyett mondjuk azt, hogy "emberi mohóság".)

Ez persze csak azok számára hasznos tanács, akik valóban beszélgetni szeretnének másokkal, nem pedig harcolni, lövészárokból lövöldözni különféle fogalmakkal - amely számomra eléggé gyerekesnek hat, "enyém a vár, tied a lekvár" típusú játszmának tűnik.

 

Még a húsvét ünnepébe is beletenyerel a politika

Szükség lenne egy olyan jogszabályra, hogy a legnagyobb ünnepeinktől számított három héten belül ne lehessen országos választásokat tartani, se az ünnepek előtt se utána. Három olyan ünnepünk van a húsvét, a minden szentek (ill. halottak napja) és a karácsony, amelyeket a legtöbb családban hosszabb készülődés előz meg, jellemzőjük egyfajta intim ráhangolódás és inkább folyamat jellegűek, nem csupán egy napra korlátozódó események. Az ilyen finom hangulatok nyilvánvalóan nem férnek össze a választási kampány otrombaságaival, azonban sajnos idén is beletenyerel a húsvét ünnepébe a politika szőrös mancsa.

A kormány nem véletlenül április elejére írta ki a választásokat (pontosabban az államfővel mondatták ki, hogy mikor legyen), hiszen március 15-e nagyon jól alkalmas a mozgósításra (az illetékes elvtársak ki is aknázták ennek a lehetőségét), a húsvét pedig a kereszténység ünnepeként szintén a kampánygépezet szolgálatába állítható, nagyban és kicsiben (helyi szinten) egyaránt.

A kormány minden eszközt a kampány szolgálatába állít: nem elég az, hogy folyton ütik a fejünket, - igen ki kell mondani, ez ilyen érzés a folyamatos migránsozás. Folyamatosan megy az agymosás, sőt nyugodtan nevezhetjük divatos szóval "nagyüzemi trollkodásnak", amit a kormány művel. Ugyanis a lényeg a hangerőn, az agresszivitáson van, valódi kommunikációról már régóta nincsen szó.

Még a legjobb célokat is tönkreteheti a mozgalmak fanatizálódása, ahol cinikus törtetők irányítanak, a követők (jelen esetben a képviselőjelöltek) pedig mintha magnószalagról mondanák az előre betanult szöveget. Ajánlatos mindig jól megnézni, hogy kikből áll egy adott mozgalom, hogyha helyes ítéletet szeretnénk hozni.

Ez a fajta légkör, amikor arról beszélgetünk, hogy kik alkalmasak a bizalmunkra leginkább, egyáltalán nem alkalmas arra a fajta belső elmélyedésre amit a nagypéntekben végződő nagyböjt kíván meg.

Kik a valódi keresztények nálunk? Nagyon nehéz nem kereszténynek lenni a mai Magyarországon, legfeljebb akik teljesen más szubkultúrákban élnek, talán néhányan közülük képesek kivonni magukat a keresztény ünnepek (és a nemzeti ünnepek) éves ritmusának hatása alól. Kisgyerek korunktól kezdve "fertőz" minket a kereszténység - azt mondom persze, hogy ennél soha rosszabb fertőzés ne érjen.

A bőrünk alá kúsznak a keresztény tanítások, ha máshol nem templomi esküvőn vagy temetésen, keresztelőn a papi szertartás biztosan megérint minket így vagy úgy. Lehetséges persze, hogy aki nem gyakorló hívő, azok számára zavaró lehet a furcsa szertartásosság, de legalább időnként találkozunk olyan papokkal vagy tanítókkal, akik képesek frissen, tisztán, érdekesen és az alkalomhoz illő mondatokkal szólni. Ha nem is vagyunk hívők, akkor is ott vannak a könyvek, filmek vagy a beszélgetések egymással, amelyek szintén megszólítanak és olykor állásfoglalásra késztetnek minket azokkal a gondolatokkal kapcsolatban, amelyek a kereszténység minden irányzatában közösek: az Ótestamentumból, Jézus életéből és tanításaiból vagy esetleg kiemelkedő egyéniségeitől (szentjeitől) erednek. (Mennyire elgondolkoztató már az is, hogy egy kétezer évvel ezelőtti történet ma is mennyire "élő" és  milyen nagy hatást fejt ki a mai életünkre.)

Nem tudunk nem keresztények lenni, mert életünkben többször fel kell, hogy tegyük azt a kérdést, hogy "Ki volt Jézus Krisztus", és életkorunkból, élethelyzetünkből fakadóan mindig újabb és újabb fajta válaszokat fogalmazhatunk meg.

Ez a válasz lehet nagyon primitív is persze, egyszerű emberi számításból fakadó. Mondhatom azt, hogy biztos kifizetődő hosszútávon a világ egyik legnagyobb vallásához tartozni. A túlvilági örömök reményében követni a liturgiát, eldarálni a "bevált" mondatokat, és azt mondani, hogy hiszek a "megváltásban", amely úgy hangzik mint egy kétes pénzügyi tranzakció.

A keresztény vallás vagy egyáltalán a vallás lényege azonban távol áll az ilyen fajta felületes agyalástól, attól, hogy de jó a kereszténységhez tartozni, ez az erős vár majd megvédi a közösségünket muzulmánoktól vagy más agresszív vallásoktól, legyőzzük őket. Ez megint csak durva félreértése lenne egy olyan vallásnak, amelynek a szeretet a központi tanítása. A dogmatizmus és a vallásháborúk a kereszténységnek sokkal inkább az árnyoldalát, a tévutait mutatják meg mint igazi tartalmát.

A vallásos élet lényege sokkal inkább az átélés. A húsvétot megelőző időszak böjtről és befelé fordulásról szól, csendes visszafogottságról, sokkal inkább példakövetés és azonosulás, nem gyűlölködés, hanem életigenlés.

Az átélés történhet sokféle módon: Bach zenéjén keresztül éppúgy mint egy felemelő prédikációt meghallgatva esetleg a gondolatainkba merülve - olyan tevékenységekkel, amelyek érzelmileg is képesek kiemelni a mindennapok világából (hiszen emiatt lehet csak ünnepi hangulat).

A húsvét mint ősi tavaszünnep az újjászületésről szól. Az igazi ünnep nem a szenvedéstörténet, amiről annyi szó esik, sokkal inkább a feltámadás: ez az amit valóban meg kell ünnepelnünk, amely viszont csak azáltal vált lehetségessé, hogy van előtte keresztre feszítés, nagypéntek.

Tavasszal a természet újjászületik, - így találkozik a régi pogány misztikum a kereszténység legnagyobb ünnepével, a természet éves ritmusa miatt tartjuk ezt az ünnepet tavasszal, nem más okból. Ösztönösen egyfajta testi-lelki megtisztulásra vágyunk ilyenkor.

A politika viszont manapság életünknek szinte minden részében ott akar lenni, és annak ellenére képes a húsvét hangulatát tönkretenni, hogy egy sokkal felszínesebb világ, sokkal lényegtelenebb kérdésekről szól mint a vallás. Arról szól csupán, hogy kicsit könnyebbé tudjuk-e az életünket tenni, nem pedig az élet lényegi alapkérdéseiről.

Azt gondolni, hogy a választások előtt pár nappal, a kampány hajrája nem lesz kihatással erre az ünnepre, teljes naivitás. (Manapság már annak is megvannak a sajátos politikai felhangjai, hogy éppen melyik válogatottal játszunk barátságos mérkőzést. Még a szokásos tavaszi lomtalanítást sem merik az önkormányzatok meghirdetni, nehogy valaki célzatosnak gondolja.)

A húsvét jellegzetes összeurópai ünnep, különféle tavaszköszöntő rítusokkal, sok helyen tojásokat festenek. A locsolkodás jellegzetes magyar népszokás, amely egy régi termékenységi szertartásnak felel meg, emellett pedig a kereszténység születésekor is egy fontos jelkép volt. A húsvét hétfői eszem-iszom azonban már körülbelül olyan viszonyban van a húsvét szellemiségével mint a szilveszternek a karácsonnyal (amely egyébként a téli napforduló, a fény újjászületésének ünnepe).

Mivel a húsvét ünnepe országonként eltérő, ezért a legtöbben, akik a saját hagyományainkat követjük (piros tojás és locsolkodás), nem tudunk vagy legalábbis nehezünkre esik nem magyarnak lennünk ilyenkor - ebben is éppúgy mint sok más szokásunkban. Látható tehát, hogy a húsvét mennyire keresztény, ősi és magyar ünnep is egyben.

Nyilvánvalóan fontos közösségi ünnepekről van szó a húsvét vasárnap és hétfő esetében is (más-más módon), hiszen ilyenkor a legtöbben élénk társasági életet is élünk, amiben a politika megint csak zavaró tényező lehet - esetenként kínos téma, amit kerülgetni kell, főleg a felszított indulatok miatt.

A politikusok szeretnék a saját szakmájukat a világ legfontosabb dolgaként beállítani, és sokan közülük botor módon az élet mennél több területét kontrollálni - amely a mai magyar kormánynak is a jellemzője. Az életünk igazi lényeges kérdései azonban szinte sosem a politika felületes világában dőlnek el.

Ezzel együtt is fontosnak tartom, hogy minél többen elmenjünk szavazni, ugyanis szeretnék egy olyan vezetést látni az ország élén, amely a magánéletet és a közösségi életünket egyaránt jobban tiszteletben tarja mint a jelenlegi.

 

"Navigare necesse est!"

Provokatív állításom, hogy ha azt olvassuk, hogy Katmanduban lezuhant a repülőgép és sokan meghaltak, az lényegében nem különbözik attól, hogy egy arab terrorista lelőtt három embert.

6dd5a3c2357de82218c315af09b54d66.jpg"Hajózni szükséges, élni nem muszáj" - a rómaiak korából származik ez a mondás, amely minden olyan emberi cselekedetre alkalmazható, ami nem létfontosságú, mégis megtesszük. Szűkebb értelembe véve nem feltétlenül szükséges a hajózás és az azzal járó kockázatvállalás (ha nem egy szigeten élünk), sőt óriási kockázattal járhat a természet erőinek való kiszolgáltatottság, idegen kikötőkben fogunk partot érni, mégis az emberekben benne van a hajtóerő, az érzés, hogy hogy "muszáj", meg kell tennem. Meg kell tennem, mert enélkül nincs fejlődés: rövid távon óhatatlan veszteségekkel fog járni, de hosszú távon a kultúránk fennmaradásának és fejlődésének feltétele.

Elhagyni a biztonságot és vállalni a bizonytalant, - az evolúció egyik fő hajtóerejéről van szó, amely késztetésszinten bennünk van. Sok példát lehetne arra felhozni, amikor az emberek nagy csoportjai komfortzónájukat abszolút feladva a bizonytalanságot választják - amelyeket most leginkább aktuálisnak érzek ezek közül: hegymászás és egyéb extrém sportok, hódító háborúk valamint a migráció.

A hegymászás és az extrém sportok a saját fizikai és pszichikai határaink kiterjesztéséről szólnak, rengeteg sérüléssel és halálos áldozattal járnak. Be kellene tiltani? Valamiért úgy érezzük, hogy nem. Volt egy olyan irányú érvelés az orvoskamara részéről, hogy ne kapjanak ingyen TB ellátást azok, akik extrém sportban megsérülnek. Érezzük, hogy ebben a logikában valami sántít, de nem könnyű bebizonyítani. Hogy nem könnyű az egyben azt is jelenti, hogy lehetséges, és én úgy gondolom, hogy be is fogom tudni bizonyítani, mért hibás ez az érv.

Alapjában véve MINDEN olyan érv hibás, amely egyetlen egy elvet abszolutizál: ez esetben a biztonságot. "A biztonság mindenekelőtt" - ez sokak számára lehet vonzó és teljesen elfogadható alapelv, egy társadalom egésze számára azonban semmiképp, és a cikk végére ki is fog derülni, hogy miért. Ha CSUPÁN a biztonságot tartom szem előtt, akkor nem fogok kimenni az utcára, nem állok szóba idegenekkel, csak ismerősökkel vetetem magam körül, mindenkit és mindent igyekszem megfigyelni, lenyomozni, mindig gyanakvó vagyok mindennel és és mindenkivel szemben. Az ilyen magatartás lehet hogy működik, azonban egyéni és társadalmi szinten szörnyű így élni, a társadalom egészének bizalmi hálói sérülnek. A biztonság húrjainak pengetése nagyon jó demagóg fogás - ebből következően aki nem csinál semmit, az mindig biztonságban van. A teljes stabilitás a kristályszerkezetek rendje, az élet viszont nem ilyen... az folytonos kavargás, változás.

Mielőtt azonban teljesen elmerülnénk a filozófia elvont világába, lássuk be, hogy az emberek közül sokan kockáztatják az életüket nap mint nap, felmennek arra az átkozott hegyre: "Úgy éreztem, hogy meg kell másznom, mert ott van." Le kell síelni a sziklák között vagy raftingolni a vízesésen, részt kell vennem a túlélőtúrán - ők sem értik, hogy mért muszáj megtenniük. Saját maguknak bizonyítanak ezzel, hogy képesek megtenni valamit, hogy képesek a nagy betűs Teljesítményre. Ez adja meg a valódi, belső biztonságukat.

Az ilyen történetek nyilvánvalóan nem a mai magyar valóságról szólnak, mert habár kiemelkedően jók vagyunk az extrém sportokban (pl. ultramaraton), hegymászó rekordokban is jeleskedtünk még pár éve, de ma már az általános vélemény, hogy mindez már nem népszerű a fiatalok körében. A mai magyar világ szinte csak a kapcsolatépítésről szól. Régi, falusias kis világok felépítése folyik, a paraszti felfogás jön vissza, a zárt és nyugalmas kisközösségek világa, a teljes mértékben kiszámítható élet. Ezt a régi világot ilyen mondások jellemzik: "Jobb félni mint megijedni.", "A járt utat a járatlanért el ne hagyd.", amelyek nyilvánvalóan kevésbé felelnek meg a mai kor követelményeink. Például a második mondat követése csökkenti a vállalkozó szellemet, és valóban kevés is a valódi magyar kisvállalkozás. Sokkal kevesebb valódi kisvállalkozás van nálunk, mint tőlünk északra (például a lengyeleknél) vagy nyugatra.

Vegyünk egy teljesen más területet, a hódító háborúkét. Habár meggyőződéses pacifista vagyok, és úgy vélem, hogy a háborúknak általában sokkal kisebb haszna volt, mint amennyit egyes történészek tulajdonítanak nekik és több kárt okoztak, azt mégis el kell ismernem, hogy a jelenlegi tudásunk alapján bizonyos helyzetekben nagy valószínűséggel bekövetkeznek. (Bár manapság valamilyen mértékben helyettesítheti őket a sport vagy a gazdasági verseny.) A történelem azt mutatja, hogy amint egy hatalom megerősödik, azonnal harciasabb lesz és törekszik a hódításokra vagy a befolyását növelni.

Az összes nagyhatalom hasonlóan viselkedik e tekintetben, az USA esetében közismert, hogy nyílt háborúkkal és a CIA-n keresztül egyaránt igyekezett pozíciókat szerezni és befolyását növelni. (A történet persze nem olyan fekete-fehér mint gondoljuk akár Pinochet, akár az iráni sah hatalomra juttatása esetében.) Oroszország amikor visszaerősödött, Kína amikor gazdasági világhatalommá vált szintén elkezdett fegyverkezni és egy sokkal agresszívabb külpolitikát követni, ez jól látszik. Hasonlókat mondhatunk a regionális középhatalmak, Irán vagy Törökország esetében. (A kis országokra azonban ez nem igaz, ott a diplomácia a meghatározó, l. Románia példáját a magát még középhatalomnak tartó történelmi Magyarországhoz képest - fájó pont ez mindannyiunknak.) A fegyverkezés a nagyhatalmaknak rövid távon gazdasági nyereség, hosszabb távon viszont óriási költség, amelybe bele lehet bukni (a Szovjetunió bukásához is hozzájárult), bedöntheti a gazdaságot. Mégis vállalják a nagyhatalmak a kockázatokat, mert van egy belső társadalmi nyomás a vezetés irányában: nem csak az elitek akarják hatalmukat terjeszteni, hanem sok állampolgár van, aki úgy gondolja, hogy ettől erősebb országban fog élni, még akkor is ha ez nincs így és a biztonságukat semmi sem fenyegeti. A nagyhatalmak igyekeznek kiterjeszteni a befolyásukat és pozíciókat szerezni, a fiatal férfi lakosság egy része pedig keresi a veszélyt és elmegy háborúzni.

A légi közlekedés is egy olyan terület, amely látványosan a biztonságról szól, mert bármilyen katasztrófa történik, azt a világ összes hírcsatornája leközli. Sokan vannak, akik emiatt nem ülnek repülőre (bár autóba sem szabadna ez alapján ülniük, sőt semmilyen közlekedési eszközre). Provokatív állításom, hogy ha azt olvassuk, hogy Katmanduban lezuhant a repülőgép és sokan meghaltak, az lényegében nem különbözik attól, hogy egy arab terrorista lelőtt három embert. Látszólag teljesen más esetek, mert az egyiket emberi gondatlanság, a másikat szándékosság okozta, sőt az utóbbi eset valamilyen mértékben a politikusok hibája. Valójában nincs az esetek között ilyen különbség, migrációra ugyanúgy szükség van mint légi közlekedésre. Továbbra is fel fognak ülni emberek a repülőre és továbbra is lesz migráció különféle országokból.

Na most már rátérhetünk a neuralgikus pontunkra, a migrációra, hiszen amikor leírjuk ezt a szót, nagy eséllyel indulati reflexek lépnek életbe, vagy mert félünk tőle vagy a demagóg félelemkeltés miatt (netán mindkettő miatt). Mindenkinek jó lenne, ha a lakóhelyén vagy annak közelében tudna dolgozni, de a világ nem így működik jelenleg. Habár az emberek közül sokan szeretnének "egyről a kettőre" jutni, ez kiegészíthető azzal, hogy sokan a nulláról akarnak egyre jutni, van aki pedig kettőről a háromra. Tehát aki tűrhetően jól él, szeretne még jobban élni (vagy a tehetségét jobban kibontakoztathatni), elmegy olyan központokba, ahol nagyon sok értéket (vagy legalábbis pénzt) termelnek: a mi esetünkben Londonba, Németországba, Ausztriába. Helyükre jönnek a 0-ról 1-re törekvők - vagy legalábbis kellene, hogy jöjjenek. Onnan fognak jönni, ahol sokan vannak, néha menekültek ülnek lélekvesztőkbe a hullámos tengeren.

Nyilvánvaló, hogy azok jöhetnek szóba, akik az adott ország nyelvét beszélik, a franciák és angolok esetében a volt gyarmatokról, nálunk pedig a történelmi Magyarországról. Senki nem akarja, hogy hirtelen rengeteg arab jelenjen meg nálunk, mindenki tudja, hogy egy ilyen szituációt nem lehetne kezelni megfelelő módon - a kormány terjeszti csupán ezt a rágalmat azokról, akik nem az ő támogatói. Nem csak az Orbán féle kemény (agresszív) "nem" az érvényes, a puha "nem" éppúgy "nem". (Ez ma már a nemi erőszak megítélésekor is igaz egyébként.)

A képhez hozzátartozik, hogy ahol a népességszám nő, onnan oda fognak menni az emberek, ahol a népességszám csökken. A népességszám pedig az iparosodott országokban általában csökken, olyan országokban marad magas szinten csak, ahol még erős a hagyományos, önellátó mezőgazdaság (ahol nincsen a gyermeknevelésnek jelentős költsége, sőt gyermeknevelés alatt is mást értenek). Ezért például Bulgária lakossága vészesen fogy és nagy eséllyel elözönli majd a növekvő lakosságú Törökország. Azonban sem a hasonló helyzetű balti országoknak sem nekünk nincsenek olyan szomszédaink, ahol nő a népesség, emiatt (sok évtizedes távlatban) nincs ilyen veszély. A török hódoltság után pont az volt a baj, hogy az ország népsűrűsége lecsökkent, ha nem is abszolút értelemben, hanem éppen hogy viszonylagosan a szomszédos országokhoz képest. Ezért a háborúk által megkímélt hegyvidéki területekről szerbek, románok, szlovákok költöztek be nagyobb számmal, ez vezetett Trianonhoz. Ezen kívül még a hirtelen nagy népességbeáramlások okoztak olykor jelentős mértékű társadalmi feszültségeket.

Mindebből az következik, hogy mivel a népességfogyás valós probléma, nem arról kell vitatkozni, hogy a legyen-e bevándorlás vagy nem, hanem arról, hogy hogyan találjuk meg a társadalmi optimumát. Annál jobb, mennél hamarabb kezdenek jönni és mennél több az idő a hozzánk érkezett bevándorlók integrálására. Évi 1300 fő mohamedán kezelhető lenne? Szerintem simán, a kérdés csak az hogy pontosan kiket és honnan fogadunk be, milyen háttérrel. Ráadásul ez csak egy töredéke lenne annak, akiknek be kellene jönniük az országba akár vendégmunkásként akár tartósan.

Mi ennek a valós veszélye? A kérdésre az a válasz, hogy sok helyen a lakásukat nem merik kiadni idegennek csak ismerősnek, nehogy "lelakják". Azokon a területeken viszont, ahol a helyik cégek munkaerő igénye nagy belső migrációt vonz, teljesen szokványos módon bárkinek kiadják (ha normálisan néz ki az illető), megfelelő kaucióval és szerződéses garanciákkal. (Ne feledjük el, hogy a bérlő vagy adott esetben vendégmunkás legalább akkor kockázatokat vállal mint mi!) A nem fizető bérlő kilakolható, éppígy a vendégmunkás is kiutasítható az országból. Sokan persze hümmögnek, hogy persze-persze, de ezek a mechanizmusok bizonyos helyeken léteznek.

Tehát egyértelmű, hogy a migrációra szükség van hosszú távon annak ellenére is, hogy növeli a bűnözést. Mi a helyzet akkor, ha nem vállaljuk fel? Mi a helyzet azokkal az országokkal, ahol nincsenek élénk kereskedelmi, üzleti kapcsolatok, nem vállalják fel, hogy "hajózni szükséges"?

Az ilyen országokat a nemzetközi szakirodalom "land-locked"-nak nevezi, a kontinensek belsejében "jól elvannak". GDP és életszínvonal területén messze elmaradnak a szomszédjaiktól: Bolívia, Myammar jó példái ennek. Oroszország félig-meddig ilyen (erősen kontinentális), de ott van még Afganisztán, Tadzsikisztán, Szerbia, Belorusszia és hasonlók, egy-egy lyuk a térképen. Két ellenpéldánk van (olajhatalmaktól eltekintve): Ausztria és Svájc, amelyek a kikötők hiányának ellenére élénk kereskedelmet folytatnak és jólétüket nagyrészt ennek köszönhetik.

Magyarország hova tartozzon? A nemzeti radikálisok szerint legyünk egy elzárt ország, a saját kis kultúránkkal. Nem tudatos módon egy gyenge országot akarnak létrehozni, amely a lakosságának kontraszelekciója miatt hosszú távon kevéssé életképes.

Mindezeket érdemes végiggondolni, ha nem akarunk bedőlni a kormányzati demagógiának. Egy sokszínű országban szeretnék lakni, ahol az emberek nagy többsége nem a biztonság megszállottja - mondjuk ki nyíltan, hogy NEM GYÁVÁK, hanem képesek az ésszerű kockázatvállalásra - és különféle értékrendek jól megférnek egymás mellett, sem a liberális sem a népnemzeti nem akarja kiszorítani egymást. Ezt gondolni nem idealizmus, hiszen a világ számos országában jól megférnek egymással, nem annyira egymást kizáró felfogások mint hisszük.

A Jómódúak Pártját támogatók önbecsapásai

Semmi gondom azzal nincs, ha nálunk is éppúgy mint máshol, egy jobboldali konzervatív párt fő támogatói a jómódú felső-közép és felső osztályok, hiszen a Fidesz politikája többek között az adórendszer révén is a legfelső 2-3 jövedelmi tizednek kedvez a legjobban. Engem csak az zavar, amikor emberek nem hajlandóak tükörbe nézni vagy pedig csak olyan tükörbe, amely szebbnek mutatja őket mint amilyenek.

Egy wellness fürdőben láttam olyat tavaly, hogy egy pocakos illető feküdt a medence mellett és közben a menekülteket szidta.... Hát ez eléggé bizarr jelenet volt, nem vette észre magát a pali, hogy azokat szidja, akiknek szétlőtték a házát és elmenekültek hazájukból a jobb élet reményében. (Erre mondaná Markos György, hogy mindennek van határa, még Romániának is.)

A Fidesz egyik törzs-szavazóbázisa tipikusan kisvárosban vagy kertvárosi környezetben lakik, köztük vannak okosak és butábbak, rendes és kevésbé rendes emberek éppúgy mint bármelyik rétegben, a nagy átlag értékszemlélete mégis meglehetősen belterjes vonásokat mutat. Ez persze leginkább csak csoportban jön elő, hiszen olyan vonásokról van szó, amelyek cinkos összekacsintással erősíthetik a csoporttudatot. A negatív meghatározások mindig nagyon jók voltak arra, hogy mért is vagyunk különbek másoknál. A dolog valójában mértéket elvesztett egoizmusról szól nem másról: egy politika kedvezményezettje vagyok és mögé gyártanom kell egy ideológiát, hogy mért érdemlem ezt meg.

Láthatóan "überkritikus" leszek bizonyos emberekkel, de azért teszem ezt, mert a saját magukkal szembeni kritikai érzékük nem nagyon működik. A csoport egésze ilyenkor nem okosabb, hanem a "legkisebb közös nevező" miatt butább mint az egyén, a csoport értékrendje ez esetben egyszerű mint a faék, a primitívség pedig manapság sajnos nem hiba hanem olykor már "érdem". A fő alkotóelemei az alábbiak:

-Nem vagyok cigány vagy "migri", ez saját érdemem, ha pedig valaki támogatja őket, amögött csakis a zsidó maffia állhat. (Ez a rasszista felfogás, amely mögött a paraszti létformából hozott bizalmatlanság áll igencsak feltűnő, csak egy logikai lépésre van az akolmeleg vágyától.)

-Jellemzően nagyobb kocsival járok mint amire szükségem van és nagyobb házban is lakom mint ami indokolt lenne, ami annak a kimutatása, hogy vagyok valaki. Naponta autóval járok dolgozni, hiszen a tömegközlekedés vagy a kerékpár lúzereknek való. (Egyértelmű, hogy sok új ház épül lényegében fölöslegesen egy csökkenő népességnek, leginkább Budapest vonzáskörzetében, amely közlekedésileg már most is túlterhelt.)

-Nagy ívben tojok a környezetvédelemre akkor, amikor a gyepemet öntözöm, hogy utána nyírhassam, de azáltal is, hogy mértéktelenül sok hús eszem.

-A környezetvédelem számomra nem több mint visszatérés a hagyományhoz (közben nem zavar, hogy rengeteg energiát használok fel). Úgy vagyok hagyományőrző, hogy a mobiltelefonom nélkül egy percig sem tudnék meglenni. A hagyományos paraszti kultúra nagy fogyasztója vagyok (mi ez, ha nem giccs)? Szidom a "fogyasztói társadalmat", de az nem érdekel, hogy mohó vásárló vagyok én magam is.

-Mangalica szalámit és a bio-zöldségeket fogyasztok, mert tudom, hogy mi az egészséges, nem úgy mint a pórnép, amely minden szemetet megeszik. (Nem gondolom, hogy esetleg nem mindenki tudja megfizetni a minőségi élelmiszert.) Ami kicsi az jó, ami nagy az rossz, és a magyar az jó, a multi az mind gonosz. (Mint Orwell regényében: "Négy láb jó, két láb rossz. Beeee.")

-Jellemzően nem sportolok, nem zavar az elhízás sem (nem jöttem rá, hogy a naponta elfogyasztott összkalória mennyisége összefügg a testsúly alakulásával). Bizonygatom, hogy a mindennapos pálinkafogyasztás egészséges (főleg ha mellette még sört és bort is iszom), a tudományban pedig nem lehet hinni mert össze-vissza beszélnek, kivéve ha engem igazol.

-Nincs igényem az önképzésre, a szellemi fejlődésre. Úgyis tudom, hogy a világot összeesküvések mozgatják. Azt gondolom, hogy ha valakinek diplomája van (pl. orvosi), akkor örökre okos marad és nem gondolok arra, hogy a napi rutin és a szociális alkalmazkodási játszmák képesek a (bal agyféltekéhez köthető) józan kritikai gondolkodást elsorvasztani, ha nem fejlesztjük tudatosan.

-Vallási életem egy csoporthoz tartozásban merül ki, ugyanolyan felületes mint az egész életem. Nincs igényem ennél többre. (A pénzben hiszek leginkább, ergó materialista vagyok, csak nem vallom be.)

-Utálom a Külföldet úgy általában. Ha a határszélen vagyok és átjárok dolgozni, akkor igen zavar, - és nagyon magyar leszek tőle hirtelen,- hogy még egy bunkó stájer paraszt is csicskáztathat. Nem gondolok arra, hogy amíg mi a kádári gulyáskommunizmus édes álmát aludtuk, közben ők jól szervezett gazdaságot hoztak létre. Viszont még véletlenül sem a Kádár-rendszert vagy az orosz megszállást okolom ezért, hanem csakis a nyugati kizsákmányolók a hibásak ebben meg persze az EU. Nem gondolok arra, hogy pár dolgot mi is eltanulhatnánk tőlük, de abba sem gondolok bele, hogy Kelet- és Dél-Magyarország nagy része irigyel az életszínvonalomért. Vagy hogy egy dél-amerikai országban nem kap ennyi támogatást a középosztály mint én, emiatt arányában jóval kevesebben képesek ezt a szintű életmódot fenntartani.

-Az erős nemzettudat számomra azt jelenti, hogyha sokat mondunk valamit az egy idő után igaz is lesz. Hatalommal mindent el lehet érni és ehhez megfelelő eszköz a tömegeket megmozgató ideológia. Mi jók vagyunk és az Igaz Út követői, közgazdasági törvények nem léteznek, az etikai szabályokat időnként fel lehet függeszteni következmények nélkül, a Föld pedig valójában lapos (ami a tanyaközpontunkból nézve feltétlenül igaz is).

Valahogy így néznek némileg karikírozva ma azok az "átlag-mintapolgárok", akikről és akiknek a Fidesz szól. (Természetesen nagycsaládosok, amely mindezek ellenére egy vitathatatlanul pozitív tulajdonságuk.) A mai Fidesz vezetősége ebből a körből származott és ezt a fajta mentalitást képviseli. Az érdekek rendszere miatt pedig a politikai vezetés időnként képmutató: szó nincs arról, hogy ne támogatná a bevándorlást vagy a vendégmunkások alkalmazását, hiszen a felső-közép vállalkozásainak munkaerőre van szüksége (csak a kormányzat maga akar minden döntést meghozni). Az érdekek közé tartozik ezen kívül a német gazdasággal és az EU-val való normális viszony is, amelyek nélkül a magyar gazdaság pár hónap alatt mélyrepülésbe kerülne.

A fenti csoport érdekből szavaz rájuk, van viszont egy ettől különböző, de jelentős réteg, amely egészen más okokból. Ez a réteg kevéssé sikeres (pontosabban nem érzi magát sikeresnek a számára mérvadó társadalmi értékrend alapján), számukra a Fidesz ideológia leginkább egy pótszer. Ennek a pótcselekvésnek a lényege, hogy úgy érezzem, hatással vagyok a történelem menetére. Ja és persze tudom, hogy az én hatásom jó, mert megvédem, mert nem hagyom... Ez a réteg az, amely öntudatos, és nem képmutató, hanem igazából szeretne is hinni ezekben az eszmékben. Ez az a réteg, amelyet a hatalom megvezet és folyamatosan manipulál, - az USA-ban ugyanúgy mint nálunk, lényegi különbség nincs.

Emellett van egy olyan réteg is, amely alapvetően falvakban él, de nincs olyan kormánypropaganda, amely eléggé meggyőző lenne a számára, hogy sikeresnek érezze magát, hiszen a lakóhelyén "kakukk" van, lepukkant az egész. Nem nagyon van rendes munka, pláne nincs jól fizető tevékenység. Nekik is vannak idealista vágyálmaik, de ők alapvetően jobbikos szavazók. Eleve tisztábban hagyományőrzők vagy pedig jobban vágynak arra tisztaságra, amelyet a Jobbik ős konzervatív életideálja mutat, és reménykednek hogy hátha majd bennük nem kell csalódniuk. (Kivéve persze azokat az idegenforgalmilag frekventált helyeket mint pl. Tokaj, ahova a kormány zsákszámra nyomja a pénzt, az ésszerűség határait meghaladó módon.)

Létezik ezen kívül szerencsére nagyvárosi közép- és alsó-középosztály, amely teljesen heterogén és köztük sokan vannak, akik a progresszió hívei, a modernitás követői. Sokan közülük multikulti beállítottságúak, nevezhetőek akár posztmodernnek is és a baloldalra szavaznak. Hagyományos vagy új balos pártok hívei vagy esetleg az LMP támogatói, amely a Fidesztől még mindig balra áll. Ez megint egy jelentős réteg, amelynek a hagyományápolás nem sokat mond, ők KORSZERŰ tömegközlekedést, oktatást, egészségügyet, államigazgatást, kulturális és gazdasági életet szeretnének látni, nem pedig hagyományosat, teljesen érthető módon.

Ezek persze statisztikai megoszlások és egyáltalán nem biztos, hogy a legtöbben akár a közvetlen érdekeik alapján, akár az egyéni értékrendszerük mentén fognak szavazni. (Vagy egyáltalán elmennének szavazni az értékrendszerük mentén, ha erős kétségeik vannak.) A fejlett politikai kultúra éppen itt kezdődik, mert azt is jelenti, hogy nézzük meg, melyik miniszterelnök jelölt alkalmasabb. A jelenlegi milyen irányba vezette az országot, mit gondolok erről - és ha ez az irány erősen kétes, akkor nem fogok rá szavazni, inkább olyanokra, akik tudnak korrigálni ezen az irányon. Jó dolog-e és főképp valóban indokolt-e a mostani kormányzati hatalomkoncentráció? (Ha háborúban élünk, akkor a válasz lehet igen, más esetben sokkal inkább nem.)

Valójában a saját kis szavazatom nem sokat számít, gyakorlatilag semmi jelentősége. A másokra gyakorolt hatás ennél sokkal fontosabb: mindig sokan vannak bizonytalanok, és amit nekik mondok annak sokkal nagyobb hatása van, vagy legalábbis lehet az eseményekre. A politikai témájú beszélgetések másokkal, akár még pár percben is lényegesen fontosabbak a közvéleményformáló hatásuk miatt, mint hogy én magam hova húzom be azt a bizonyos ikszet.