Ideo-logikák

Ideo-logikák

Mit akarnak ők valójában?

2024. január 13. - Tamáspatrik

A többnyire konzervatív felfogású tüntetők mit akarnak, ez jó kérdés. Gazdálkodók, vasutasok, régebben az ún. „sárga mellényesek stb.”, de ez gyakran az inkább baloldali felfogású tüntetőkre ugyanúgy igaz lehet, hogy nem tudják világosan elmondani, mit is szeretnének. Zömében egyszerű emberekről van szó, akik nem tanulták meg magukat szabatosan kifejezni vagy pedig ami ennél is rosszabb, a saját akaratukat jobb volt eltitkolniuk a családban. A hagyományos családokban ugyanis ez volt a szokás. (A liberális családokban más jellegű problémák vannak.) Tehát legtöbbször nekünk kell kitalálnunk, hogy mit is szeretnének, ami viszont nem lehetetlen. Vegyük le azokat a kívánságaikat, amik nem reálisak mint például az ingyen sör (de magyar szemmel ugyanilyen lehet az olcsó benzin vagy a négynapos munkahét is), és ha eléggé jól ismerjük őket, akkor nem annyira nehéz a valódi vágyaikat megfogalmazni.

Lényegében amit szeretnének a legtöbben, hogy hagyják őket békén, élhessék a megszokott kis életüket. Kérdés, hogy ezek a vágyak mennyire reálisak egyáltalán manapság és mennyire ellentmondásosak. Például ne jöjjenek vendégmunkások, de a nyugdíjkorhatár és a nyugdíjak vásárlóértéke is maradjon a mai szinten. Azt is tudjuk, hogy nem mindig azok a csoportok a leghangosabbak, akiket a megszorítások a legjobban sújtanak, hanem inkább azok, akik a legjobb alku pozícióban vannak, utakat torlaszolhatnak el, leállíthatjuk az árufuvarozást vagy a vasúti közlekedést. (A megszorítások helyett mondhatunk mást is, de én például úgy döntöttem, hogy a rossz gazdasági helyzet miatt a havi költéseimnél némi megszorítást vezetek be, hogy maradjon a hó végén egy kis pénzem ahelyett, hogy hitelt vennék fel.)

Ez most elitistán fog hangozni, pedig ténymegállapítás, de a politikusok intelligenciája általában jóval átlag feletti, a tájékozottságuk szintén. Előfordul persze olyan is, amikor a „nép fiai”, afféle egyszerű emberek kerülnek vezető helyzetbe, ilyen volt például a Ronald Reagan vagy ifjabb Bush, akikre leginkább érvényes lehetett az a gyakori feltételezés, hogy bábok voltak csupán vagy mondjuk úgy, hogy kommunikációs arcok. Viszont nem lehet kizárni azt sem, hogy az egyszerű emberek problémáit (is) képviselni kívánó politikusok jutnak hatalomra, csak éppen ott a bökkenő, hogy amikor bekerülnek a politika világába, akkor többnyire megáll a tudományuk. A kérdés mindig a hogyan, például milyen eszközökkel kezeljék a bevándorlást, ami igen bonyolult és sokrétű probléma. Vagy a nemzetközi kapcsolatok terén merre orientálják az országukat?

A zöldek például igen népszerűtlenné váltak nyugaton az utóbbi időben, pedig most jól látszik, hogy mennyire fontos, hogy Európa energiaigénye csökkenjen és diverzifikált forrásokra támaszkodjon. Időnként kemény és népszerűtlen gazdasági intézkedéseket is kell hozni, hogy az állampolgárokat az energiatakarékosságra ösztönözzük. (Ami persze nem elegendő, ha nincs megfelelő tájékoztatás és kommunikáció.)

Ez az essay (eredeti jelentése szerint „próbálkozás”) azokhoz szólna, akik a politikát, a közügyekről való beszédet nem indulatok kiélése céljából vagy valamiféle harcként fogják fel. Elménk torzításairól szól, közkeletű hiedelmekről és féligazságokról, amik az idő múlásával egyre kevésbé állják meg a helyüket.

Mindjárt egy olyan vélelem, hogy a világ kulturálisan vallási törésvonalak mentén hasad. Itt van egyből ellenpéldaként Kína (ateista), Oroszország (keresztény) és Irán (muzulmán) országok szövetsége. A problémát nem az okozza, hogy bármelyik vallás alapjában véve erőszakos lenne, hanem hogy sokan politikai eszközként használják. A nagy misztikusok, elmélyült vallási életet élők sosem hozták kapcsolatba az Istent, amiben hittek bármiféle háborúval. Sőt, ha megkérdezték őket, hogy hol van a háborúban Isten, akkor azt mondták, hogy sehol. Most attól, hogy beírjuk az alaptörvényünk preambulumába, hogy „Isten a történelem ura” egy költői szépségű képet alkottunk meg, ami viszont nem több ennél, lényegében véve nem igaz. Attól, hogy a Biblia Ószövetség részében gyakoriak az olyan szövegek, hogy Isten segítette a kiválasztott népét ellenségeivel szemben, az nem jelenti azt, hogy amit leírtak az igaz lenne. (Legfeljebb a hitük segítette át őket a nehézségeken.) A háborúk és a vallások szellemisége ugyanis szöges ellentétben áll egymással.

Ezt úgy is meg lehetne fogni, hogy hiszünk benne, hogy a világ egy igazságos hely és egy legfőbb hatalom majd igazságot szolgáltat, de ez is az alapvető tévhiteink egyike. (Legfeljebb nagyon hosszú időtávon lehet az érvényes, hogy a balszerencsés és szerencsés történések kiegyenlítik egymást akár egy nép életében is.)

A nyugat-európai bevándorlók esetében sem igaz, hogy a muzulmán vallás a hibás, mert feltüzeli őket különféle terrorcselekményekre, itt inkább arról van szó, hogy sok a magányos fiatal férfi, akit könnyű feltüzelni, mert nincs családja, nincs vesztenivalója, és ez a feltüzelés megtörténhet a muzulmán vallásra való hivatkozással is (mintha önkényesen sorokat emelnénk ki a Bibliából). Sok szabad vegyértékű fiatal férfi egy társadalomban mindig nagyon veszélyes helyzetet jelent. Igen gyakori eset, hogy a régebbi generációs bevándorló az újakat tartja a fő ellenfelének, ők a legfőbb konkurensei egymásnak, hiszen ugyanazokért a munkahelyekért küzdenek, nem pedig azok, akik már sok generáció óta ott élnek. Ilyen logika alapján a családosan érkező munkavállalók jelentik a kisebb veszélyt, nem akik egyedül jönnek. (Ez persze csak egy szempont a sok közül, és nem jelenti azt hogy ne lenne jogos az a követelés, hogy a bevándorlásra vonatkozó szabályokat felül kell vizsgálni és szigorítani.)

Vagy itt van például az USA szerepe a világban. Az USA-t divatos utálni, ami érthető is volt sokáig, mert egyetlen szuperhatalomként a politikája nem volt túl szimpatikus, például Irak vagy Afganisztán esetében. Mostanra a világhelyzet már megváltozott, a gondolkodásunknak is elég rugalmasnak kellene lennie, hogy ezzel szembenézzen. Lehet persze az USA-t mindenért bűnbaknak tenni, vagy az egykor gyarmatosító Nyugat-Európát. Itt megint bejön az a szempont, hogy nem minden nyugati ország volt gyarmatosító és a mostani helyzetük, problémáik nem függenek össze azzal, hogy azok voltak-e. Például a svédek esete is tipikusan ilyen. Megint: a világ nem egy alapvetően „igazságos” hely.

Nézzük meg Kína helyzetét, arra hivatkoznak, hogy a 20.században mennyire elbánt velük a nyugati világ. Holott az utóbbi évszázadokban szinte minden ország elbánt a másikkal, ők is elbántak a tibetiekkel és ujgurokkal, ez az érvelés egy nagy bulshit, politikai ideologizálást takar. A tény, hogy Kína napjaink másik nagy szuperhatalma és hadserege már majdnem olyan erős mint az USA-é. Az összes szuperhatalom a világtörténelemben mind terjeszkedni kívánt és befolyását növelni, ennyi.

A különféle összeesküvés-elméletek sosem voltak rendben, bár lehetett olykor némi igazságtartalmuk. Azt azonban nem vették észre sokan, hogy a nyugati világ sokkal transzparensebb, az angolt szinte mindenhol beszélik, a döntéseket nehéz eltitkolni. Ezzel szemben Kína, ahol ráadásul katonás pártfegyelem uralkodik, úgy készülhet a háborúzásra, hogy erről senki semmit sem tud. (Kicsit hasonlóan, mint ahogyan az oroszok esetében történt.) Minden jel arra mutat, hogy Kína valóban készülődik, miután a nyugati technológiát sikeresen lekoppintotta és most lépéselőnybe is kerülhet, mint a világ egyik legnépesebb országa. Fő ellenfelének az USA-t tartja és az EU-t is amiatt, mert az USA szövetségese, elég nagy az EU átfedése a NATO-val.

A közel-keleti helyzet, ezen belül például a szuezi-csatorna átjárhatósága nem annyira fontos az USA-nak, amely kicsivel több olajat exportál mint amennyit felhasznál (régebben nem ez volt a helyzet), a kanadai és mexikói kitermelésre is támaszkodhat, sőt még a „zöld átállást” is alig kezdte meg. Európában viszont Norvégián kívül nincs más jelentős kőolajtermelő ország, Európa energiában és nyersanyagokban egyaránt szegény. (Emiatt is fontos a kontinensünkön a „zöld gazdaság” megteremtése.) Az USA simán megteheti, hogy visszavonul saját kontinensére, Európát magára hagyva, esetleg csak Kínával vívja meg a kis hidegháborúját a kelet-ázsiai térségre koncentrálva. Európa pedig könyöröghetne a Perzsa-öböl országainak, hogy lécci, adjátok már olcsóbban az olajat, csak nekünk. A politikában ez még sose jött be.

Még egy gyakori tévhit, hogy a globalizáció növelte az országok közötti háborúkat, holott pont a világkereskedelem volumenének növelése volt az, ami csökkentette az erőszakos konfliktusok mennyiségét. Már a mongolok is megüzenték Kínának annak idején, hogy kereskedjenek velük, mert ha nem teszik, akkor nem lesz más választásuk mint a háború.

Hol jön ebbe a képbe Magyarország? Idáig még sehol, de először a nemzetközi helyzetet kellene világosan látni, amennyire lehetséges. Senki nem lát persze világosan, viszont egyáltalán megvan lehetőségünk arra, hogy tájékozódjunk, elődeink számára ez a lehetőség nem nagyon volt meg. Az előző generáció is a Szabad Európát hallgatta, és eljöhet az idő megint hamarosan, amikor az internetet is cenzúrázzák majd (mint ez be is következett például Kínában és az oroszoknál). Akkor majd egyáltalában nem lesz tájékozódási lehetőség, csak két választás, hogy vagy elhisszük amit mondanak nekünk vagy nem.

Ha nem tájékozódunk és nincs véleményünk, az a legrosszabb, akkor vagyunk a leginkább kiszolgáltatottak. Az emberi elme szerencsére eléggé jól képes az információk bizonytalanságát, mert az egyes történéseket képes súlyozni fontosság és hihetőség dimenzióiban, az azokból következő eseményeket szintén. Ha elég nagy a tapasztalatunk, akkor a valószínűségek hozzárendelésével viszonylag hiteles képet alakíthatunk ki arról, hogy mi is történik. Így is néha át kell értékelnünk sok mindent, újabb események fényében.

Persze az is egy opció, amit az ultrakonzervatívok szeretnének, vagy ha nem tudatosan is, de vágynak rá. A bonyolult világ leegyszerűsödhet kisközösségekre, az információ döntő része csak ezeken belül áramlik. (Az új mértékegysége már nem a bit lesz, hanem a pletyka.) A globalizáció végét, a mai intézmények végét jelentené ez, lényegében visszatérést a feudális rendszerhez, ahol a személyes függőségek és a személyes kapcsolatok voltak meghatározóak. Lehet, hogy ez egykor bekövetkezik, de én sosem fogom segíteni, hogy ami kifinomultabb az önként és dalolva átengedje a pozíciókat a primitívebbnek.

Visszatérve arra, hogy hol van Magyarország szerepe, ez sokrétű kérdés, de nem is szükségszerű, mert gondolkodhatunk olyan keretben is, hogy mi a legjobb a Földnek, a Föld országainak, Európának, ennek a régiónak stb. Például nem képes kilógni egyik ország sem a régiójából gazdasági értelemben, legfeljebb lefelé. Felmerülnek ezen kívül etikai vonatkozások is. A régi etika, és sok ember most is ezt vallja, ami a családomnak jó, ami a törzsnek jó, az a helyes, mindegy milyen eszközökkel is érem el és kiknek a rovására. Ez a régi etika lényegében az ószövetségi etika, és sokan ezt vallják (nem tudatosan) az ország nagy részén, például amikor egy méteres kilátókat építenek EU támogatásból, de sok millió példát lehetne mondani. A felvilágosodással viszont megérkezett a kanti etika, ami nem nagyon tér el az újszövetségi etikától lényeges kérdésekben, ez sokkal általánosabb érvényű, én magam ezt tudom csak elfogadni. Ha például egy ország vezetője bármelyik mocskos diktatúrával képes szövetkezni a céljai értelmében, akkor etikai értelemben elhasal.

Lehet másra mutogatni persze, hogy sokan mások is ezt csinálják, de ez megint egy hibás érvelés. Ha egy ember lopott valamikor régen és megúszta büntetlenül, akkor az ő példája a mérvadó? Ne csapjuk be magunkat, jogászkodással ne próbáljuk megúszni. Mondjuk ki bátran és világosan, hogy mit tartunk helyesnek.

 

 

 

 

Olcsó, egészséges és környezetbarát

Nagyon sokféle tevékenységünk van, ezeket sokféle szempontból értékelhetjük: költségesek vagy kevésbé azok, divatosak vagy nem annyira, az egészségünket szolgálók vagy sem, célszerűek vagy nem annyira, kényelmesek vagy kevésbé, társaságiak vagy magányosak, stb. A környezetünk védelme sokadik szempont ugyan ezen a listán, viszont van egy olyan előnye, hogy legtöbbször a költségtakarékossággal és egészségünk védelmével is találkozik.

 

Itt van például a táplálkozás, ahol nehéz általánosításokat tenni, mert lehetnek olyan vidékek nálunk is, ahol akár a birka, akár a kisüzemi sertéstartás megfelelhet a helyi ökológiai viszonyoknak, emellett még az egyéni érzékenységünk is eltérhet, mindezek ellenére mégis általában a húsfogyasztás csökkentése lenne kívánatos, mert jelentősen mérsékelné a környezetterhelést. A növényi fehérjeforrások között itt van például a bab, ami aránylag könnyen termeszthető, viszont a lesajnált táplálékforrások közé tartozik (egy példa erre, hogy nyugaton sokáig a tartós munkanélküliséhez kötötték a szárazbab-konzervek fogyasztását). A bab puffasztó hatása nagyon jól közömbösíthető köménnyel és más fűszerekkel, és lehetne a húsfogyasztás részbeni alternatívája a borsóval, a lencsével vagy akár a szójával együtt (amely az állati tápok egyik alapanyaga manapság).

A mindennapos zöldségfogyasztás a növények rost, vitamin és ásványi anyag tartalma miatt szintén nem túl nagy kihívás, mert minden évszakban találhatunk valamilyen megfizethető árú zöldséget. A gyümölcsfogyasztás révén pedig csökkenhetnénk a magas cukor, só és zsírtartalmú „nassolni valók” arányát. (Magyarország zöldség- és gyümölcsfogyasztása az utolsók között van Európában, ami nem annyira az áraknak, mint inkább a táplálkozási szokásoknak köszönhető. Valamennyire mégis ösztönözhetné a fogyasztást, ha a friss termékek az 5%-os ÁFA körbe kerülhetnének.)

A táplálkozás kapcsán a főzés friss alapanyagokból vagy akár mirelitből is mennyivel olcsóbb és egészségesebb lehet mint a tartósított élelmiszer vagy a gyorsételek fogyasztása. Nyilván a főzés időigényes és a hét közben nem mindig van rá mód mai életmódunk mellett. Azt viszont tudni érdemes, hogy étteremből rendelve ugyanaz az étel minimum kétszer annyiba fog kerülni, ráadásul ott vannak a műanyag dobozok, amiket érdemes elmosni és gyűjtögetni, hogy majd az egész gyűjteményünket a szelektív hulladékok közé dobhassuk.

 

Másik pont a tömegközlekedés, amit helytelenül közösségi közlekedésnek is neveznek (akkor lehetne valóban közösségi, ha nem ülne mindenki magában a telefonjára tapadva, hanem esetleg beszélgetnének is egymással az emberek). A vonat és villamos gördülési ellenállása jóval kisebb mint a gépkocsié és nem is füstöli össze a levegőt. Ezen kívül a folyamatosan kopó gumik nem kis mértékben szennyezik a talajt és a vizeket. A tömegközlekedés fejlesztésének egyik fő akadálya az autós életmód kényelméhez való hozzászokás, tehát nem csak amiatt nem utazunk vasúttal, mert sokfelé lepusztult vagy esetleg nem elérhető, hanem olykor amiatt sem újítanak fel pályákat, mert kevés a lakossági igény.

 

Az új tárgyak, kütyük, ruhák, egyebek vásárlása legjobban megelőzhető azzal, ha nem is megyünk ilyeneket áruló üzletek közelébe („shoppingolás”). Amit megveszünk annak a több mint felét nem fogjuk használni vagy csak nagy ritkán, mert nem gondoltuk át alaposan, hogy tényleg megfelelő lesz-e számunka. A turkálóból való vásárlás is észszerű, hiszen a britek pazarló, környezetszennyező életmódja miatt van nálunk ilyen nagy választék filléres ruhákból.

 

A példák sora folytatható a testmozgással is, hiszen a lábunk és a karunk mindig a rendelkezésünkre áll, a számunkra legmegfelelőbb, rendszeres mozgásforma többnyire nem jelent nagy költséget. Országunk éghajlata és természeti adottságai kitűnőek a szabadban való testmozgáshoz is.

 

Van még nagyon sok apróság, ilyen például hogy van a boltokban még mindig sok műanyag zacskó, feltételezhetően a higiéniai szabályok miatt, de ha nincs külön szemetes zsákom, hanem ezekbe gyűjtöm a szemetet, már az is jelent valamit. Lelkiismereti kérdésről van szó valóban, mert ha megérjük, a gyerekeink és az unokáink fel is fogják tenni ezeket a kérdéseket, hogy mért nem tettünk meg a tőlünk telhetőt a környezetünkért. Egyébként az ilyen tevékenységek közé tartozik minden olyasmi, amivel csökkentjük a hulladékképződést, az energiapazarlást, valamint az élelmiszer pazarlást, ebből a szempontból a takarékosságra ösztönző lehetne, ha a különféle anyagok és termékek valós árát fizettetné meg velünk az állam a különféle adókon keresztül. (Ezeket az adókat pedig ellenőrizhető és követhető módokon, környezetvédelmi célokra lehetne csak fordítani.)

 

Az olcsó, egészséges és környezetkímélő szokásokra rengeteg példát lehetne még hozni, ez a háromféle szempont általában nagyon jól összekapcsolható. Ami gyakran nem illik ebbe a sorba, hogy mindez nem mindig nyájkövető, tehát gyakran nem felel meg az ismeretségi körünk szokásainak olyannyira, hogy nem ritkán épp a megszokás lehet a fő gátló tényező. Van viszont egy olyan dolog is, ami biztosan nem jellemzi az ilyen szokásainkat: az emberi egoizmus, a túl nagyra nőtt egó, az a fajta felfogás, hogy csak én számítok, csak én vagyok a fontos.

 

 

Hol tart most az Orbán-rendszer?

Nekem is van „megfejtésem” az Orbán-rendszer (vagy a NER rendszerének) mibenlétét illetően, láttam és hallottam számos elemzést, de néhányan szerintem egy kicsit túlbonyolítják: egyszerű és következetes rendszerről van szó, ami néhány kulcsszóval jól jellemezhető. Nem szabad naivnak lennünk és találgatnunk, hogy mit is akarhat Orbán és köre, a rendszer logikája világosan kirajzolódik, elég pontosan lehet látni, hogy mi is történik. A helyzet amiben élünk mindenesetre érdekes, és történelmi példák is segítik a megértését.

A 2023-as év világgazdasági egészében jónak volt mondható, Európában igazán csak számunkra volt nehéz. Nagyon érdekes és magyarázatra is szorul, hogy a rendszer ennek ellenére folytatta menetelését és 2024-ben is valami hasonló várható, sőt az év végére akár ki is jöhet a külpolitikai defenzívából és egyre több támogatót nyerhet meg magának.

Annak az oka, hogy a lengyeleknél nem tudta magát bebetonozni a szélsőjobb és elveszítette a választást nagyon egyszerű: ott ugyanis nem élnek nosztalgiák a régi rendszer iránt. Ott nem volt gulyáskommunizmus, sokkal inkább csak nélkülözés, a lengyelek hozzánk jártak piacozni. Nálunk nem véletlenül tabusított a közvéleményben minden, ami a Kádár-rendszerrel kapcsolatos, hiszen a „kisember” (kiszolgáltatott alsó-középosztály) még mindig az állami védelmet és gyámkodást várja el. Nálunk egy olyan, a valóságtól elrugaszkodott kép él az emberekben, hogy Kádár alatt minden jó volt, aztán jött a rendszerváltás és mindent tönkretettek. (Az egyik oka a békés rendszerváltásnak éppen az volt, hogy a kommunista elit gyorsan lemondott a hatalomról, mert látta a közelgő gazdasági összeomlást.) A kommunista vagy szocialista rendszer feudális paternalizmusra épült, a mostani rendszerben ez ugyanígy megfigyelhető. Ez annyira igaz, hogy nagyjából felül is tudta írni az utóbbi egy-két év kudarcos gazdaságpolitikájának a hatását is a közvéleményben: államunk mindenkit megvéd, amellett hogy a nemzeti egység, a nacionalizmus egy csodálatos álom. (Ez most nem az „amerikai álom”, hanem a magyaroké.)

Az ellenzék sokáig nálunk is hasonlóan szerepelt mint más országokban, a szavazatok közel 50%-át tudta megszerezni, csak a választási rendszer átszabása és a kormánypropaganda hatása billentette meg egy kicsit a mérleget. Ami ezt teljesen borította tavaly az egyértelműen az orosz-ukrán háború volt és annak kezelése. (Az ellenzékiek még mindig nem fogták fel, hogy mi is történt.) Viszont a rendszer bebetonozódása azzal járt, hogy az ellenzék mostanra már eléggé leépült, nem kis részben a minden fronton nyomuló kormánypropaganda hatására is. Demokrácia nem csak emiatt nincs, hanem azért sem, mert a parlament is súlytalanná vált, Orbánék köre lényegében rendeleti kormányzást folytat. Eltűnőben vannak az arcok a Fideszben, inkább csak parancsokat végrehajtó engedelmes hivatalnokok vannak egy katonásan működő rendszerben. (Ez számomra sokkal elkeserítőbb mint az, hogy Orbán akárhány választást is megnyerhetett.)

Orbán egyszemélyi hatalmát azért érzem soknak, mert túlságosan is belenyúlhat az egyes döntésekbe és mivel vétójoga van mindenben, ha például szerinte a szélerőművek rondák, akkor a megújuló energiák terén hátrányt fogunk szenvedni, vagy ha a vendégmunkás potenciális bevándorló, akkor fölösleges bürokráciával nehezítik meg külföldi munkavállalók alkalmazását.

A propaganda hosszabb távon eléggé hatékony, ha mindig ugyanazt látjuk és halljuk, akkor az emberi agy egy idő után feladja (mert túl sok energiát fogyaszt a folyamatos ellenállás) és belesimul a rendszerbe. Orbánék eltolódása folyamatos az ultra-konzervatív irányba, ez a rendszer eléggé következetes módon egyfajta hagyományos, a felvilágosodás előtti értékrenden alapul, nem létezik számára például társadalmi szerződés sem hatalommegosztás, csupán az egyre nagyobb mértékű centralizáció. Az értelmiség a teológia (illetve államideológia) szolgája, paraszti normák és harciasság válnak ismét dominánssá. A szexualitás kezelése szintén lassan a középkori szintre süllyed és tabusítódik, ez is része a konzervatív hagyománynak.

2022-ben sok probléma jött össze egy időben, azonban a kormány nem állította le a választás előtti pénzszórást, szinte ugyanaz történt mint 2006-ben Gyurcsány alatt. Ennek árát most 2023-ban szedte be a kormányunk. Tavaly elszálltak az energiaárak, a háborús helyzet is bizonytalanságokat okozott és hatalmas aszály is volt, sőt a Covid lezárások árát is valahol meg kellett fizetni. Szerencsére vannak itt nemzetközi bankok és hatékonyan működő kereskedelmi multik, egyéb multicégek, akikre különadókat lehetett kivetni. Ha megvalósul Nagy Mihály és Lázár János törekvése, hogy mindez magyar kézben lesz, kormányközeli cégeknél, akkor a kormány már aligha fogja ugyanezt meglépni egy hasonló helyzetben. (Nem véletlen az sem, hogy a magyar tulajdoni többségű élelmiszeriparról nem beszélt senki.) Még így is a lakosság volt a fő teherviselő az elszálló infláción keresztül, a kormány viszont sikeresen tudta úgy beállítani, hogy a bűnös „a szankciók”, vagy „a háború” és amikor a polgárok ezt már megunták, hiszen más országok elég jól elműködnek ezek ellenére, akkor jött megint „Brüsszel”, mint a magyar szabadságharcos törekvések legfőbb gátja.

Bármiféle gazdasági racionalitás a közéletünkben csak nyomokban jelenik meg, sokkal jellemzőbb az érzelem vezérelt gondolkodás. A hozzá hű lojális értelmiséget a rendszer elég jól megfizeti, bár cserébe katonás fegyelmet vár el, ez történt az orvosoknál, alapítvány egyetemek oktatóinál, az újságíróknak nevezett propagandistákról nem is beszélve, és talán ez lesz majd a tanárok esetében is. A kérdés az, hogy ha egy nagy béremelést EU pénzből finanszírozunk, akkor mi lesz később, ha ezt a forrást nem folyósítják? Akkor a tanárok pénzét visszacsökkentjük? Az EU pénzek bármilyen béremelésre fordítása nyilvánvalóan fogalomzavaros helyzetet mutat. Az érem másik oldala, hogy a rendszerkritikus vagy bármilyen módon „szabad” értelmiségieket a rendszer szabályosan kiéhezteti, ami a városi kultúra hanyatlását vetíti előre. (A Fidesz fő szavazóbázisa viszont nem a nagyvárosokban van.)

A gazdaság jelenlegi helyzete nem tragikus, de igen érdekes. Próbálunk leválni a német gazdaságtól és átkötni magunkat Kínához, aminek nem kis részben politikai okai is vannak. A magyar tulajdonban levő gazdasági szereplők nyomulása lehet pozitív fejlemény is, majd az idő eldönti, habár a NER cégek nemzetközi versenyképessége jelenleg még eléggé gyenge szintű. Nagy Mihály, akinek nevéhez árstopok köthetők és kemény multiellenesség, gazdasági téren gyakorlatilag már teljhatalommal rendelkezik, ezzel párhuzamosan Matolcsy perifériára szorulása is egyértelmű jobbratolódást mutat. (Még a náci némethez hasonló gazdasági rendszer szintje is elérhető lesz, ha így haladunk.) A második világháború előtt a Horthy-rendszerben volt egy Nagy Mihályhoz hasonló figura, akkor a Darányi-program eléggé bejött. Felpörgették a fegyvergyártást és a magyar ipart általában, ami gyorsította a gazdasági növekedést. Most a hadiipar mellett a kínai gyárak részvételével próbálunk valami hasonlót alkotni és lehet ennek is hasonlóan pozitív kifutása 2025-2026-ra. Igaz viszont, hogy számos szakértő szerint az akkumulátorgyárak inkább károsnak tűnnek, környezetvédelmileg, de a munkapiacra és a lekötött erőforrásokat illetően is.

A külpolitika egyértelműen kirajzolja ugyanazt nagyban mint ami nálunk kicsiben látható: Orbán egy olyan mozgalom harcos tagja szeretne lenni, amelyik felszámolja a jelenlegi globalizált civilizációt és egy azt megelőző (nemzetállamok és birodalmak tagolta rendszerhez) tér vissza. A populisták közös törekvése lényegében ez, az ENSZ már áldozatul esett, Orbán egyértelműen az EU politikai szövetségi rendszerét is fel akarja számolni és ehhez keres partnereket. (Elképzelhető persze az is, hogy az EU önvédelemből kizár minket.) Putyin mellett elvileg Trump lehet partnere ebben valamint azok a nyugati populisták, akik ki akarják léptetni az országukat az EU-ból. Erdogan és Netanjahu sem amiatt szövetségesek, mert országuk gazdaságilag sokat számítana nekünk (nem nagyon tudnak mit hozzátenni a magyar gazdasághoz), hanem mert „jó elvtársak”, egy nyelvet beszélnek Orbánnal. 2024-ben még nem valószínű, hogy át tud törni ez a vonal, de a következő években egyre nagyobb lesz egy ilyen fordulat esélye. Az USA háttérbe vonulása és az EU szervezeteinek jelentéktelennél válása, Putyin elsöprő mértékű győzelme Ukrajnában olyan következményekhez vezethet, hogy a jelenlegi államhatárok nem jelentenének tabut többé, például a Balkán is egyből felrobbanna és újfajta szövetségi rendszerek is létrejönnének a kontinensünkön. Nagyon jól látszik, hogy Orbán hova pozicionálná az országot, közelebb az ázsiai rendszerekhez mint Nyugat-Európához, miközben országunk deklaráltan „semleges” maradna (ami nem feltétlenül jelentene valódi semlegességet).

A rendszer amiben élünk nagyon világos ideológiai alapokon áll, egyre keményebb és harciasabb tendenciákat mutat. Vannak, akik rabjává váltak ennek a fajta mozinak, de az ő esetleges kiábrándultságuk sem fog később sokat számítani, ha a hatalom bebetonozza magát és a demokráciát biztosító intézmények elvesznek. A populizmus és általában a szélsőjobb európai térnyerése egyszerűen magyarázható azzal is, hogy a lakosság öregszik és úgy érzi, hogy több vesztenivalója van mint amit változások révén nyerhetne, magyarán félti a kis nyugalmát. Azonban Orbánnak és szélsőjobbos populistáknak igazuk van sok mindenben például abban, hogy a bevándorlás kezelése Európa nagy részén nem megoldott, ami az egyik fő ütőkártyájuk.

Ezért vallanak kudarcot a zöld mozgalmak

1.Széleskörű ismeretek hiánya

Fogom a fejemet, amikor zöld ideológusokról szóló cikkeket olvasok. Az egyik, amikor az ökoterrorizmus híve nem képes megkülönböztetni az agressziót az asszertivitástól. Akár a női egyenjogúsági mozgalmakat akár a feketék régebbi antirasszista mozgalmait nézzük sosem a társadalmi erőszak volt az, ami sikert hozott, hiszen ez elriasztotta a polgárok nagy részét, hanem annak a kemény gyakorlati bizonyítása, hogy a társadalom egésze is nyerhet az egyenjogúsítás révén. A zöldek történelmi ismeretei legfeljebb egy átlagos középiskolás szintjét ütik meg, de a gazdasági ismereteik talán még ennél is gyengébbek.

Voltak olyanok, akik a gazdaság törvényeit ki akarták kapcsolni mint például Mao vagy nálunk Rákosi, tömeges nyomort hoztak a társadalomra. Az ún. „nem növekedés” hívei láthatóan nem képesek a gazdasági gyakorlat nyelvére lefordítani a mondandójukat. Megpróbálom én akkor megtenni: „nem növekedés” azt jelentené, hogy betiltanák a cégeknek és az állami szerveknek is minden bővítő beruházást, sőt gyakorlatilag új lakások sem épülhetnének csak a régieket lehetne felújítani. A modernizáció, ami emeli a létesítmények értékét, szintén le kellene, hogy álljon és mindenki csak azon a szinten élhetne tovább mint jelenleg. Ez nyilván teljes nonszensz, de nincs sehol kifejtve, hogy mit is szeretnének pontosan, legfeljebb valamiféle újra-osztogatást, ami olyan, mintha bukott marxista kísérleteket szeretnénk megismételni. (Arról nem is beszélve, hogy az államok számára még fegyverkezésre is kell a pénz, valamint a terjeszkedésre, hiszen a mai nagy- és középhatalmak sem viselkednek másként mint a régi nagy- és középhatalmak.)

Az is joggal feltételezhető, hogy egyes zöld pártok úgy alkottak politikai programot, hogy nem ismerik a mai technológiai lehetőségeket sem, például az energiatermelést illetően. Vagy egy másik közkeletű tévedés, hogy tiltsuk be a növényvédő szerek és műtrágyák használatát, a biogazdálkodás azonban nem tudna elég élelmet biztosítani.

Aki környezetvédelmi programot alkot, alaposan gondolja át mit mond, mert a „zöld” mostanában az éretlen szinonimájává vált, mert nem nagyon vannak kiérlelt gondolatok, sokan csak lapos közhelyeket hangoztatnak. A saját területünkön való kutatói szintű elmélyültség mellett két-három kapcsolódó terület elmélyült ismerete is szükséges. Ettől eltekintve is, hol vannak gyakorlati példák arra, hogy kicsiben valahol sikerült megvalósítani azt, amit ők globálisan szeretnének?

2.Szerteágazó problémákat nem tudnak kezelni

Ez általános probléma a környezetvédelemmel, hogy túlságosan szerteágazó jelenségekről van szó, a zöldek pedig nem képesek jelenleg egy-két akciónál többre, pedig rengeteg szálon futó negatív és olykor pozitív változásokat kellene tudni nyomon követni. Ilyen például, hogy mekkora az a rész, amit az ember békén hagy és visszaad a természetnek, vagy mit sikerült elérni az energiatakarékosság terén. Hogyan állunk az élelmiszer pazarlással, hiszen ha ezt csökkenteni tudnánk, akkor csökkenhetne a fogyasztás és az élelmiszerárak is. Van-e erre programjuk? Húsevés csökkentése: kiknek és milyen környezeti viszonyok számára ajánlott, hogyan tudunk előrelépni? Komposztálási program előrehaladása és a termőföldek állapotának monitorozása. Víztakarékossági intézkedések, biodiverzitás alakulása stb. tudnék még írni több tucatnyi ilyen pontot. A németeknél a környezetvédelemnek kormányzati szintű képviselete is van, náluk jóval nagyobbak a lehetőségek, és igaz, hogy nálunk ilyen nincs, de itt is számonkérhető lenne mindez. Ha vannak is törekvések, a környezetvédők PR-ja mindenesetre nagyon gyenge, egy-két látványos akciótól eltekintve (Balaton, Fertő Tó stb.) Ez nem azok kritikája tehát, akik legalább tesznek valamit, hanem azoké, akik politikai pártként szeretnének működni.

3.Nem tudnak támogatást szerezni az elitek körében sem

Sok esetben egyfajta „értelmiségi játékká” silányul a környezetvédelem és nem tudják, hogy minden komoly mozgalom befolyásos eliteknél kell, hogy támogatókra találjon, az nem fog működni, hogy szidjuk a nagy világcégeket és általában a jómódúakat, hiszen nélkülük nagyon bajos előrelépni, erre minden politikai mozgalom előbb vagy utóbb ráébredt. Ha a nagy techcégek vezetői közül páran hirtelen elhatározzák, hogy takarékosabb és aszketikusabb életmódot fognak élni és a pénzüket másra költik, nem jachtokra és repülőutakra, őket követné számos közszereplő, híresség, akkor az úgynevezett státuszfogyasztás veszítene a jelentőségéből. A tömegek nagy része ugyanis nem tesz mást, mint az eliteket utánozza. A zöldek részéről a személyes példamutatás is fontos, például a tömegközlekedést választani a mindennapokban, kisebb és energiatakarékosabb lakásokban lakni.

4.Környezeti katasztrófa nagyobb veszély mint az erőforrások kimerülése

Levezethető, hogy mért kisebb veszély akár száz éven belül az erőforrások kimerülése mint a környezeti katasztrófák hatása. Az egyik, hogy a Föld bolygó véges rendszer ugyan, de nem zárt rendszer, a napból érkező sugárzás magas energiaszintet és alacsony kezdő entrópiát biztosít. Ráadásul még az is lehetséges lesz majd, hogy idevontatunk néhány aszteroidát, amelyek fémekben gazdagok. Még erősebb érv, hogy a fizikai szemlélet nem ismeri a közgazdaságtan általános törvényeinek erejét (amik az emberiségen is túlmutatnak, például a természet gazdaságos működésében is megfigyelhetők). A fizikusok úgy tűnik, hogy még a gazdasági növekedés fogalmának valódi jelentésével sincsenek tisztában.Vannak olyan példák a történelemben, amikor erőforrások kimerültek vagy nem kaptak utánpótlást, ilyenkor jelentős gazdasági hanyatlásokat láthattunk, de sem Kuba sem Venezuela nem omlott össze. Ha valamilyen ásványkincsből nem lesz már elég, akkor jön a közgazdaságtan helyettesíthetőségi törvénye, tehát keresünk valami mást helyette, hasonló felhasználási céllal. Ha valamilyen fém nagyon szűkös lesz, akkor bányászni fogjuk az ötven éves hulladéklerakókat is és mindenből többet fogunk visszaforgatni. Nagyon leegyszerűsítve a helyzetet, ha nincs hús eszünk majd krumplit. Gyakoribbak lehetnek az áramszünetek és éppúgy mint az afganisztáni misszió tagjainak nemrég, nekünk is időnként dönteni kell majd, hogy estefelé inkább fűtjük a szobát vagy megfürdünk azzal a kevés energiával. Ilyenek lehetnek a hanyatló társadalom tünetei a szolgáltatások (például egészségügyi ellátás) általános visszaesése mellett.

A civilizációnk tartalékai nagyon nagyok, a fokozatos változásokat valahogyan fogjuk tudni kezelni, a hirtelen bekövetkező drasztikusakat viszont már nem biztos. Ilyenek lehetnek a bibliai „hét csapáshoz” hasonló katasztrófa sorozatok. Hiába szépítjük a dolgokat, a globális felmelegedés gyakorlatilag már elérte a célul kitűzött 1,5 fokot, a kutatók által előrejelzettnél sokkal hamarabb, és nem is tudja senki, hogy hol fog megállni, mivel egymást gyorsító ördögi körökről van szó. A szén-dioxid-kibocsátás jelenleg is növekszik és a fele sem igaz annak, amit a klímacsúcsokon az egyes országok delegáltjai kamuznak azokról az intézkedésekről, amik alapján a folyamatok visszafordíthatóak lehetnének. Ilyen dolgok léphetnek fel sorban egymás után: a Golf-áramlat legyengül, ami véget vet az európai éghajlat stabilitásának. Szárazságok és árhullámok váltják egymást, a mezőgazdasági termésbiztonságnak búcsút mondhatunk. Vízhiány egyes térségekben és elsivatagosodás Európában is, egyre nagyobb hőhullámok, új kártevők és kórokozók megjelenése, járványok, klímamenekültek a forró övezetekből. Földünk jelentős része jelenleg is lakhatatlan, ez a terület növekedni fog. A változások lehetnek tehát annyira gyorsak, hogy nem tudunk hozzájuk alkalmazkodni, és számos társadalomban anarchikus állapotok alakulhatnának ki. Mostanában efelé haladunk.

5.A vízió hiánya nem képes áttörni az emberi önzőség falát

Az emberi egoizmus továbbra is a legfontosabb tényező a politikában, és a zöld mozgalmak nem tudtak jönni olyan víziókkal, ami megváltoztatná ezt a fajta hozzáállásunkat. Például szelektíven gyűjtöm a hulladékot és ezzel ki van pipálva, miközben nagy terepjáróval járok, amire nincs is szükségem de jól néz ki, betonozunk és kivágjuk a fákat, lényegében az amerikai álom megy nálunk is kicsiben.

Most az alábbi tendencia rajzolódik ki: megint előkerült az a szélsőjobbos alaptétel mint a fasizmus idején is és azelőtt is többször, hogy nincs elég mindenből, de majd az erősebb úgyis fennmarad. A szélsőjobb malmára hajtja a vizet minden, a klímaváltozás „tagadása” olyan mint a vírustagadás, (vagy a Föld gömb alakja), lényegében azt mondják, hogy lehet hogy van ilyen, de nekünk nem számít. Mi úgyis az erősebbek oldalán, az erő oldalán állunk és megvédjük vagy megszerezzük azt, ami nekünk kell. Jelenleg ezen az idővonalon van az emberiség, nagy valószínűséggel ez a fajta önbeteljesítő jóslat fog működni.

Azt mindenki tudja, hogy a jelenlegi fogyasztási szint fenntarthatatlan, az átmenet módja csupán a kérdéses a fenntarthatóság felé. A legvalószínűbb most a drasztikus átmenet. Nyilvánvalóan foglalkozni kell a demográfiával is, bár ezen a téren se nagyon látszanak még gyakorlatban kivitelezhető ötletek. Úgy tűnik, mintha létezne valamiféle önszabályozás az emberi populáció szintjén is, és a népesség magától is csökkenni fog. Ez a csökkenés azonban lassú lesz, a legkisebb ár amit fizetni kell érte, hogy egyes nyugdíjas rétegek (ha lesz ennek a szónak még értelme egyáltalán) vegetálni tudnak majd csupán, és nagy társadalmi csoportok élnek majd a fizikai létminimum szintjén, ami nem ritkaság jelenleg sem számos országban, de leginkább a hibás politika tehető ezért felelőssé, kevésbé az éghajlati tényezők.

Így menthetjük meg a civilizációt

Véletlenül majdnem „cirilizációt” írtam, de az agresszív orosz stílus az valóban, ami kezdi kiszorítani a hagyományos (több ezer év alatt kialakult) értékeinket. Magyarországon jól látható ez a folyamat, de sokfelé máshol Európában és persze azon kívül is szintén látunk hasonló dolgokat.

A civilizációnkat fenyegető barbárok igen, már a kapun belül vannak és ránézésre nem is lehet megmondani, hogy kik tartoznak ebbe a csoportba, mindenesetre nem a bevándorlók vagy nem elsősorban ők.

Ugye úgy szoktunk reggelenként felkelni, hogy ma is „megmentjük a világot”, és ez a poszt sem adja ennél alább; legalábbis vannak ötleteim, támpontjaim ahhoz, hogyan menthető (ha egyáltalán menthető) az a civilizáció, amiben élünk. Nyilván még nagyon sok mindent lehet hozzátenni, sok olyasmit, ami segíthet abban, hogy a civilizációnk túléljen vagy legalábbis zökkenőmentes és pozitív irányú változások mehessenek benne végbe.

0.Pont

Reflektálni kell a cseh lövöldöző esetére, mivel szorosan a témánkhoz tartozik. Ennek az esetnek is vannak orosz szálai (hiszen onnan vette a példát az elkövető), és Belgrádban is történt már halálos iskolai lövöldözés az idei év során. Nagyon sokan tartanak fegyvereket Európa számos országában, ami lehet szintén az egyik oka lehet az ilyen tragédiáknak. Azt is figyelembe kell venni, hogy manapság nagyon sok a magányosan élő szociopata és pszichopata, akiket nem kontrollál semmiféle helyi közösség.

1.Társadalmi bizalom

Épp az ellenkezőjét mondom annak, amit Tucker Carlson, hogy „ne higgy el semmit senkinek”. A mai társadalmak éppen hogy a bizalomra épülnek, számunkra ismeretlen emberek munkájában kell megbíznunk. Magyarországon mit a világon sokfelé máshol is kutatások szerint felerősödőben van az a szemlélet, hogy „mindenki azt mond, amit akar”, minden relativizálható és csak nézőpont kérdése. Ez a felfogás vezethet vissza a középkorba, amikor az emberek csak abban bíztak, akit személyesen ismertek. Alapvető tudományellenességről és Laposföld szemléletről van szó nem másról, amikor az ember nem akar tovább látni a tanyaközpontjánál, és ahol az elsődleges információforrást a pletyka jelenti (függetlenül attól, hogy a helyszíne éppenséggel a net vagy a falu piaca). A bizalom, amire szükség van, természetesen nem a naivitást jelenti sem azt, hogy vakon elhiggyünk mindent.

2.Kultúra

Jelenleg nálunk éppen beszántják és sóval hintik be az autonóm módon létező városi kultúrát. Budapest is ostrom alatt áll és folyamatosan lövi a hatalom nap mint nap az újabb intézkedéseivel. Társadalmunk kezd visszaparasztosodni (az úgynevezett paraszti életforma eredetileg a hagyományos földművelő és állattenyésző életmód sajátossága lenne, nem pedig a mai viszonyaink megfelelője). Az igénytelen beszéd és a kulturális téren is jellemző igénytelenség csak a jéghegy csúcsát jelentik. Iskolázottság és műveltség erősítésére lenne nagy szükség, csak éppen nem ilyen irányba megyünk.

3.Védjük meg a szuverenitásunkat

Bármit jelentsen ez a homályos értelmű szó, az egyéni „szuverenitásunkra” is szükség van, nem csak nemzeti szinten értelmezhetőre. Ha valaki megvádol azzal, hogy külföldiek zsoldjában állok, akkor személyiségi pert indíthatok, amit meg is fogok nyerni, hiszen nem bizonyítható olyasmi, amit biztosan nem követtem el. A személyes szuverenitásunkról való lemondás pedig nem jelentene mást, mint történelmileg a harmadik jobbágyság kialakulását, - a 11. és a 16.századot követően a 21.században újra megtörténne-, ahol az egyén társadalmi helyzetét a hűbéri viszonyai fogják meghatározni.

4.Álproblémára példa: agresszió a tévében

Az is fontos, hogy ne a véleményvezéreknek is nevezhető demagógok határozzák meg, hogy milyen probléma mekkora súlyt is képvisel. Ez általánosságban igaz, kiragadott példa csupán az agresszió kérdése a televízióban és egyéb médiumokban, az interneten, ami szakemberekre tartozik, én csak annyit tudok róla, hogy kutatások szerint nem volt semmiféle kimutatható hatással a társadalmi erőszakra. A társadalmak ne törekedjenek az agresszió teljes elfojtására, mert az reménytelen és boldogtalan történet lesz, ami inkább megvalósítható az a megfelelő mederbe terelése. Az erőszakos tartalmak szabályozása jelenleg nem konzekvens, mert például ketrecharcos összecsapás gond nélkül közvetíthető fő műsoridőben, akciófilmek szintén, egy magyar kereskedelmi csatorna amelyikre a jelenlegi hatalom pikkel, viszont ennél kevesebbért is pénzbüntetést kap. A sort lehetne folytatni tovább a szexualitás és társadalmi prüdéria témakörében.

5.„Mivel etetnek?” típusú problémák

A 2.pont speciális esete az a fajta mondás, hogy „Nem tudjuk, mivel etetnek.” Ez nem jelenti azt, hogy nem is tudhatjuk. Nézz utána, hogy mi miből készül, létezik olyan is, hogy élelmiszer felügyelet, ami súlyos milliárdokért ellenőriz gyártókat és kereskedőket. (Kisvállalkozások általában kimaradnak ebből a körből, ezért egyáltalán nem biztos, hogy a náluk minden rendben van.) Érdemes lenne az élelmiszer felügyeleti hatóságok körmére nézni is időnként.

Az sem igaz, hogy nem érezzük, ha valami nem friss és tele van adalékanyagokkal. A mai középosztály viszont alapból elvárja, hogy friss, de elálló, ráadásul olcsó élelmiszert kapjon bármikor, az év bármelyik részében. Ez nyilvánvalóan nonszensz. (Hasonló kaptafára működik a "tervezett elavulás" városi mítosza is, amikor szintén nem akarunk tükörbe nézni.)

6.Az elkényeztetett középosztályi fogyasztó

Ez is egy hanyatlási tünet, hogy az állampolgárnak mint fogyasztónak minden „jár” alanyi jogon, létezik számára ingyenes ebéd (pl. a közösségi médiumok), és például a problémáit olyan  csodagyógyszerek szüntetik meg, amiknek nincs semmiféle mellékhatása. Akiket nem tudtak megvenni a politikusok a biztonság ígéretével, azokat a korlátlan mértékű fogyasztás ígéretével vesznek meg, így működik mostanában a demokrácia.

Magyarországon ennek speciális esete valósult meg, amikor a legfontosabb termékeknél a piac helyett gyakorlatilag a politikusok határozzák meg, hogy mi mennyibe kerül. Nem arról van szó mint máshol, hogy adókkal vagy támogatásokkal növelik vagy csökkentik bizonyos termékek és szolgáltatások piaci árát, hanem ténylegesen nem tudjuk megmondani, hogy mi mennyibe kerül. Például a háztartási energia, a benzin, bizonyos élelmiszeripari termékek, építőanyagok stb., egyéb más termékcsoportok esetében, sőt néhány szolgáltatás esetében is (banki hitelek, tömegközlekedés) a régi szocialista tervgazdálkodáshoz hasonló viszonyok jöttek létre.

7.Ismeretelméleti típusú probléma

Létezik egy olyan jellegű probléma is, ami teljesen kilóg ebből a sorból. A rendszerek kifinomultabbá és bonyolultabbá válása egyre inkább átláthatatlannál teszi ezeket az egyén számára. A világ kaotikusnak tűnik a túl sok információtól és sokan olyan vezetőket szeretnének látni, aki leegyszerűsíti számukra. Ahogy idősödünk a felfogásunk merevebb lesz és egyre inkább zavarhat minket a világ sokfélesége, a társadalmak öregedése is erősíti a populizmus iránti igényeket. (Ezt valamennyire ellensúlyozhatná az élethosszig tartó tanulás elfogadottá válása.)

Ez a probléma még súlyosabbá válhat akkor, ha a világ maga is kaotikussá válik, önszabályozásra képtelenné. Nagyon fontos lenne például, hogy a bürokráciát csökkentsük, a törvények száma is csökkenthető lenne. Létezzenek újfajta elvek, eljárások, protokollok, stb., amik valamilyen rendszert hoznak létre és abban is irányadóak tudnának lenni, hogy a valóban lényeges dolgokkal foglalkozzunk.

8.Célok, víziók

Amikor nincsenek különféle csoportszintű célok és víziók, olyankor az szokott történni, hogy kis létszámú, de erőszakos csoport ragadja magához a hatalmat. (Mint a bolsevikok tették annak idején Oroszországban.) Az jól látszik, hogy az a generáció, ami a kapitalizmust általánosságban véve elutasította, nem tudott helyette pozitív célokat állítani, ami nem kis részben a mai helyzet oka. Újfajta pozitív, közösségi szintű célok kitűzésére mindenképpen szükség van, nyilván olyanokra, ami sokan elfogadnak, amelyeknél megvalósulhatna végre a társadalmi konszenzus.

9.Környezetünk tisztelete vagy inkább annak hiánya

Egy példa erre a magyar vasúti közlekedés helyzete, amíg egy pályát felújítanak, addig összeomlik másik kettő. Sajnálatos módon manapság vasúton utazni sokak szemében valamiféle alacsony társadalmi státuszt jelent, és az a fajta terv, hogy kiskorúak és nyugdíjasok számára ingyenes legyen, éppen ezt a fajta káros szemléletet erősíti fel. Tehát aki megteheti, az gondolkodás nélkül a lényegesen környezetszennyezőbb autós közlekedést választja, amiben viszont megint nincs semmiféle kulturáltság.

10.A humanizmus egyik példája a karácsony

A karácsony valójában a európai keresztény kultúra legsikeresebb „exportcikke”, az egyetlen vallásos ünnep, amit szinte minden kultúrában ismernek, elismernek és valamilyen szinten át is vesznek. Az európai kultúra lényegében erről szól, humanizmusról, ami az ember evolúciójában egyfajta csoda, nagyon különleges fejlődési fok, és nincs is rá garancia, hogy fenn fog tudni maradni legalább az évszázad végéig. Ha tudatában vagyunk annak, hogy mi minden forog veszélyben, akkor tenni is fogunk érte.

A gazdaság beáldozása külpolitikai célokért?

Érdemes lenne beszélgetni, vitatkozni a külpolitikai kérdésekről, amint sok országban ezt meg is teszik, már amiatt is jó lenne, mert ezen a téren az álláspontok nincsenek annyira bebetonozva a különféle felfogások között, mint a gumicsontként működő régi jó belpolitikai kérdésekben. Érdekes módon még a külpolitikai szakértők is nagyon visszafogják magukat, mintha ez a terület afféle tabutéma lenne.

Az Orbán-kormány külpolitikájával sok szempontból egyet lehet érteni, igaz, hogy a kommunikációs stílusával már sokkal kevésbé, számomra szégyenletes a durvasága miatt. Viszont nagyon sokan lavírozgatnak szép csendben a gazdasági előnyök megszerzése érdekében, többek között osztrákokról és németekről is ki szokott derülni ilyesmi. Azzal talán egyet lehet érteni, hogy Ukrajna EU-tagsága középtávon annyira lehet reális mint a törököké, egyszerűen azért, mert a politikai és a gazdasági rendszerük jelenleg nagyon távol van az európai normáktól. A társult tagsági státuszt érzem az ukránok esetében inkább reálisnak.

A kínai kapcsolat egy érdekes kérdés, és itt figyelembe kell venni mindenképpen, hogy a közeljövő gazdasági és politikai szuperhatalmáról van szó. Létezik most is ilyesmi, hogy egyeztetés a szuperhatalmak között az érdekszférákról, és az jól látszik, hogy Kína kelet felé eléggé nehezen fog tudni nyomulni, mert tengeri nagyhatalmak állják az útját, az USA támogatásával szinte körbe kerítik abból az irányból. Nyugati irányban a szárazföldön már sokkal barátságosabb a terep, Ázsia nyugati és középső részén, valamint Kelet-Afrikában könnyebben megy a gazdasági és akár katonai támaszpontok kiépítése is. Az „egy út, egy övezet” kezdeményezés nem annyira gazdasági racionalitáson mint inkább stratégiai megfontolásokon alapul. Vasúthálózaton keresztül Európa jól elérhető Oroszországon keresztül, és tanúsíthatom, hogy ez még most is jól működik a háborús körülmények ellenére is. A másik útvonal a nagy tömegű rakományok számára a tengeri út, ami a Szuezi-csatornán át vezet, ezért az „új selyemút” akkor nyerhet inkább értelmet, ha katonai konfliktusok miatt a tengeri útvonalak nem lennének használhatóak. A Belgrád-Budapest vasút gazdasági jelentősége is a teherszállításban van inkább, és az Orbán-kormány azért áll mögé, mert jól láthatóan támogatja Kína terjeszkedését. A kínai akkumulátorgyárak építése és a Fudan Egyetem mögött is ez a fajta logika áll. Ezen a ponton lehetne vitatkozni arról, hogy Kína támogatása mögött inkább gazdasági vagy inkább ideológiai érvek állnak. Szerintem az utóbbi lehet a fontosabb, szinte már azt lehetne mondani, hogy a kormány időnként a gazdasági racionalitást is beáldozza az ideológiai érvekért.

Leírtam már, de még egyszer megteszem, hogy konzervatív ember számára Európai Unió nem létezhet, legfeljebb valami „ármány” lehet ilyen fedőnéven, mert csak azt fogadja el hitelesnek, ami a hagyomány része, az EU ezzel szemben valamiféle új keletű fejlemény, lényegében előzmény nélküli. (Ugyanilyen logika mentén az USA sem létezik számukra, legfeljebb egy titkos összeesküvés eredményeként és mindig zsigeri ellenszenvet fognak érezni vele szemben.)

Az Orbán-kormány alig titkolt célja tehát az EU megdöntése, amiatt is, hogy ezáltal szabad kezet kapjon és teret nyerhessen a régi fajta szövetségesdi, ami a II. világháború utánig jellemző volt a kontinensre. Ki kell mondani, hogy a „nemzetek Európája” viszonylag rövid időn belül két világháborút hozott össze. Orbán megpróbálja létrehozni az autoriter vezetők egyfajta „internacionáléját”, ennek viszont akadálya, hogy egymástól távol fekvő országokról van szó (Argentínától Törökországon át Kínáig), amik gazdaságilag az USA-val és Nyugat-Európával sokkal erősebb kapcsolatokkal rendelkeznek és érdekeltek is a jó viszonyban ezekkel az országokkal. Ez annyira reménytelen próbálkozás mint nálunk a „keleti nyitás”, azaz a kereskedelmi kapcsolatok építése a volt Szovjetunió ázsiai országaival, bár az OTP terjeszkedését elősegítheti.

A helyzet a Balkánon is hasonló, a szerbek is tudják, hogy csak akkor indulhat be a gazdaságuk, ha csatlakoznak az EU-hoz, viszont a nyíltan nacionalista politikájukkal erre jelen állás szerint nincs esélyük. Érdekes kérdés, hogy a magyar cégek terjeszkedése a Balkánon mennyire sikeres és ugyanúgy érdekes lehet, hogy milyen gazdasági hozadékai vannak (a politikain túlmenően) a környező országokban a magyar lakta területek támogatásának. Az ilyen programok nyilván hasznosak lehetnek és szükség is van rájuk a határon túli magyarok érdekében, viszont kevés szó esik arról, hogy mennyire élnek célt, akár pozitív értelemben is. (Nyilván a nem EU tag országokban van ezeknek nagyobb jelentősége, Délvidéken és Kárpátalján.)

A nagyon konzervatív felfogású emberek a számukra erőt felmutató és férfiasnak tűnő oroszokat szeretik valamiért, ami nyilvánvalóan teljesen irracionális, hiszen az emberek keleten és nyugaton is alapból nagyjából hasonlóak. (Körülbelül annyira reális felfogás ez, mint annak idején az európai baloldaliak Sztálin iránti rajongása.)

Az orosz olajról láthatóan nem akarunk lemondani, ami érhető is, mivel számunkra olcsóbb a világpiaci árnál az, ami a Barátság-vezetéken át érkezik. Az ebből adódó nyereségeket viszont a magyar állam hajlamos zsebre tenni. Az jól látható, hogy a magyar lakosság átlaga a régiós szinthez képest eléggé szerény szinten él, de meg is érdemeljük, hiszen már sokadszor vettek palira a politikusaink és játszották el azt a trükköt, hogy a választás előtt szórom a pénzt és a választás utáni évben ugyanezt visszaveszem megszorítások, adók formájában. A másik vesztese ennek a helyzetnek a magyar kis- és középvállalati szektor, amelynek a költségei elszálltak (például az energiaszámlája sokkal nagyobb mint a lakossági), a termelés volumene visszaesett és külföldi cégek is kezdenek odébb állni, ha tudnak. (A volumen visszaesésben persze a német gazdaság gyengélkedésének is van szerepe.) Szinte csak a kormányközeli cégek élveznek kivételt, amelyeket a bunkósbotként működő szigorú törvényi szabályozás is valahogy mindig békén hagy. A magyar emberek többsége alapjában véve nem lázad, hajlamos elfogadni a korrupciót, ha megvan az ő kis családi biztonsága. Másik fő tényező, hogy megy a folytonos propaganda, amivel eladják nekünk vagy legalábbis megpróbálják a problémákat a „Nyugat” nyakába varrni, ami nem is lehet másként, "hiszen a kormányunk mindig a magyarok érdekeit nézi". Hol a hiba ebben a logikában?

Azt mindenesetre érezzük, hogy az idézőjelbe tett állítás  meglehetősen primitív, demagóg mondat, azt sugallva, hogy a világ egy adott módon működik, és ami ezen a perspektíván kívül van az nem is olyan fontos. Mondjuk ki, hogy képmutató népbutításról van szó valójában, elég csak megnézni, hogy a környezetünkben kik azok akik bedőlnek ennek.

A városi kultúra eltörlése

Sokan még mindig nem nagyon értik, hogy mi történik ma Magyarországon. Így például az értelmiség még nem jött rá, hogy becsapták, en bloc átverték, gyakorlatilag mindegy, hogy a felsőfokú végzettségű emberek melyik csoportjáról van szól. Ezek nagyon erős szavak, de egyre inkább közelítik azt a fajta igazságot, ami fehéren-feketén kirajzolódik a jelenlegi tendenciák közül. Amit nálunk „kultúrharc”-nak neveznek, ez a homályos értelmű szó valójában azt jelenti, hogy a városi kultúrát egy szűk keretek közé kell szorítani, képviselőit a megtűrt kategóriába sorolva, karanténba zárva tartani. Tömören ez a helyzet, és minél később kezdünk szembenézni a valósággal, annál fájdalmasabb lesz.

A matek a hatalom részéről kétféleképpen is kijön. Egyrészt a törzsszavazók legnagyobb táborát a radikális jobboldaliak esetében a kisebb településeken levő, gazdaságilag hátrányos helyzetben levő, kevéssé versenyképes tudással rendelkező, gyámolításra szoruló ember jelentik. Így van ez mindenhol, a törököknél, franciáknál, az USA-ban, de még Kínában is figyel arra a mostani kommunista hatalom, hogy a falusi lakosságot jobban támogassa. Ezt a fajta szavazótábort erre mifelénk úgy lehet megerősíteni hosszabb távon, hogyha csökkentik a jóval mobilabb értelmiségiek, általában a képzett emberek arányát a társadalmon belül, ami az oktatási rendszer befolyásolásával valósítható meg a leginkább. (Igazából egy mutogatás van itt, hogy nem mi tehetünk róla, a világ ilyen, az európai értelmiségi kultúra ideje lejárt. Ez viszont egy nagyon könnyű pozíció, mert szűk látókörű, hárítja a felelősséget, sőt még cinikus is.)

A másik matek, hogy a szélsőjobb annyira régi hagyományokhoz megy vissza, hogy hamarosan eljut (ha még nem jutott el) a feudalizmusig, a felvilágosodás tagadásáig. Nagyon sokan vannak nálunk, akik sosem szakadtak el a feudális gondolkodásmódtól, a „vannak kiváltságosok” elvének elfogadásától, tehát attól, hogy egy arisztokrácia egy külön kaszt, ahová születni kell, bejutni nem lehet. A NER rendszere lényegében most ezt állítja vissza. A demokráciát lényegileg nem igénylő emberek megnyerése nem nehéz, ha a biztonságukat szavatolja a mindenkori hatalom. A magyarok többsége biztonsági játékos, annyira így van ez, hogy mondjuk csak ki nyíltan: rendszerint gyáván viselkedünk. (Ehhez persze hozzá tartozik, hogy a bátor embereket a történelmi események erre mifelénk rendre kiszelektálták. Ezért nem is mondom, egyik nagy gondolkodónkat idézve, hogy „Legyetek bátorak.” ) A kistelepüléseken élőket a városi értelmiségiek általában nem értik. Azok viszont, akik megértették, nagyon jól manipulálják őket a saját céljaikra, hiszen ezek az emberek már el is várják, hogy a napi propagandában is megkapják, amit hallani szeretnének.

Most kezd csak leesni a tantusz az értelmiségieknek, hogy ha jó megélhetés és karrier a céljuk, akkor a szakmai szempontjaikat gyakran hátra kell sorolni a politikai elvárások mögé. Politikailag irányított kultúra létezik persze és mindig is létezett, lehet parancsra oktatni, műalkotásokat létrehozni és tudományos kutatásokat végezni, mindez lehetséges, csak a végeredmény minőségét tekintve lesz silány, amint ezt látjuk is nap mint nap.

A nagyvárosokban koncentrálódik a tudás és a kreativitás nagy része, most íme jól láthatóan a nagyvárosok gyakorlatilag már ellenséggé váltak a hatalom szemében.

A falusi vagy néven nevezve paraszti hagyományokat őrző világgal jó kapcsolatokra törekvő értelmiségi emberek pedig jelenleg nem tehetnek mást, mint megpróbálnak beolvadni. Ennek a magatartásnak apró jelei vannak, így például a pontos fogalmazásokra törekvések helyett azt mondják, hogy „izé, izé, izé”, ami tipikusan parasztos. Vagy például elfogadják azt a fajta primitív, népi vallásosságot, aminek a lényege, hogy „Istenke majd megsegít”.

A kép ennél is borúsabb sajnos, ami a jelenlegi tendenciák alapján kirajzolódik (viszont nem teljesen reménytelen, mert a tendenciák bármikor megváltozhatnak). Ennek a képnek a része az Orwell 1984 című regényében felvázolt vízió megvalósulása, ahol az állampolgárok ellenőrzése tökéletes mértékű a hatalom részéről, ennek már nincsenek technikai korlátai többé. (Amikor kérdezték a kormányt, hogy lehallgatja-e az ellenzéket a Pegazus szoftverrel, akkor a válasz az EU-felé „Már hogy képzelik?”, a saját szavazótábor felé „Naná, hogy!”). Szó szerint megvalósulhat az orwelli példa, hogy még a történelemkönyveket is átírják, hogy a barátunk sosem Óceánia volt, hanem Eurázsia.

Ez rajzolódik ki lassanként, egy ilyen fajta képet lehet kirakni a kis mozaikokból, ami körülbelül olyanfajta tevékenység, mint gyerekkorunkban a szex megértése volt, aztán eltelt pár év és kiderült, hogy mennyire jól gondoltuk vagy sem. Az irány mindenesetre világos, a rendszer folyamatosan tolódik jobbra, ami többek között azzal is mérhető, hogy a Fidesz nyugaton azokkal a pártokkal érez közösséget, amelyek célja az EU-ból való kilépés vagy hogy legalábbis az EU-t egy pusztán formális szervezetté alakítsák, amit egyáltalán nem érdekel mindaz, ami az egyes tagállamokban történik.

Két kérdést még legalább érdemes megvizsgálni. Az egyik, hogy mennyire szilárd gazdasági lábakon áll a rendszer, és ezek a lábak számomra robusztusnak tűnnek, mert egyaránt haszont élvez a magyar állam a nyugati és keleti kapcsolatokból is. EU támogatások mindig fognak jönni, ha kevesebb is mint eddig, és az itteni nyugati cégeket is lehet folyamatosan fejni, épp amiatt, mert a magyar piacon levő eredményesség nem létkérdés a számukra, hiszen ez a piac viszonylag kicsi. Viszont most már újabb fejlemény, hogy a keleti kapcsolatokból is hasznot húzunk, például az olajszállításokból. (Kicsit emlékeztet a helyzet a 80-as évekre e tekintetben.) A kép ennél jóval összetettebb, mert a MOL és az OTP is szépen nyomul a Balkánon és a volt szovjet tagköztársaságokban is, a magyar nagyvállalkozóréteg erősödése pedig nem feltétlenül rossz hír. A rendszer viszont olyan szempontból is robusztus, hogy pazarló, nem hatékony és nem környezetbarát.

Másik felmerülő kérdés, hogyan tud az összefogásra képtelen magyar értelmiség megújulni egy ilyen helyzetben? Ezt nem tudom, bár vannak ötleteim.

A liberális értelmiség helyzete a legnehezebb, mert felül kellene vizsgálnia mindazt, amit a szabadságról gondol. A ma embere látszólag szabad, de sokkal több a függőségünk mint régen, ilyen például a képernyőfüggőség, cukorfüggőség, technikafüggőség, fogyasztásfüggősség stb. (Mindez csak a fantáziálgatást segíti az emberekben, a képzelő fejlesztésével szemben.) Szabadságunkkal nem megfelelően éltünk, aminek egyik eredménye lesz pár éven belül a központilag kontrollált sajtó és internet lekorlátozása, Kínához és más országokhoz hasonlóan.

A magukat igazi baloldalinak, szocialistának mondók is találkozhatnának olykor rászorultakkal, hátrányos helyzetű emberekkel és tehetnének néha értük valamit.

A jobboldali emberek pedig rájöhetnének, hogy nem mindig jól szelektálnak a hagyományok között, és hogy (a gyakran új keletű) hagyományainkat fenyegetné valami, az sokszor csak ijesztgetés, a szó szoros értelmében vett parasztvakítás, amit világosan ki kell mondani. A jobboldali, konzervatív ember sem vonulhat vissza a csigaházába, ha az értékei és érdekei valóban fontosak számára.

A legfontosabb talán hiteles környezetvédő politikusok belépése lenne a közéletbe. Egy környezetvédő az életmódjával is kifejezi az elveit, például a tömegközlekedést használja, autót ritkán, repülőutakra sem költ, támogatja a helyi termelést, kevés húst fogyaszt stb.

Az is fontos lehet, hogy kevesebb bölcsész és jogász végzettségű akarjon politikai hatalomhoz jutni és nőjön a jelöltek között a gyakorlati szakemberek aránya.

Most úgy érezhetik sokan, hogy beültették őket a körhintába, ami jó mókának tűnt egy darabig, de nem akar leállni.

Melyik oldal a depressziósabb?

A boldogságfelmérések alapján országunk igencsak rosszul teljesít, a régióhoz szoktunk ugye viszonytani legtöbbször, ez alapján jelentős az elmaradásunk, de világviszonylatban sem állunk jól még a gazdasági fejlettségünkhöz képest sem. Nem nehéz megválaszolni, hogy a magyar emberek jelentős része mért érzi magát boldogtalannak, és ennek okát nem csak az inflációban és az életszínvonal visszaesésében lehet keresni, hiszen a gazdasági helyzet nem annyira rossz. Sokkal inkább a biztonságérzetünk és az általános közérzetünk lehet az, ami kevésbé jónak mondható, és bár még felmérés nem készült erről a tényezőről, én magam biztos vagyok benne, hogy a közéleti híreink jelentős mértékben depresszív hatásúak, függetlenül attól, hogy kormányoldali vagy ellenzéki hírcsatornákból származnak.

A kormányt támogató szavazók folyton azt hallják, hogy „háborús helyzetben vagyunk” (egyébként egyfajta „rendkívüli állapotot” is tart fenn a kormány, mindegy hogy ezt hogy nevezzük). A kvázi háborús állapotok nem csak az orosz-ukrán háború miatt állnak fenn, hanem mert folyton támad minket „Brüsszel”, a migránsok vagy a „gender-ideológia” (szörnyszülött, hiszen ilyen szó nem létezik a magyar nyelvben). A kormányunk ezzel egyrészt azt sugallja, hogy lehetne sokkal rosszabb is, ha mások lennének hatalmon. A másik fő szempont, hogy sokan annyira nagyon szeretnének egy nagy nemzeti egységet, ami per pillanat azt jelenti, hogy szépek és okosak is vagyunk, csak mások nem hagynak élni minket (ezt az alapkérdést mindig meg is konzultálják velünk, eltérő megfogalmazásokba csomagolva). Sokan ezt akarják hallani, és meg is kapják.

Ezzel a fajta kommunikációval van egy olyanfajta gond, hogy az emberek csak egy kis része élvezi, hogy folyton harcolhat, a többség „békepárti”, vagyis azt szeretné, ha végre békén hagynák. (Sokan persze egy elképzelt ideális világban szeretnének élni, ahol nincs se migráció, se háború, sem változások, és az emberek mind szeretik egymást.)

Az ellenzékkel szimpatizálók, akik nem a kormánypárti médiumokból tájékozódnak ők sincsenek jobb helyzetben. Aggaszthatják őket a diktatórikus törekvések, a feudális hűbéri viszonyok, a kultúra leépítése és a környezeti problémák is (szerintük a tudomány képes hitelesen tájékoztatni az éghajlatváltozásról, a szélsőjobb híveinek a helyzete viszont könnyebb, mivel szerintük ez pusztán politikai kérdés.)

A tendenciák már megvoltak régebben, viszont csak a 2022-es választások után váltak ennyire jelentőssé, amikor az ellenzéki politikusok csak néztek ki a fejükből és nem értették, hogy mi történt. Nem tudták, hogy egy háború és az arra való reakciók képesek átrajzolni hirtelen egy ország politikai térképét, az erős jobbratolódás végül is nem volt meglepő, amit a Mi Hazánk parlamentbe jutása is bizonyít. Nem valódi ellenzéki pártról van szó ugyanis, mert jól láthatóan kívülről támogatja a kormányt. Sok magyar ember nem értette meg és még mindig nem is kapiskálja (például a lengyelekkel szemben), hogy a legfontosabb nem is az, hogy ki nyeri a választásokat, hanem hogy mekkora hatalmat képes összpontosítani. Nem kell ehhez jóstehetség, hogy csak a saját kárunkon fogjuk ezt megtanulni.

Nagyon lényeges pont, hogy a két „tábor” teljesen széttartó pályán mozog, egyre jobban fel vannak háborodva az emberek, hogy az ő igazságuk nem érvényesülhet, és a helyzet nem hogy javulna, hanem romlik, politikai oldaltól teljesen függetlenül.

Ha ez még nem lenne elég, jönnek még a bulvárhírek is, amik nagyobb mértékben szólnak az emocionálisabb megközelítéseket jobban szerető, kormányt támogatókhoz. A leszúrta-felnégyelte-megette típusú hírekre gondolok, a nézhetetlen, hallgathatatlan és emészthetetlen kategória, én csak külön bűnügyi rovatba tenném (kvázi „lefóliázva”), nem keverném a többi hírhez, hogy csak az nézze meg, akit érdekel.

Létezik még az embereknek egy olyan csoportja is, amelyik függetlenül attól, hogy kikkel szimpatizál, a politika világában elhangzottak között koherens logikai rendszert keres, éppúgy ahogy megtesszük ugyanezt a mindennapi kommunikációs során is. Ők végképp rosszul járnak, mert naponta igen komoly ellentmondásokba botlanak.

Így például az alkotmányunk szinte azt sugallja, hogy Magyarország keresztény ország (kérdéses már az is, hogy mennyire lehet ezt kimondani, én még keresztény voltom ellenére sem támogatnám), miközben a napi politika szintjén a testvéreink az azeriek és a törökök. (Tessék mondani: Az ősmagyar kultúrával mi a helyzet?) Jujjuj! Jobb, ha az állam nem lép át a vallás területére, mert úgy jár mint a művészetek esetében: csak torzszülötteket hozhat létre. A politika egy behemót nagy állat a művészethez vagy a valláshoz képest, segíteni nem képes, csak kárt tud tenni ezekben.

Vagy például mi a helyzet az illegális migrációval? Most nem csak sorosék szervezik ezeket, hanem például a belorusz és orosz kormány is? (A lengyel, illetve a finn határon történtek alapján?)

Vagy például az újabb fejlemény, hogy a nyugati országok vezetői kvázi kommunisták, és nem rendszerváltás vagy -változás volt, hanem változtatás? (Tehát ők változtatták meg, nyilván csak a felszínen, ami szélsőjobbos szlengben „módszerváltás” néven fut.) Folytathatnám további példákkal, a történelem nálunk mint az eseményeket objektív igénnyel vizsgáló tudományterület megszűnőben van, az ideológia fogja megmondani, hogy mi történt.

A belső fogyasztás ismételt felpörgetése gazdasági célként megint csak ellentmondásos, hogyan egyeztethető össze azzal, hogy szidjuk a fogyasztói társadalmat és a környezetkárosítást?

Az is egy lényeges ellentmondás, hogy soha nem volt még képes az egészségügyi rendszerünk ilyen teljesítményre (a technikai fejlődés és a jobb gyógyszerek következtében), soha nem volt még a közbiztonság ennyire jó mint most, vagy az életszínvonal ennyire magas, de hogy lehet, hogy az emberek egyre elégedetlenebbek?

Gyakorlatilag egyszemélyi vezetés van ma Magyarországon. (Matolcsy az egyedüli, aki nem áll be a sorba, de folytonos támadásoknak is van kitéve emiatt.) A hierarchiában dolgozók csak mantrázzák folyamatosan a központi ideológiát, ami lehet akár szánalmas, akár irritáló is, hogy mindenki ugyanazt mondja.

Kétfajta hálózatot lehet elképzelni a politika világában, az egyik a klasszikusan huzalozott, ahol a vezetők a szó szoros értelmében is csupán „vezetők”, mert lényegében csak tovább vezetik a kapott információt a központból az alacsonyabb szintekre és nem csinálnak vele semmit. Egy katonás, diktatórikus rendszer ilyen jellegű hálózatokra törekszik. Ezzel szembeállítható viszont példaként az emberi idegsejtek alkotta hálózat sokrétűsége és összetettsége. Az idegsejteknek szó szerint milliónyi típusa létezik, és ezek nem csereszabatosak, sokféle ingert képesek fogadni, de nem mindegyiket vezetik tovább automatikusan. Hálózatba szervezett idegsejtek autonóm módon együtt tüzelnek, ezáltal rezgésmintázatokat hoznak létre, és ezek a rezgésmintázatok hordozzák az információt. A kétféle rendszer intelligencia szintje jól láthatóan nem összemérhető.

A magyar politikai rendszer egyre inkább a mereven huzalozott primitív rendszerekhez hasonlít, félelem-biztonság bináris jeleket bocsát ki, ami a lakosság kedélyállapotára és intelligencia szintjére egyaránt kedvezőtlen hatással van. Lehetne lényeges gazdasági, társadalmi vagy etikai vonatkozású kérdésekről is beszélni értelmes módon, de ezekről alig esik szó, ebben az országban ahol az élünk, a közéletünkben a nagy duma a nyerő.

Jó hírek vagy rossz hírek?

Nem mindig lehet egyértelmű eldönteni bizonyos fajta hírek esetében, hogy jó vagy rossz hírről van szó.

Adócsökkentés

Nem túlzás azt mondani, hogy a magyar állam jellemzően sok adót szed be a működéséhez, mert a kiadásai is magas szintűek. Emiatt ha valahol adót csökkent (vagy támogatásokat növel), akkor feltételezhetjük, hogy máshonnan több adót kell beszednie, főként ha nem beszélhetünk erőteljes gazdasági növekedésről. Itt van például a hírközlési szolgáltatásokat terhelő közműadó és különadó, amiket kivezetnek a következő két évben, amire azt követően került sor, hogy a szektor legnagyobb vállalata a 4iG magyar tulajdonba, egy kormányközeli vállalkozás tulajdonába került. Ilyenkor lehet abban is reménykedni, hogy a telefon és internetes számlák csökkenni fognak, vagy legalábbis az inflációnál kisebb mértékben emelkedhetnek. Az árcsökkentések persze az adócsökkentéstől függetlenül is megvalósíthatók, amit a technika fejlesztése tesz lehetővé. Jól látható, hogy a bankok és egyéb szolgáltatások esetében az embert egyre inkább helyettesítik az algoritmusok és a mesterséges intelligencia. (Az embernek manapság már elég nehéz átküzdenie magát az automatákon, hogy ügyintézőhöz kapcsolják.) Ezzel kapcsolatban ez egyik személyes kedvencem a „tizenöt perces lakáshitel”, tehát felveszem, befektetem, gyorsan realizálom a hasznot, és már vissza is fizetem, ami egy ún. arbitrázs ügylet lenne, amire manapság legálisan nincs lehetőség, ergó valószínűleg túlságosan szó szerinti értelmében vettem valamit. Visszatérve az árak alakulására, a DIGI példája alapján nem nagyon sok esély van rá, hogy az árak csökkenjenek azt követően, amikor egy piacmeghatározó szolgáltató egy kormányközeli vállalkozó tulajdonába kerül.

10% alatti infláció

Érdekes és egy kicsit vicces, hogy a KSH éppen 9,9%-ot hozott ki, az infláció csökkenése mindenesetre jó, bár semmiképpen sem váratlan fejlemény. Igazi árstabilitásról azonban csak valahol az 5% körüli vagy az alatti inflációnál beszélhetünk, és kétségeink lehetnek, hogy ez egyhamar elérhető lesz-e. A jegybankok fő célja a pénzügyi stabilitás, a kormányok számára viszont ez nem mindig elsődleges szempont, és nálunk a jegybank pozíciója éppen gyengülőben van. A magas infláció ugyan elvileg a magánvagyonokat égeti jobban, viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy a vagyonosabbak a befektetéseiket gyorsabban és rugalmasabban át tudják csoportosítani úgy, hogy elkerüljék az értékvesztést, ezért a magas infláció költségét főként a középosztály és az alatti rétegek fizetik meg.

Erős forint

Az erős forint csökkenti az import termékek árait és ily módon az inflációt is, viszont az exportáló vállalatok számára hátrányt jelent. Nagyon sok cég számláz már nálunk euróban, általában mindazok a közepes és nagyobb vállalatok, amik export piacra termelő cégek vagy azok beszállítói valamilyen szinten. Számukra a bérköltségek nagyobb súllyal fognak latba esni, emiatt kevésbé lesznek versenyképesek erős forint esetében. Az exportáló cégeink helyzetét köztudottan rontja az alacsony termelékenység (magas élőmunka igény), a viszonylag magas energiaárak és az emelkedő minimálbér. Az erős forint nem segít a feldolgozóipari ágazatunk válságán, bár nem is a fő okozója annak. A forintárfolyam talán akkor van helyén, ha a magyar gazdaság erejével összhangban van.

Kijutás a foci EB-re

Ennek a hírnek ugyan semmi köze a gazdasági helyzethez, de érdemes egy kicsit tűnődni rajta, mert valamiféle példát mutathat. Nagyon régen volt egy jó sorozat, 1978, 82 és 86 volt az a három év, amikor a magyar labdarúgó válogatott sorozatban kijutott világeseményre, adott esetben a VB-re, utána nagyon hosszú szünet következett. Akkoriban se nagyon voltak klasszisaink, ma is legfeljebb egy vagy kettő ha akad, és ma sem jobb a helyzet, a klubcsapataink ugyanúgy nem remekelnek mint régen, főleg nem saját nevelésű játékosokkal. Voltak viszont akkor is és most is ügyes, nagyon motivált, győzelem orientált játékosok, jó felkészülés és megfelelő taktika a papíron erősebb ellenfelekkel szemben. A helyzet azt sugallja, hogy a küzdőszellem és a csapatmunka képes kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Nem vagyok fociszakértő, hogy ebbe mélyebben belemenjek (sajnos a szakértők sem teszik meg egyébként, rendszerint mellébeszélnek, talán amiatt is, mert még a sport is lehet politikailag kényes téma a számukra.) Analógia vagy belemagyarázás nem tudom, a 70-es évek végén már az akkori gazdasági modell kezdett kifulladni, egyre inkább terjedt az egyéni ügyeskedés a közvagyon rovására, és az állam közszolgáltatásai is romlottak (akkoriban az infrastruktúra fejlesztése volt az a terület, amiben leginkább lemaradtunk), mialatt az állam fenntartása és adóssága egyre nagyobb terhet jelentett.

Mindenesetre az adótudatosság nálunk eléggé ismeretlen fogalom, tehát az, hogy a magas adófizetés esetében hasonlóan magas szintű állami szolgáltatások járnak.

Számonkérhető-e a „szuverenitás”?

Nincs értelme a „szuverenitás”-ról beszélgetni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ilyen magyar szó nem létezik. A politikai jog speciális területének egyik szakkifejezéséről van szó, és mivel ilyen irányú képzettségünk nem nagyon van, ezért nem is fogjuk tudni, hogy adott esetben mit fog jelenteni. A köznyelvben kizárólag a magyar szavak használata lenne indokolt, hiszen ezek mindenki számára gyakorlatilag ugyanazt jelentik, iskolai végzettségtől is függetlenül. Tehát a javasolható szinonimák ebben az esetben: az ország függetlensége, önállósága, a nemzet szabadsága. Mindenki látott már önálló vagy akár független egyént, ezt a hasonlatot nem véletlenül használom, hiszen az egyénre vonatkoztatható fogalmak jól használhatóak a közösségek esetében is, az ilyen párhuzamok sokatmondóak lehetnek.

Amikor egy adott szóhoz egy politikai mozgalom nagyon ragaszkodik, akkor annak a jelentése előbb vagy utóbb el fog kopni, hiteltelenné válik, ilyen volt például a Gyurcsány-kormány alatt a „reform” szavunk, ami mindenfélét jelenthetett akkoriban, csak pozitív irányú társadalmi változásokat, átalakításokat nem. Emiatt már a „reformkor” (1825-48 közötti korszakunk) emlegetése is problémás lehet. Hasonlóan jártunk a „liberalizmus” vagy a „népi demokrácia” esetében, és lehetne a példákat tovább sorolni.

Nem véletlen egyébként, hogy minden rendszer igyekszik megteremteni a saját dogmatizmusát, amivel képes megszólítani és mozgósítani az őket támogató rétegeket, csoportokat. Ilyen többek között a „gender” szó is, ami magyar nyelvben megint csak nem létezik, angolul viszont  kérdésként azt jelöli, hogy az illető milyen nemű, ez az alapjelentése. Van egy másik szó is az angolban erre, magyarul kevésbé szalonképes a s-e-x, ami angolul is kétértelmű.

A dogmatizmusnak azonban van egy másik előnye is, ugyanis a dogmák jelentése a felsőfokú jogi képzettséggel nem rendelkező nagy tömegek számára mindig egy kicsit homályos marad. - Pista bácsi legfeljebb a kocsmából hazafelé járhat úgy, hogy szembe jött vele az úton a megtestesült szuverenitás,- viszont az uralkodó politikai elit lényegében azt magyaráz bele, amit akar. Ez a későbbiekben is fontos lehet, mert nem jelent valódi felelősséget, nem számonkérhető. A nemzeti önállóság és függetlenség még nagyon is számonkérhető lehet, de a „szuverenitás” már könnyen kimagyarázható. (Amellett hogy még a jogászok is vitatkozhatnak azon, hogy pontosan mire vonatkozik). Jelzem, hogy itt nem kormánykritikáról van szó, hanem a NER rendszerének egészét kritizálom, sőt egyfajta zsigerinek mondható érzelemvilág és felfogásmód az, ami nem annyira szimpatikus számomra. Például ott voltam amikor ez a fajta felfogás egy kisebb közösségben, mikroszinten is megnyilvánult. Sok évvel ezelőtt az azeri baltás gyilkos kiadatása került szóba a munkahelyen és egyik munkatársam megjegyezte, hogy „Azt tesszük, amit akarunk, kinek mi köze hozzá.” Ez a mondat szerintem elég jellemző, bár ha ezt egyes szám első személyben mondanánk, az egyértelműen visszataszító lenne, a közösségi szintű önzés viszont már kevésbé. Azonban amint az imént kifejtettem, a fogalomhasználat nem véletlen, ennél jóval rafkósabb felfogást takar.

Minden olyan közösségben megjelenik a dogmatika, ahol az egyén feltétlen engedelmessége az egyik fő cél. Ilyen például a vallás esetében a „bűn” szó folytonos sulykolása, különösen még kisebb gyerekek esetében, akik nem nagyon értik a jelentését, viszont egy homályos rossz érzés marad bennük, hogy valamiért nincsenek rendben. Ez egy példa akar lenni arra, hogy egyes egyházi személyek is mért szeretnek elbújni olykor a dogmatika mögé, hiszen ez mentesíti őket a világos beszéd és egyértelmű megfogalmazások követelményei alól, a lényeg mindig az érzelmi ráhatás.

Van még egy hasonló jelenség, ami mellett szerintem mindenki könnyedén elmegy. (Nem a Nemzeti Múzeum igazgatójának leváltására gondolok, hiszen ez olyasmi papírforma volt, mint egy Fradi-Diósgyőr meccs előre megtippelhető eredménye.) Árukapcsolással most inkább idehozom a túró-rudi áfájának csökkentését, így lesz ez most egy 2-1-ben jellegű cikk. Amit senki nem vesz észre az, hogy ez egy tipikus önkényuralmi lépés, nélkülöz ugyanis minden logikát. Az önkényuralom lényege pedig pontosan ez, hogy még a törvények mögötti logika is eltűnik. Lehetne például azt mondani, hogy a hungarikumok áfáját csökkentjük és a túró-rudi is ezek közé sorolható, de a „desszert jellegű sajtkészítmény” nem alaptáplálék és különösebben egészségesnek sem mondható. Most tehát tüntetni kellene a túró-rudi áfacsökkentésével szemben, hogy íme diktatúra van, vagy ha a kormány nem vonja vissza, akkor legalább azt lehetne követelni, hogy mindenkinek járjon alanyi jogon hetente legalább egy darab ingyen túró-rudi.

Nem azt mondom persze, hogy amihez az utóbbi években már hozzászoktunk, az egyénekre szabott törvénykezés, vagy százmilliárdok osztogatása a parlament megkerülésével ne lenne önkényesnek nevezhető, viszont még megpróbálták legalább egy időben a törvényesség látszatát fenntartani. (Megjegyzem, hogy a magyar királyok a Habsburgokat is beleértve nem voltak képesek arra, hogy a rendi gyűlés teljes kihagyásával nagy pénzösszegek fölött rendelkezhessenek.) A háborús veszélyhelyzet egy jó hivatkozási alap, de akkor mondhatta volna például Budapest főpolgármestere, hogy veszélyhelyzetben nem támogathatja nemzetközi sportesemény rendezését. (A magyar politikai élet azonban olyan szintre süllyedt, hogy a logikát nagyítóval kell benne keresni.)

Lehet, hogy a rendszerváltás egyik "ősbűne" különféle naiv bölcsészek kormányalakítása volt, a második nagy ősbűne viszont, hogy jogászok fogságába került, és a mai magyar társadalom fel sem tudja mérni, hogy ez milyen káros. Tudnék persze most részletes konteókat is írni a magyar politikai elitről, de nem ebben utazom és nem is ezt tartom alapvetőnek, a közfelfogás változásával, pontosabban a manipulációjával és az eközben észrevétlenül maradt hülyeségeinkkel szeretek inkább foglalkozni.

süti beállítások módosítása