Ideo-logikák

Kultúrák arcai és harcai Európában

Hol vannak a jelentős törésvonalak és mennyire veszélyesek?

2015. november 02. - Tamáspatrik

Európában létezik egy protestáns-katolikus vallási (és kulturális, mentalitásbeli) megosztottság, amellett, hogy a legnagyobb törésvonalat nem ez képezi. Tény, hogy a gazdasági válságot a protestáns országok viselték sokkal jobban, pontosabban Észak-Európa. Az északi országok gazdasága viszonylag gyorsan magára talált, ezzel szemben a déliek a visszaesés után csak stagnálnak. Pontosan nem tudjuk, mi rejlik ennek a hátterében, az egyik tényező alighanem a protestáns etika, amely az egyéni vállalkozószellemet jobban támogatja és értékeli, és részben megmagyarázza azt is, hogy az USA gazdasága mért rakétázik annyira öreg kontinensünkhöz képest. Egy másik lehetséges magyarázat, amely az előzőt nem zárja ki, hogy a hagyományos gazdasági központok többsége eredetileg is már protestáns területeken jött létre, és ezek körül koncentrálódik jelenleg is a gazdasági fejlődés.

 

Van azonban egy ennél erősebb törésvonal, amely nagyobb részt a közép- és dél-európai, katolikus vallású országokat érinti, azonban kisebb mértékben jelen van a gazdag észak társadalmaiban is, és az ún. euroszkeptikus pártok megjelenése mutatja meg ennek a természetét. Ez a törésvonal némi leegyszerűsítéssel földrajzilag is kifejezhető, elválasztva a gazdaságilag fejlett területeket azoktól, amelyek lemaradtak. Hispániában ez Porto-Madrid-Valencia vonaltól délre, Itáliában Firenzétől délre húzódik. Tovább haladva Zágrábnál húzható meg észak-déli irányban, nálunk a Szentgotthárd-Kecskemét-Gyöngyös vonal határolja, Romániában Erdély (és Bukarest szigetszerűen), Szlovákiában Párkány-Zsolna vonal képez ilyen határt. Lengyelországban kábé a Gdansk-Lódz-Katovice vonal határolja ezt a fajta, a mostani választásokon is szembetűnő gazdasági és politikai megosztottságot. A brit szigeteken is van ilyen „limes”, amely közel egybeesik a régi római birodalom határával, és habár mindez azt sugallja, hogy több évszázados kulturális területi elkülönülésekről van szó, mégis leginkább a kapitalizmusnak nevezett társadalmi rendszer természetéből érthető meg, amely felerősíti és stabilizálja a meglévő kulturális különbségeket.

 

A kapitalista rendszer logikája jelenleg olyan, hogy minden területen egy maroknyi győztest hoz ki csak, a többiek lemaradnak. Ezt végeredményben a saját magatartásunk hozza létre, hiszen ha telefont vásárolunk, akkor egy dél-koreai, japán vagy amerikai márkát részesítünk előnyben, nem pedig valamilyen „no-name” márkát. Fociban a Real Madrid és Bayern München, teniszben Federer és Djokovics képviseli a szintet, leginkább őket nézzük a TV-ben, a többiek egy pár kivétellel a futottak még kategóriába kerülnek. A tehetségkutatókban is mindig csak egy végső győztes van és még legfeljebb egy-kettő, aki karriert fog tudni építeni. Az eloszlás tehát olyan, hogy a sztárok (az indulóknak az a bizonyos 1%-a) söpri be a haszon 90%-át. Gazdaságban sincs ez másként, és a már tradíconálisan előnyben levő területeken képződik a nyereség, a GDP döntő része. Ne csodálkozzunk tehát, hogyha a rendszert mi magunk ilyen felfogásban működtetjük, akkor növekedni fognak a társadalmi különbségek, és az 1% kezében egyre nagyobb vagyon összpontosul. (A rendszer mentsége, hogy az 1% nagy része mindig a nulláról indulva saját erejéből jutott el oda, ahol van, a vagyonok közel fele nem öröklött vagyon, hanem speciális tehetségek eredménye, nyilván némi szerencsével megspékelve.)

 

Tehát mindenhol megvannak a gazdaság húzó vállalatai és a köréjük települt vállalkozások, amelyek földrajzilag az előnyösebb helyzetben levő területeken összpontosulnak és a teljesítmények (amelynek a marxi felfogással ellentétben csak megjelenési módja, mérőszáma a profit) jelentős részéből részéből részesülnek. Elkerülhetetlenül lesznek viszont olyan óriási csoportok, akik ebből kimaradnak. Sokan a vesztes oldalra kerülnek, mert kimaradnak ebből a nyugati típusú, magas fokú racionalitásra épülő rendszerből illetve annak a hozadékaiból. Milyen lehetőségek vannak az ő számukra?

 

Az egyik lehetőség a lemaradóknak, hogy megtanulják, hogyan lehetnek mai szóval mondva versenyképesek. Ezt az utat járta be Kelet-Ázsia jó része: Japán, Dél-Korea, Tajvan, Dél-Kína, Szingapúr. A sikerük egyik titka, hogy voltak erős kulturális és gazdasági hagyományok, minták, amire építettek, a másik titka, hogy nem volt a közelükben olyan centrum, amely a tehetséges és dinamikus emberek nagy részét magába szippantotta volna. Ezzel szemben Kelet-Európában ezek a feltételek nem állnak fenn, jelenleg ezek a társadalmak kelet-ázsiához viszonyítva kevésbé tanulásképesek. A nagy nyugat-európai központok vonzása, „agyelszívása” túl erős, amely alighanem az alapvető oka annak, hogy nekünk meg kell elégednünk középtávon legalábbis a gazdasági 2. vonalba történő besorolással, még a legfejlettebb területeinket illetően is, a dél-keleti és észak-keleti országrészről nem is beszélve, amely focinyelven szólva egy ZS. liga. (Az ő tragédiájuk ugyanis az, hogy a gazdasági C és D liga már foglalt: az olcsó tömegtermékek gyártói leginkább Kínában és Indiában vannak.) Mindez nyilvánvalóan jelentős kisebbrendűségi komplexust okoz, amelyet a vezetőségünk kompenzálni próbál, ily módon még inkább elriasztva a világos és racionális nyugati kultúra felfogását osztókat. Nálunk az élet minden területén Puskás-akadémiák rendszere jött létre a tehetségesnek kikiáltott emberek és a hatalom körüli slepp számára, ahol lehet osztogatni, a fejlesztés látszatát keltve, valódi teljesítmények követelése nélkül.

 

Hogyha nem tudjuk a versenyhátrányt behozni vagy lényegesen csökkenteni, akkor a másik lehetőség, hogy a politika, az állam próbál az ő szemszögéből nézve igazságtalannak tűnő elosztási arányokon változni. Mivel a „régi” baloldal kifulladóban van, zömében szélsőjobboldali euroszkeptikus pártok jelentek meg az ún. kisemberek képviseletében egész Európában. Lengyelországban tisztán egy párt, a PIS képviseli a rendszer legnagyobb veszteseit, míg Csehországban ez nem különül el élesen és nálunk is a FIDESZ koncentrálja a „szkeptikusok” mintegy 50%-át, a másik felét pedig a Jobbik. A magam részéről tisztább játéknak érezném, ha a FIDESZ kettészakadna a mérsékelten konzervatív jobb oldali és egy radikálisabb, a Jobbikhoz közel álló pártra, ily módon visszaállhatna nálunk is az egyes csoportok túlhatalmát korlátozó, egymást váltó koalíciók rendszere. Lényeges körülmény, hogy a „szkeptikusok” gondolkodása jelenleg alapvetően negatív, csak azt tudják, hogy mit nem akarnak – emiatt jellemző nálunk is az a fajta szóhasználat, hogy „unortodox”, „illiberális”, „politikailag inkorrekt” alapon áll a kormányunk, amelyekről csak azt tudjuk, hogy mit nem jelentenek, de hogy mit jelentenek valójában az rejtély. Azt mondhatjuk, hogy a szkeptikus politikai irányzat jelenleg még keresi önmagát, kísérletezget csupán.

 

Ugyanekkor szó nincs arról, hogy ezt a fajta „szkeptikus” magatartás elítélendő lenne, hiszen az emberi gondolkodás jellemzője a sokféleség, a kísérletezgetésre való hajlam. Az Európai Unió maga is tisztában van azzal, hogy a hátrányos helyzetű területeket és ágazatokat (mint például a mezőgazdasági kistermelés) jelentős mértékben támogatni kell, hogy a társadalmi feszültségek kezelhetőek maradjanak. (A fogyasztási adó is jórészt ott maradna, ahol magasabb az életszínvonal, amely szintén növelné a különbségeket, ha nem kerülnének pénzek visszaosztásra.) Másrészt figyelembe kell vennünk, hogy az ember gondolkodásának csak az egyik oldala a nyugati típusú bal-agyféltekés hideg racionalitás, amely mellett létezik egy közösségközpontúbb, érzelmesebb jobb-agyfélteke vezérelte felfogás is. A nyugati iparosodott életmód kiegészítője a „skanzen”, amely a hagyományok nyugodtabb és természetközelibb életmódját jeleníti meg. A nagyipart jól kiegésziti a kistermelés, amennyiben valóban különleges MINŐSÉGET hoz létre. (Megjegyzendő, hogy a turizmus nagy mértékben elősegíti a hagyományápolást, a turizmus azonban nem a szegény, hanem a jómódú rétegek kiváltsága.) Lényeges pont, hogy egy rendszer pedig annál stabilabb is fejlődőképesebb, mennél sokszínűbb és mennél inkább több lábon áll, - emiatt az igazi demokrata tisztában van azzal, hogy az ellenfél legyőzésére kell törekedni, nem pedig a megsemmisítésére.

 

Milyen jövőbeli forgatókönyvek képzelhetőek el?

Az egyik lehetőség, hogy fennmarad a jelenlegi egyensúlyi helyzet és az időnként helyzetbe kerülő euroszkeptikus politikusok továbbra is csak arra törekednek, hogy lejtsen a pálya és a bíró is hazai pályát fújjon, az ellenfél pedig szögekkel kivert kispadon üljön. Másfajta lehetőség a jelenlegi szkepticizmus átütő győzelme, amely a kontinensen elég jelentős visszaesést és káoszt okozhat. A harmadik, hogy a politikai rendszer sajátos egyvelege jön létre, amelyben kreatív módon valahogyan szervesül a kétfajta értékrend egymás mellett élése. Negyedik lehetőség a dél-amerikai út, ahol a tömegek beletörődnek a nagy vagyoni különbségekbe. Amellett, hogy az USA példáján megtanuljuk, hogyan kezelhetőek és csatornázhatóak be a társadalmi feszültségek. (Ott is létezik ugyanis egy hasonlóan mély törésvonal a társadalmon belül.) Lényegesen nem képes módositani ezen a helyzeten az iszlám vallás sem, amely Európában csupán zárványok létrehozására képes. (Maga az iszlám állam pedig nem több mint egy kérész életű politikai képződmény egy zavaros helyzetben, a globális és regionális nagyhatalmak közti ellentéteket használva ki.) Igazi nagy változást a kialakult rendszer kereteiben azonban leginkább csak globális mértékű energiahiány, élelmiszerválság és éghajlatváltozás hozhat létre, inkább csak sok évtizedes távlatban mint a közeljövőben.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr308042302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.