Ideo-logikák

Az I. világháború újraértelmezése

A ma történészei más megvilágításban láttatják az eseményeket mint ahogyan az iskolákban tanítják

2016. március 11. - Tamáspatrik

Érettségi kérdés lehet

Az első világháború kitörésének okai...” kezdetű tétel. A ma történészei azonban már jórészt másként látják az egész témakört mint amit az iskolában tanítanak. A történelmi események világos megítéléséhez leginkább időre van szükség valamint olyasmire mint a különféle ideológiáktól való távolságtartás.

 Először is felmerül a kérdés: tényleg világháború volt? A legfontosabb hadi események Európában zajlottak és habár olyan Európán kívüli országok mint Ausztrália, Új-Zéland és legfőképp az USA is részt vettek benne, nem voltak jól kiképzett, harci tapasztalatokkal rendelkező egységeik, inkább a gazdasági támogatás volt jelentősnek mondható a tengeren túlról. Emiatt jobbnak tartom a Nagy Háború vagy Nagy Európai Háború megnevezést.

Másrészt kérdéses az is, hogy tényleg az első-e a világháborúk sorában. Ha világháborúnak azt nevezzük, amelyekben az adott kor minden nagyhatalma részt vett, akkor az alábbiak eshetnek még ilyen megítélés alá:

-Harmincéves háború 1618-1648

-Spanyol örökösödési háború 1701-1714

-Hétéves háború 1756-1763 (Észak-Amerikára is kiterjedt)

-1796-1815 Napóleoni háborúk

 Ciklikus jelenség

Úgy tűnik tehát, hogy Európában évszázadokon keresztül a középkor vége óta mintegy 50 évenként nagy háborúk törtek ki, amelyek során birodalmak, nagyhatalmak csaptak össze. Kivétel a 19.század közepe, amikor az európai birodalmak válságba jutottak és többségükből nemzetállamok váltak ki, emiatt nem voltak abban az időben a kontinensen elhúzódó fegyveres konfliktusok.

Az első világháború azért járt lényegesen több emberáldozattal, mert 1. Európa népessége is nagyobb volt, 2. Nagyobb hadseregek voltak mozgósíthatóak a vasút segítségével, 3. Lényegesen megnőtt a fegyverek tűzereje, 4. Létrejött a fegyverek és lőszerek iparszerű előállítása 5. Hasonló erejű felek között patthelyzet alakult ki.

 A „klasszikus okok”

Az I. világháború klasszikusnak mondott okait a ma történészei már nem nagyon emlegetik. Ilyen például az imperializmus, a harc a gyarmatokért: Németországnak a földrajzi elhelyezkedése miatt nem volt esélye az angolokhoz és franciákhoz szintű gyarmatbirodalom létrehozására és nem is törekedett erre. Az újabb kutatások szerint Németország nem az események kiváltója mint inkább csak egyike volt az eldőlő dominók sorának, nála nagyobb szerepet játszott Ausztria, amely hadat üzent Szerbiának valamint Oroszország, amely először rendelt el mozgósítást az összes nagyhatalom közül. A két közép-európai hatalom az oroszok balkáni terjeszkedése miatt félt a legjobban, és hogy ezáltal két tűz közé kerülnek. A németek franciák elleni támadása semlegesítő célzatú volt csupán, azonban a gyors győzelem nem volt elérhető Európa akkoriban legmilitarizáltabb országával szemben.

 Melyek lehettek a valódi okok?

Mi volt az a gyúlékony anyag, amelyet egy eldobott csikk (azaz egy szarajevói pisztolylövés) képes volt úgy felgyújtani, hogy leégett az egész erdő? (15 millió ember halálát okozva és a legyőzöttek valamint a győztesek gazdasági tönkremenetelét.)

 Rengeteg volt a fegyver

A 20.század elején erősödő fegyverkezési verseny bontakozott ki, és tudjuk, ha sok fegyver halmozódik fel, akkor azt használni is akarják. (L. például az USA ezredforduló körüli magatartását a világ csendőrének szerepében.) Igazából senkinek sem volt érdeke a háború, az oroszok kivételével mindenki csak védekezett, az akkori karikatúrák jól bemutatják azt a jelenséget, ahogy József Attila később megfogalmazta: „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált.” A fegyverek használatához azonban harci szellemre is van szükség, ami éppen a világháború küszöbén hirtelen felerősödött.

 

europe-satirical-map.jpg

 A túlnépesedés érzete

Felmerül a túlnépesedés kérdése: alapos vizsgálatra érdemes az a jelenség, hogy a harci szellemet milyen mértékben növeli a túlnépesedés relatív érzete. Így például nagyvárosokban, és főleg a zsúfoltabb területeken fokozott mértékű az agresszió, a bűnözés és az egymással vetélkedő bandák tevékenysége. Afrikai országok véres polgárháborúiban a gyors népszaporulatot követni nem tudó élelmiszertermelés éppúgy megjelenik mint az egykori európai forradalmakban, de az aktuális példák közé tartozik Líbia és Szíria is. A túlnépesedés érzetét erősen fokozza a nyomor és a kilátástalanság, - ezen a ponton igazat kell adnunk Marxnak és még Lenin „elvtársnak” is, amikor ennek a veszélyes voltát sulykolták,- hiszen Oroszországot és a Balkánt annak idején egyaránt szinte szétfeszítették a társadalmi problémák, de a Monarchia osztrák részén is lelassult a gazdaság fejlődése. A háború a legjobb menekülési útnak tűnt a monarchikus rendszerek elitje számára (a nagy háborúkat szinte mindig az abszolút monarchiák és a diktatúrák robbantják ki, nem a demokráciák). Ők robbantották ki és sodorták bele a többieket, köztük Ausztria részeként Magyarországot is – valójában csak névleges szavazati jogunk volt a belépés kérdésében egy olyan háborúba, amihez semmiféle érdekünk nem fűződött.

 Társadalmi egyenlőtlenség

Ez az, ami gazdaságilag is mérhető és ábrázolható, és látható, hogy a 19.század során végig magas szinten voltak és még nőttek is a kontinensen a vagyoni különbségek, és habár pontos statisztikai adatok nincsenek erről, még elképesztőbb méreteket ölthetett a nyomor Kelet-Európában. Amikor a karrierre, a boldogulásra az egyén esélye nagyon lecsökken, akkor vigaszt keres a nacionalizmusban, amely eredetileg egy nagy közösséghez való tartozásként igen pozitív töltetű jelenség, és csak amikor egyfajta „kollektív egoizmussá” válik mások rovására, akkor adja a nagy pofont saját magának. A katonai vereség és a nagy gazdasági világválság ördögi köre tovább szította a nemzeti összefogásba való menekülést (ha én magam nem tudok sikeres lenni, akkor legalább a közösség részeként élhessem át a sikert), és termelte ki a legjobb képviselőjét, Hitlert.

wealth_inequality.png

 Aggodalomra okot adó tényező

A túlzott mértékű társadalmi egyenlőtlenség manapság jól kimutatható növekedése sokakban fokozza a sikertelenség érzetét és olyan érzést kelt, hogy túl sokan vagyunk, nincs annyi, hogy mindenkinek jusson elég a tisztes megélhetéshez. Ez az, ami jelenleg aggodalomra okot adó tényező. Nem véletlenül növekszik az euro-szkepticizmus és erősödik a szélsőjobb, amelynek felfogásában mindig jelen van a militáns szellem mint a látványos kollektív siker egyik alapfeltétele. A szélsőbal is erőszakpárti, de inkább a társadalmat szétziláló forradalmak híve. Meg kell találni a kulcsát, hogy milyen tényezők miatt csökkent le az egyenlőtlenség Európában egy egészséges szintre a 20. század első részében és maradt elfogadható a század végéig, ez lehet a háborúk megelőzésének egyik fő feltétele. Habár manapság már a sport és a kulturális sikerek is kollektív sikert jelentenek, azonban nem mindenki számára kompenzálják a gazdasági lekörözöttség egyéni vagy kollektív szintű kudarcélményét.

  

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr318466416

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BircaHang Média · http://bircahang.org 2016.03.12. 07:23:06

1815-ben Napoleon legyőzésével kialakult a korabeli „helsinki” megállapodás az európai határok sérthetetlenségéről. Természetesen ez azonban tarthatatlannak bizonyult.

A fő kiinduló momentum az Oszmán Birodalom lassú agóniája volt, mely a XIX. sz. elején keződött meg. A törökök gyengülését igyekezett kihasználni az összes általul évszázadokon keresztül elnyomott nép, Európában ez a szerbeket, görögöket, bolgárokat jelentette elsősorban. Mind a három nép szláv és ortodox vallású, így nyugaton Oroszország szövetségeseinek minősültek alapból. Ennek következménye volt a nyugati politika: valahogy megmenteni az Oszmán Birodalmat, hiszen ha ez nem sikerül, akkor a Balkán Oroszországé lesz. Ez persze abszurd elképzelés volt – Oroszország valójában nem a Balkánt akarta, hanem egyedül Konstantinápolyt -, de ezen alapult a nyugati politika.

A nyugati hatalmak tehát a balkáni keresztények ellenében minden erejükkel a muszlim törököket támogatták a „stabilitás” érdekében. Különösen Anglia és Franciaország. Németország és Ausztria (később: Ausztria-Magyarország) ennél valamivel mérsékeltebbek voltak, mert abban hittek, hogy képesek lesznek a Balkánt a saját irányításuk alá vonni. Emellett Ausztria és Németország számára Oroszország volt a szövetséges, nem Anglia és Franciaország, akkor is, ha nem bíztak meg teljesen Oroszországban.

A nyugat tehát Anglia és Franciaország személyében mindent megtett a balkáni népek törökellenes törekvései ellen, míg Ausztria és Németország azt igyekeztek erősen korlátozni, hogy a folyamatokban az övék legyen a döntő szerep.

Különösen Franciaország volt erősen muszlimpárti, Anglia maga is részt vett az Oszmán Birodalom gyengítésében azokban az esetekben, amikor ezzel saját birodalmát tudta növelni. De a Balkánon nem volt ilyen helyzet. A nyugat csak Görögország érdekében avatkozott be, ott is csak miután a nyugati közvélemény ezt kikövetelte.

Az eredmény: a balkáni népek német- és osztrák-, vagy oroszpártiak lettek. Hiszen Anglia és Franciaország nem volt képes megállítani az Oszmán Birodalom szétesését, de sikerült magukat megutáltatniuk a balkáni keresztények körében.

Azonban szétesett lassan Németország, Ausztria-Magyarország és Oroszország szövetsége is. Ausztria-Magyarország és Oroszország ellentétei az 1878-as berlini megállapodást 1885-ben megsértő Bulgária kapcsán jöttek elő: Bulgária katonai erővel csatolta magához az Oszmán Birodalom Kelet-Rumélia nevű autonóm tartományát. Ezt Ausztria-Magyarország orosz akciónak vélte, amire válaszként az akkor osztrák-magyar befolyás alatt áló Szerbiát rávette, indítson háborút Bulgária ellen. A háborút azonban – teljesen váratlanul – Bulgária nyerte meg. Ekkortól Ausztria-Magyarország és Oroszország egymás ellenségei lettek, annak ellenére, hogy Németország igyekezett mindent megtenni a hármas szövetség fenntartására. Miután a német próbálkozás sikertelennek bizonyult, Németországnak választani kellett Ausztria és Oroszország között, s az előbbit választotta. Erre válaszként Oroszország Franciaországgal lépett szövetségre. Így meg is alakult alapjában a világháború két tábora.

Ezek után a helyzet folyamatosan eszkalálódott a két tábor között.

Kezdődött ez az 1903-as szerbiai puccsal, mely az osztrákbarát szerb vezetést oroszbaráttal váltotta fel.

Aztán jött a marokkói válság 1905-ben, melynek lényege az volt, hogy míg Németország és Ausztria-Magyarország támogatta a független marokkói államot, addig Anglia és Oroszország pedig támogatta Franciaország törekvését, hogy Marokkóból francia gyarmatot csináljon.

A következő válság a boszniai volt. Ausztria-Magyarország megegyezett Törökországgal, hogy magához csatolja Bosznia-Hercegovinát, cserébe viszont visszaadja a törököknek az 1878 óta osztrák-magyar megszállás alatt álló Szandzsákot. A helyzetet kihasználta Bulgária is, mely kikiáltotta jogilag függetlenségét. Ez a két esemény felháborodást váltott ki Európában, mindkét tábor egymás hibáztatta a staabilitás megsértéséért. A boszniai kérdés miatt a háború kitörése napok kérdése volt: Ausztria-Magyarország követelte, hogy Szerbia ismerje el Bosznia-Hercegovina csatlakozását az Osztrák-Magyar Monarchiához. Végül a háború elmaradt, ugyanis Szerbia váratlanul elfogadta az osztrák-magyar ultimátumot.

Az 1912-1913-as balkáni háború volt a következő lépés. Miután a balkáni keresztény államok észlelték, hogy a nyugati nagyhatalmak immár nem fogják támogatni a törököket (erre a jel a boszniai kérdése megoldása és az 1911-es olasz-török háború volt, melyben a nagyhatalmak nem tiltakoztak Olaszország ellen), arra jutottak, hogy itt az idő megtámadni a törököket, s elvenni tőlük összes európai területüket. A sikeres háború azonban megerősítette Oroszországot, mely mindvégig támogatta a balkáni államokat, s ez erőt adott Szerbiának is, ami a leginkább zavarta Ausztria-Magyarországot.

A következő évben a szarajevói merénylet már csak ürügy volt az osztrák-magyar kormány számára, hogy háborút indítson a túl erőssé vált Szerbia ellen.

Tamáspatrik 2016.03.14. 17:11:07

@BircaHang Média: Ezek a diplomácia vargabetűi meglehetős kuszaságról árulkodnak, amely leginkább a Balkán zavaros viszonyainak betudható. Szinte mindenki háborúja mindenki ellen, amikor eljött egy pont, hogy a fenyegetettség érzete túl naggyá vált. Érdekes, hogy pont oda jutottak az osztrákok is és a németek is, pont amitől a legjobban féltek, két tűz közé kerültek. Rosszul mérték fel az ellenfeleket: az osztrákok alábecsülték az oroszokat (sőt a szerbek gerillaharcmodorát is), a németek pedig a franciákat, annak ellenére, hogy tudhatták volna, hogy a francia hadsereg nagysága az övékéhez hasonló méretű, ha nem is olyan hatékony. Ők az oroszokat becsülték túl.
Valahogyan nem is értették a többiek szándékait, vagy félreértették, ahogyan írtad is. A legtöbben nem is tudták, hogy miért harcolnak, meglehetősen ösztönösnek tűnik nekem a háború kitörése, mintha a harciasság elsodorta volna a józan diplomáciai megfontolásokat. A fenyegetéseket a felek eleinte aligha gondolták komolyan, de utána kénytelenek voltak beváltani azokat és hadat üzenni.

Éppen ilyen okok miatt, ennél mélyebb szintű összefüggéseket is keresek ebben a cikkben. Gyaníthatóan háborút kiváltó ok lehet a növekvő népsűrűség, növekvő egyenlőtlenség a társadalmakban valamint nyomor Kelet-Európában (mint a rendszerek belső instabilitásának is az okozói). Ezek mellett a nagyhatalmi politikák sajátossága lehet a fegyverkezés, azaz sok fegyver és erős hadseregek felállítása, amely szinte sugallja az expanziót, - amit persze a többi nagyhatalom is árgus szemmel figyel és nem hagy megtorlatlanul. A hadüzenetek ezúttal sem a parlamentekben dőltek el, hanem szűk körben hozták a döntéseket, még az angolok esetében is. A hagyományos monarchiák esetében még inkább, még gyorsabban megszülettek a döntések.

A hozzászólásodról az is eszembe jut, hogy az európai koalíciók is változnak. Manapság itt inkább összehangolt fellépésről és közös érdekképviseletről van inkább szó különféle ügyekben, bizonyos ügyek támogatásáról vagy ellenzéséről.
Például a német-magyar kapcsolatok évtizedeken át szorosak voltak, az utóbbi időkben azonban fagyosak lettek. Az oroszokkal a kapcsolataink fejlődtek, viszont a lengyelekkel emiatt kicsit megromlott, és a törökökkel is kezdett megromlani, ezért vissza kellett venni belőle. A horvát-magyar szövetséget felváltotta a magyar-szerb. Ma is vannak hasonló ellentétek mint régen, ma is kusza és folyton változók ezek a koalíciók.