Ideo-logikák

Az igazi tudomány lejáratása

Az igazi tudomány manapság hátrányba került a szenzációhajhász „tudományoskodással” szemben.

2016. április 03. - Tamáspatrik

 

Mai világunkban igen sokan vannak, akik a arra spekulálnak, hogy a mondanivalójuk mennél feltűnőbb legyen, ráadásul jobban el is adható, ha olyasmit mondunk, ami sokaknak tetszik. A legtöbben manapság a különféle magukat tudományosnak mondó elméletek közül azt fogadják el, ami nekik tetszik, ami a szájízük szerinti.

Populista tudósoknak lehetne nevezni azokat, akik jelentős mértékű szakirodalmat szednek össze a saját meglátásaik alátámasztására, viszont meglehetősen egyoldalú szemlélettel készült írásaikkal bombázzák a közönséget, kerülve az ütközést saját szakterületük első vonalbeli képviselőivel. Így például Szendi Gábornak sok tekintetben igaza van, de írásai azt a benyomást kelthetik, hogy a legtöbb nagy gyógyszerkutatócég csak különféle trükközésekből él meg és az új gyógyszerek nagy része hatástalan. (A trükközésnek lehet némi alapja, mert a tudomány nem úgy működik, hogy a beletolt pénzzel mindig arányban fog állni az eredmény, viszont a tulajdonosok nyereséget szeretnének kapni. Másrészt viszont alapvető kérdés, hogy mit várunk el a legtöbb gyógyszertől: a betegségek hipp-hopp módon való megszüntetését vagy pedig inkább tüneti kezelést és az életminőség javítását? Nyilvánvaló az is, hogy mindig lesznek olyanok, akiknek egy adott gyógyszer használ, míg mások számára adott esetben ártalmas is lehet.) Ha ezeken a pontokon átugrunk és nem végzünk gondos mérlegelést, akkor könnyen az indulatokat szító demagógia csapdájába eshetünk. Ebből látszik, hogy a populista tudósok jó része sokkal inkább tekinthető az adott társadalmi rendszerek (nem tudatos) szétzúzására törekvő ideológiagyártóknak, mint a valódi tudományos alázat szellemében dolgozó kutatóknak.

A populista tudósok másik csoportja a saját szakmájában dobja bele a követ az állóvízbe, ilyen például Thomas Piketty, aki Tőke a XXI. században címmel írt könyvében valójában a XX. század egyenlőtlenségének alakulását vizsgálja. Amellett, hogy a könyv termékeny szakmai vitákat váltott ki egy fontos problémáról, nem tárja fel azokat az okokat, amelyek a társadalmakban évtizedeken át az egyenlőtlenségek csökkentéséhez vezetett, valamint azokat, amelyek hatására pedig ismét növekedtek a vagyoni különbségek. Vannak persze olyan kutatók, akik kézenfekvő válasszal szolgálnak erre, ilyen például Bogár László, aki globális összeesküvés elméleteket gyárt. Megint csak elmondható, hogy igaza van abban, hogy a különféle nagy hatalmú csoportok és lobbik létezésére felhívja a figyelmet, azonban tárgyalásmódja egyáltalán nem tudományos még akkor sem, ha katedrát kap gondolatai terjesztéséhez. A tudomány ugyanis nem tűri az érzelmi túlfűtöttséget, a precizitás mellőzését és a sokoldalú megközelítések hiányát sem. Habár az újfajta elméletek segíthetnek például a közgazdaságtan vagy más társadalomtudományok dogmatizmusának oldásában, ezzel együtt a legtöbb populista tudós jól eladja a hollywoodi mesét a magányos hősről az egész hazug világ ellenében. Elfeledtetve a tényt, hogy a kutatás minden esetben alapvetően csapatmunka, a teóriákat mindig a szakma méri meg általában évekig tartó folyamat során, azért ilyen sokáig, hogy pontosan behatárolja a legfontosabbat: az alkalmazhatóságuk körét.

Manapság van nálunk egy harmadik torzító tényező: a rendszerkonform értelmiségiek tevékenysége. A társadalomtudományokban mindig vannak politikailag kényes kérdések, emiatt a kutatók jó része a pozícióját féltve, afféle elefántcsonttoronyba visszahúzódva szűk szakmai körnek dolgozik, ritkán lép a nyilvánosság elé. Mások viszont az adott politikai hatalom ideológiáját alátámasztó eredményeket szállítják futószalagon. Így például a „Szabadság tér, '89” című tévéműsorban egyes szakértők az események egyoldalú beállításával nettó történelemhamisítást követnek el. Aki nem foglalkozott kutatással és nem ismeri a tudomány szellemiségét, úgy vélheti és sokan úgy is vélik, hogy például történelemtudomány nem is létezik csak egyéni nézőpontok vannak, valamint ideológiák és magukat szakértőnek valló szélhámosok, akik mindig azt a véleményt képviselik, ami pillanatnyi (anyagi) érdekeiknek megfelel. Az igazi kutatók, akik mélyen beleásták magukat a szakterületükbe ritkán szólalnak meg egy adott kérdésben, annál inkább feladatuknak érzik ezt bizonyos közéleti személyiségek. Például Schmidt Mária afféle mini tanulmányt tett közzé a migrációs válságról, dühödten nekitámadva a német értelmiség egy jó részének. Lehetséges, hogy a tárgyalt kérdésekben több mint 50%-ban igaza van, tárgyalásmódja mégis leginkább egy bírósági perre hasonlít, ahol a cél az ellenérdekelt fél álláspontjának teljes megsemmisítése. Mindez a XX. század nagy ideológiákkal átszőtt gondolkodását idézi, ahol a lényeg a harcban van, a hatalom megragadásának ösztönös féltése mindenféle együttműködést háttérbe szorít. Mai viszonyaink között ez a magatartás számomra anarchista mentalitást tükröz.

Végül van még egy csoportja a kutatóknak, a dogmáihoz mereven ragaszkodó „szakértőké”. Azért teszem idézőjelbe, mert például ha valaki orvos, az nem jelenti azt, hogy igazán elmélyült tudása van a táplálkozási kérdésekben vagy az alternatív gyógyászat módszereiről. Tekintélyére alapozva szólal fel és szeretné megóvni az állampolgárokat állítólagos tévtanoktól, amelyek számára nem szimpatikusak vagy az érdekköreit sértik. Ezzel megint kevésbé szolgálja a tudomány szellemiségét: a nyitottságot az új eszmék iránt valamint a pozitív megközelítését. A tudós ugyanis nem arra kíváncsi, hogy mi hogyan nem működhet, hanem hogyan működik és mire használható. Például az ún. „placebó hatást” könnyű leszólni, mégis nagyban segíthet, ha hiszek valaminek a hatásosságában, sőt úgy tűnik, még az is számít, ha a gyógyító hisz a hatásosságában és a hitét felém is sugározza.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a tudomány felfogása hihetetlen módon fejlődik, változik, a XIX. századi mechanikus felfogás sok területen már nem állja meg a helyét, még akkor is, ha a múlt században igen kevesen, csak a legnagyobb géniuszok mint Einstein, Bohr vagy Heisenberg mutattak rá erre a problémára. Az egyes okkult áltudományok elleni harc, a szkepticizmus számomra kevésbé értelmes magatartásnak tűnik, egyrészt mert például a parapszichológia vagy asztrológia általában nem tartják magukat tudománynak, másrészt mert még olyan tudósok mint Newton és Kepler is foglalkoztak ilyesmivel. Létezhetnek olyan hatások, amelyek annyira finomak, hogy ma még nem mérhetőek a tudomány eszközeivel, elnyomja őket a „zaj” vagy pedig a tudat közvetlenül hatással van rájuk, emiatt objektíven értékelhető kísérletek nem egykönnyen végezhetőek. Az igazi kutató azonban nem harcol, hanem dolgozik és néha talál valami érdekeset, amely használható vagy amelyre nem könnyű magyarázatot találni. Ideológiailag nem teljesen elfogulatlan, de ha szeretné is, hogy a lakmuszpapír kék legyen és adott esetben nem lesz kék, azt is publikálni fogja.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr838555754

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.