Bárhol Európában

Európa országait az egy főre jutó GDP alapján csoportosítva, a helyzet az utóbbi 70 évben lényegében semmit sem változott: a gazdag országok szomszédai többségében gazdagok, a szegényeké szegények, a közepesen fejlettek esetében pedig mindkettő előfordul. Az egyik leggazdagabb Európai ország Svájc, amelynek még a környékén nincs sem kelet-német, sem dél-olasz sem egyéb olyan periférikus régió, amely szinte minden más országban megtalálható.

Több mint száz éve gyakorlatilag már léteztek kontinensünk mai gazdasági központjai, amelyek a termelékenység és innováció területén ma is az élen járnak, és amint a hálózatkutatók számítógépes szimulációval modellezték, ilyen esetekben a kezdeti helyzeti előny növeli a koncentrációt és tovább fokozza a különbségeket. A köznyelvben „agyelszívásnak” nevezett folyamat miatt Európa periférikus helyzetben levő országai leginkább a bedolgozók szerepét tudják betölteni, a munkamegosztás évszázadok óta lényegileg változatlan.

Csak látszólag vannak kiugró országok

A földrajzi elhelyezkedéséhez képest sokkal fejlettebb látszólag Finnország, amelyről az utóbbi időben kiderült, hogy csupán egy cég (a Nokia) valamint a fafeldolgozása tartotta a világ élvonalában. A gazdasági válság óta a finn gazdaság folyamatos visszaesést mutat és mára már lemaradt a szomszédos svédek mögött.

A másik példa Görögország, amely gazdasági adatok meghamisítása révén kerülhetett be az eurózónába (na meg az EU bürokratái miatt). Az önállóvá válása óta az idő nagy részében pénzügyi csődben levő ország fejlettségét, morálját tekintve tipikus Balkán, azonban a tényeket a politikusai ügyesen ködösítették. Évek óta maximális médiafényben fürödve pumpolják folyamatosan az EU-t, ügyesen felhasználva azt a zsarolópotenciált, amellyel például a szomszédos Bulgária nem rendelkezik: az egyik adu az EU kivezetése miatt presztízsveszteség, amit az unió nem vállal be, a másik, hogy az utóbbi időben a menekültválság egyik „frontországát” jelentik. (Néhány „balos” felfogású közgazdász valahogyan mégsem látja át mindezt és beveszi a görög meséket.)

Harmadik példa lehet Medgyessynek és Gyurcsánynak az a szerencsétlen ötlete, hogy Magyarország a régió „éllovasa” kell, hogy legyen, megelőzve a földrajzilag sokkal jobb helyzetben levő cseheket is: a nyakló nélküli pénzköltés eredménye törvényszerűen bukás és a kontinens egyik leghosszabb, hét éven át tartó gazdasági és pénzügyi vergődése.

 A tengeri kikötők viszont előnyt jelenthetnek

Néhány esetben a tengeri kikötők „közelebb hoznak” más régiókat, a tenger két oldalán levő országok válhatnak egymás „szomszédaivá”. Ilyen példa Skandinávia és Németország esete vagy más földrészeken Szingapúr, ahol szintén jól „kamatoznak” a rég bejáratott kereskedelmi kapcsolatok (utóbbi esetben Japán, Korea, Kína irányába). Az USA keleti és nyugati partvidéke is erős szálakkal kötődik két régió (az előbbi a nyugat-európai az utóbbi a kelet-ázsiai) felé, ily módon az USA gazdaságának legerősebb motorjai lehettek.

Az olaj az, ami mindig egy plusz tényező

A legnagyobb aduász, amely az országokat egy szinttel feljebb képes emelni a szomszédaikhoz viszonyítva az napjaink fekete aranya. Az arab régióban például az olajat nem exportáló országok GDP-je egy kivétellel 1200-4500 dollár/fő, az OPEC tagjaié viszont 5000 fölött kezdődik és a határ a csillagos ég... Habár esetükben az olajexport a GDP-nek „csak” 15-30, esetenként 50%-át teszi ki, viszont az olcsó energia nyilvánvalóan a helyi gazdaságot is felpörgeti. Az olyan olajhatalmak esetében mint például Venezuela, Szaúd-Arábia, Irán vagy Oroszország a politikai rendszer nagyjából indifferens, sőt lehet a legnagyobb fokú diktatúra is (l. az egykori Líbia vagy Irak), hogyha biztosítja az olajjövedelmek helyi elit általi kontrollját, és egy részének a költségvetésbe való irányítását. Más kérdés, hogy ezek az országok nagyon függnek az olaj tőzsdei árának szintjétől. Az olaj azonban MINDEN esetben jelent legalább egy szintet: a norvég életszínvonal is az olaj miatt haladja meg a svédekét vagy a dánokét.

A politika javítani alig tud az adottságokon, rontani viszont annál inkább

A gazdasági realitásokon a politika keveset tud változtatni: még a németek sem képesek felhozni Kelet-Németországot a nyugati szintre. Minálunk is a déli és keleti országrész fejlődése a leglassabb, racionálisan az előző kormányok (!) annyit tudtak csak tenni, hogy Kecskemétig és Miskolcig kitolták a a fejlett ipari kultúra határát. Nem nagy túlzás azt mondani, a fejlett közép és északnyugati területek nálunk is „gyarmatosítják” a fejletlenebb déli és keleti országrészt.

Józan döntésekkel és kitartó munkával apránként feljebb lehet hozni egy országot (l. Dél-Korea, Finnország), viszont ennél sokkal könnyebb az elszigeteltséget választva a térképről lefelé katapultálni: Kuba, Észak-Korea az ekletáns példák.

A nagyvárosok körzetei általában fejlettebbek

A gazdaságilag legfejlettebb területek Európában (és máshol is) a nagyvárosok körzetei: London, Párizs, Brüsszel, Milánó, Bécs, Pozsony, Prága, Budapest (utóbbi csak helyi viszonylatban). A tőzsde, kormányzatok, különféle szolgáltatások összpontosulnak ezekben a sűrűn lakott régiókban.

A papíron kimutatott gazdasági fejlettség persze némileg vitatható, hiszen az életminőség nem csupán a megtermelt „GDP” függvénye, hanem sokak számra fontosabb a zaj- és füstmentes környezet, tiszta víz valamint az aktív közösségi élet és a helyi hagyományok ápolása.