Ha megnézzük a környező országokat, sehol sincs egy pártnak nem hogy kétharmados, de még abszolút többsége sem a parlamentben. Mindenhol különféle, gyakran változó koalíciókat találunk, ráadásul a horvátok és a szerbek kivételével szomszédainknál a baloldal (főként a szociáldemokraták) vannak többségben. A cseheknél is hasonló a helyzet egyedül a lengyelek képeznek kivételt, ahol egy Fideszhez hasonló párt (PIS) abszolút többséget szerzett (de nem kétharmadosat), valamint olyan országok mint Oroszország és Törökország, ahol az elnök képes megfélemlíteni az ellenzéket. A parlamenti pártok száma mindenhol sokkal több mint nálunk, ezáltal több egyezkedésre van szükség kormányalakításkor, a lapokat nem lehet előre leosztani. A jelenlegi siralmas állapot egyik oka, hogy magyar választási rendszer aránytalanul megnöveli a szavazatkülönbségeket, másrészt viszont érdemes a baloldalt is megvizsgálni, hogyan tudta ennyire lenullázni magát, hogy két egymást követő választáson is a parlamenti helyek kevesebb mint egyharmadát volt csak képes megszerezni. Ráadásul most még gyengébbnek tűnik mint valaha. (Mellesleg a Jobbikhoz hasonló pártok máshol is léteznek, például a szlovákoknál a szélsőjobbos párt a balos kormánykoalíció tagja.)
A magyar baloldal 2002 és 2008 között Görögországot másolta: látszatintézkedések a kirakatban, a gazdaság fejlesztése helyett nagy mértékű eladósodást produkálva. Az állam folyamatosan osztogatott a választóinak és a háttérben a politikusok klientúrákat építettek ki. A megszorítások a görögökhöz hasonlóan nálunk is jórészt a vállalkozókat valamint a bérből és fizetésből élőket sújtották. A kudarcot vallott baloldali politikusoknak le kellett volna mondaniuk 2006-ban vagy legkésőbb 2008-ban, azonban a rövid távú gondolkodásnak megfizették az árát: mivel jött még egy mély gazdasági válság is, az életszínvonal folyamatos esése a jobboldal kétharmados többségét és addig példátlan mértékű hatalom kiépítését alapozta meg. (A technokrata Bajnai kormány valamennyire konszolidálta a helyzetet 2008 és 2010 között, amivel a Fidesz pozícióját hosszú távon tovább erősítette.)
A baloldalon nincsenek új ötletek, de új arcok se nagyon, sőt ambíciót se nagyon látni új program kidolgozására vagy új akciókra. A kaotikus helyzetben nyilvánvalóan jól ellavíroznak olyanok, akiknek ez a helyzet megfelel, mert a megélhetésüket biztosítja.
Emellett a régi pártok és a médiumok többsége minden követ megmozgat, hogy új pártok lehetőleg jussanak be ebbe a térbe.
A baloldal dogmatikus és gyakorlatiatlan tevékenysége alighanem szerepet játszott abban (nem beszélve a nemzeti érzelmek és kultúra érthetetlen háttérbe szorításáról), hogy a jobboldalon egy mesterkélt óriási gyűjtőpárt jött létre, amely normális körülmények között legalább három kisebb, önálló párt kellene, hogy legyen (centrista polgári, nacionalista polgári, kereszténydemokrata). Az egység megteremtésében persze jelentős szerepe van a párt vezérének, aki a többieket messze felülmúló stratégiai érzékkel rendelkezik.
A demokrácia meggyengülése azért káros, mert van egy olyan mondás, hogy „Új seprű jól söpör”, amelynek a politikában legtöbbször az ellentéte teljesül, hogy a régi emberek nem fognak új ötleteket behozni. Nem véletlen, hogy a demokratikus országokban a politikusgarnitúra jó része pár évente lecserélődik, az emberek visszamennek a szakmájukba dolgozni. Ezzel szemben a mai magyar politikai elit csúcsán levő szereplők - Lázár, Rogán, Szijjártó,- leginkább a "Központi Bizottság" döntéseinek engedelmes végrehajtói.
A magyar politikai rendszer rövid szünet után elkezdett ismét „görögösödni”, az előjogok osztogatása folyik, a korrupció egyre inkább természetessé vált és kontraszelektáló hatása fel sem tűnik. Habár vezérelvű demokráciák léteznek a törököknél, oroszoknál és beloruszoknál, egyik sem mondható hosszabb távon sikeresnek és sajnos a mi rendszerünk is azokhoz kezd hasonlítani.
Az ötletek teljesen elfogytak, ma már csak félelemkeltő negatív kampány folyik, az állampolgár ijesztgetése egy darabig fenntarthatja még a határozottságot és keménységet mutató kormánypárt népszerűségét.
A rendszerváltás idején az MSZMP politikusgarnitúrája ügyesebb volt mint a mostani baloldal: a '80-as években gazdaságban óriásiak voltak a problémák, de ők ezt ugyanolyan ügyesen elkendőzték, mint később a görögök is éveken keresztül. Mivel a Szovjetunió hirtelen fizetésképtelenné vált (a '80-as évek végén már hitelbe szállítottunk), a silány minőséget drágán gyártó nagyüzemeink hirtelen elvesztették a piacaikat, sőt mivel a mezőgazdasági termények se nagyon kellettek nyugaton, ahol épp túltermelés volt, az egész gazdaság a csőd szélére került és az óriási kapun belüli munkanélküliség sem volt többé fenntartható. A volt állampárt tökéletes káoszba lavírozta az országot, de időben kiszállt a buliból és a balhét olyan jól elvitték (a körülményekhez képest jól teljesítő) rendszerváltás utáni pártok, hogy mindenki egyből megutálta az új politikusgarnitúrát. Így született meg az a városi mítosz, hogy míg az Orosz Birodalom egyik "protektusában" a dolgok jól mentek, ezzel szemben a független Magyarország új vezetői a rendszerváltást jól eltolták. (És hogy ezt meg azt meg amazt kellett volna tenni – hangzanak el a az akkori lehetőségektől és a valóságtól elrugaszkodott, okoskodó vélemények.) Ezekben a közhellyé vált szólamokban van persze sok igazság, de nem akkor, nem ők és nem úgy, ahogy a legtöbben gondolják. Hanem mások, és leginkább úgy 2002 után. Orbán Viktor pedig tudta, hogy csak a gazdaság felszálló ágában szabad hatalomra kerülni, először Horn Gyuláék után 1998-ban kerített erre alkalmat. 2002-ben bukott ugyan, de addigra megtanulta, hogyan kell rásegíteni a helyzet romlására és kivárni az alkalmas az időpontot a hatalom átvételére. Rövid- és középtávon nézve elmondható, hogy nagyon gyakorlatias kormányunk van, hosszabb távú hatásokat illetően a cinikus machiavellista stílus a társadalmi morált sokkal inkább gyengíti mint erősíti.