Ideo-logikák

A befeszülés nálunk mindent űberel

2016. szeptember 18. - Tamáspatrik

 

Nem tudom elmondani, hogy engem mennyire elszomorít a sok befeszült ember, akivel naponta találkozom, általában egyszerűen lebénítanak. Gyaníthatóan nem speciálisan magyar mint inkább kelet-európai sajátosságról van szó, egy viselkedésmódról, egy olyan politikai rendszereken átívelő mémről, amely kulturálisan adódik tovább a generációk között. Akik külföldön dolgoznak tőlünk nyugatra, egyből feltűnik nekik, hogy az emberek mennyivel barátságosabban és oldottabban viselkednek (l. például Határátkelő blog), de a befeszülés sem az egész amerikai kontinensen, sem Ausztráliában, sem a legtöbb ázsiai országban nem ilyen mindennapos jelenség mint nálunk. Egyértelműen káros jelenségről van szó, mert a például a munkahelyi a stressz, amelyet egymásnak okozunk, kimutathatóan káros az egészségre, rövidíti a várható élettartamot. (Hol is állunk a várható élettartamban? A bányászbéka szintjén?)

A munkahelyeken

mindig vannak olyan kemény vonalas kollégák, akik kötelességüknek érzik, hogy naponta pár alkalommal bekeményítsenek, pestiesen szólva másokat csesztessenek. Köztük vannak ugyan sokan, akiknek a munkája átlag fölött precíz és lelkiismeretes, de a jó csapatmunkának lőttek: presztízsharc, személyeskedés és borzasztó bürokratizmus (azaz levédem a sejhajom) kezd eluralkodni és másodlagossá válik az egyes feladatok gyors megoldása. Néhány kolléga nagyon szereti a küzdést és pattogós mondatokban szeretnek kommunikálni: ők valójában pályát tévesztettek, mert fegyveres testületeknél, börtönfelügyelőként vagy küzdősportok terén kellett volna inkább szerepet vállalniuk. Mivel a legtöbben nem állunk ki magunkért, ezért nincs is olyan mechanizmus, amely büntetné a munkahelyeken az elemi udvariassági szabályokat figyelmen kívül hagyókat (vagy nem ismerőket), sőt a legtöbb munkahelyen nincs meg az a fajta közös nyelv sem, amelyet mindenki elsajátított.

Közéletünkben a közlekedés területe is ilyen,

rengeteg az olyan szabály, amelynek a baleset megelőző hatása a nullával egyenlő és egyetlen értelme, hogy büntetést lehessen kiróni. Az egyik „kedvencem” a tolató tehergépkocsik sípoló hangja: talán évente egy-két balesetet megelőz (a sípoló hang vajon mentesíti a tolató jármű vezetőjét a felelősség alól egyes esetekben?), viszont sokan maradnak kialvatlanok, mert reggelenként erre a sípoló hangra ébrednek, házasságok és munkakapcsolatok mehetnek emiatt tönkre. A legtöbb nyugati országban a közlekedési szabályok betartását sokkal enyhébben bírálják el, például elnézőbbek a kerékpárosokkal szemben: átmehetnek a piros lámpán (ha ezzel nem veszélyeztetnek senkit), egyirányú utcában mehetnek a forgalommal szemben a jobb oldalon, és eszükbe nem jutna kitenni egy olyan táblát, hogy a zebrán a biciklit tolni kell. Jobb helyeken ugyanis nem kell ennyi szabály, mert a pógárok tisztában vannak azok értelmével, például nem parkolok az útkereszteződés közelébe, mert balesetet okozhatok. (Sőt ahol nagy a forgalom, ott kimutathatón ritkábbak a torlódások például a gyalogosok között, ha bizonyos szabályokat rugalmasan értelmeznek.)

A helyesírás tipikus példája annak,

hogy nálunk már annyi a szabály, hogy senki sem ismeri őket, képtelenség mind betartani, sőt gyorsabban is változnak minthogy meg lehetne őket jegyezni. Nem tudom mért lenne baj, ha egy szót vagy kifejezést kétféle módon is lehetne helyesen írni. A gyakorlatban csak a nyelvészek ismerik a pontos szabályokat és még ők is időnként megnézik időnként a legújabb tanácsadó szótárt, a szegény diákokat pedig fölöslegesen gyötörjük, hiszen a helyesírás ellenőrző program azonnal kijelzi, ha egy szó írásmódja helytelen (kivéve ha kétféle alakban is értelmes például -ba/be, -ban/ben). A németekről mondják, hogy kulturálisan nézve szinte a vérükben van a szabálykövetés, ezzel szemben mi afféle „fegyelmezetlen németek” vagyunk, mert a szabályokat igyekszünk megkerülni, viszont a szabálykerülők ellen mindig új szabályokat hozunk létre olyan mértékben, hogy jelenleg már az egész rendszerünk áttekinthetetlenül bürokratikus. (A megoldás az lenne, hogy: kevesebb szabály és azoknak az értelmét nézni nem pedig betű szerinti jelentését, amint ez jobb helyeken bevált gyakorlat.)

A politika keményen rájátszik erre a nagy befeszülésre,

egyrészt mert terjeszti a különféle mítoszokat, amelyek arról szólnak hogy mi vagyunk a legszerencsétlenebb nép, aki ellen mindenki direkt összefog. A történelmünk egésze úgymond szerencsétlen (ami egyébként nem igaz) és a rendszerváltást is eltoltuk (de senkinek gőze sincs róla, hogyan lehetett volna sokkal jobban csinálni). Az összeesküvés elméletek is a befeszültség tipikus példái: nyugaton sokan azt szeretnék, hogy gyarmat legyünk (l. békemenetes plakátok), a liberálisok, az EU, a bevándorlók mind veszélyt jelentenek. Az egész népszavazási kampány is a (szélső)jobboldalra jellemző nagy befeszülés és a helyzet dramatizálása: Lenni vagy nem lenni, ez itt a (demagóg) kérdés. A környező országok némelyikében van ugyan menekültellenesség, de sehol nincs megközelítően sem ilyen mértékű nacionalizmus mint nálunk, ahol a szélsőjobb vált a jobboldali normává, meghatározó a defenzív felfogású, patetikus stílus, amely hajlamos a befeszülésre. Nálunk eddig egyedül a Kétfarkú Kutyapárt ismerte fel, hogy a kormánypropagandának az alapállása, az egész mentalitás az, amiben van valami hamisság, ami leginkább megkérdőjelezhető.

Paradox módon a befeszültség nagyon kézenfekvő sokak számára,

mert úgy fogják fel, hogy csak azokban bízhatok, amely az ismeretség kis körén belül van, a családi program amit bennem mélyen elültettek: ne bízz senkiben, akit nem ismersz. Olyan jelenség pedig létezik a világban, hogy a hasonló érdekűek összefognak egymással, semmi meglepő abban, hogy lobbikat hoznak létre (nem is értem, mért csodálkozunk rajta, hogy a TTIP tárgyalások során is ez derült ki), nálunk viszont az érdekszövetségeknek nincs élő hagyománya. Mivel nem állunk ki magunkért, ezért az állambácsi teszi meg helyettünk mindezt és úgy adja el jól magát, ha a kevésbé jelentős veszélyeket felnagyítja (EU lobbik, pénzügyi lobbik, migránsok, stb). A kormány mennél jobban el tudja adni a politikáját, mennél hasznosabbnak ítélik meg a választók, annál nagyobb árat kérhet érte (a közpénzek lenyúlásának, a korrupciónak a formájában). A legtöbben nem teszünk semmit a helyzet javulása érdekében, mindig "felülről" várjuk a megoldást és csak panaszkodunk. A panaszkodás az egyik nyilvánvaló formája a hétköznapi befeszültségünknek, negativitása miatt nem véletlenül fárasztó hallgatni, hiszen elfedi azt a tényt, hogy az élet mindig új problémákat, új feladatokat hoz, és azért vagyunk, hogy ezeket lehetőség szerint megoldjuk. Amint Feldmár András is utalt rá, a teljes biztonság amíg élünk nem létezik, az élet szükségszerűen kockázatvállalásokkal jár. Emiatt minden politika, amely teljes biztonságot ígér abszolút demagóg.

Még Hofi híres számában „Lazítani” is, van egy hiba: „Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint mehet minden tovább.” Tehát kimész horgászni, feltöltődsz, utána megint mehet tovább egymás csesztetése (a játszmázás) a feleségeddel, anyósoddal és a munkatársaddal. Lehet más a politika? Az életünk? Ezernyi példa van rá, hogy legalábbis lehetne.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr6411718409

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.