Bizonyára mindenkinek vannak olyan ismerősei, akiket a hirtelen jött sok pénz teljesen megváltoztatott, leginkább káros irányban. Köztudott az is, hogy a lottómilliomosok nagy része pár év alatt anyagilag tönkremegy és még rosszabb helyzetbe kerül mint nyereménye előtt volt. Én azonban itt az a ősi mondást használva, hogy minden olyan kicsiben is mint nagyban (amint lent, úgy fent), nem az egyén hanem egyes országok szintjén vizsgálom a hirtelen jött könnyű pénzek esetét. Akik ezt olvasva csalódottak mert egyáltalán nem érdeklik őket politikai jellegű eszmefuttatások, nekik csak az utolsó bekezdést ajánlom, ahol azt fogom fejtegetni, hogy mért van az, hogy mi magyarok „fordítva irigykedünk”.

A „könnyen jött sok pénz” egyes országok vonatkozásában nagyon sokféle formában jelenhet meg: ásványkincsek, gyarmatosítás, nagyhatalmak támogatása, előnyös kereskedelem, pénzalapok, segélyek stb. Éppúgy mint azok esetében, akik megütötték a főnyereményt: amennyire növeli rövid távon az életszínvonalat, annyira nullázza le hosszabb távon az egyes országokat.

Hol vannak az egykori nagy gyarmatosítók?

A világ valaha volt egyik legnagyobb gyarmatbirodalma a spanyoloké volt a 16.században. A leigázott területekről beáramló rengeteg arany azonban folyamatosan kifolyt az országból és egy-két száz év elteltével európai szinten Portugáliával együtt a jelentéktelenségbe süllyedtek. A másik óriás a Brit Birodalom volt, amelynek megszűnésével a második világháború után Nagy-Britannia drasztikus zuhanást kellett, hogy átéljen, de Franciaország is hasonlóan járt miután a gyarmatai kivívták a szabadságukat: ezeket az országokat a múlt században lekörözték a svédek, finnek, németek, dánok és más országok, amelyeknek gyakorlatilag nem voltak gyarmataik. Az okokat érdemes lenne elemezni, most terjedelmi okokból erre nem kerítek sort, azonban elég világosan látszik, hogy a gyarmatosítás hosszabb távon inkább gátolta mint segítette a gazdaság fejlődését.

Melyek napjaink banánköztársaságai?

Számomra ezek Szaúd-Arábia, Kuvait, Venezuela, Oroszország és egyéb olajhatalmak, amelyek lényegében abból élnek meg, hogy energiahordozókat (vagy más ásványkincseket) értékesítenek a világpiacon. Feldolgozóiparuk, szolgáltatásaik színvonala és az oktatásuk szintje a zéróhoz közelít, mert nincs rá szükség. Ahol könnyű pénzek vannak, ott az egyetlen fontos, hogy kik kontrollálják a pénzcsapokat, minden más lényegtelen. A társadalmi élet lehet egysíkú és teljesen primitív, megengedhetik maguknak. Mindez csak addig tart persze, – az egykori banánköztársaságokhoz hasonlóan, amelyek a banán, kakaó, kávé és hasonló termékek világpiaci árától függtek,- amíg jó áron tudnak eladni és persze amíg nem merülnek ki a források. Venezuela példáján láthattuk, hogy amikor az olaj ára lecsökkent, az országban szinte azonnal kaotikus helyzetek alakultak ki, az erőszakos cselekedetek gyakoriságában a gyilkosságot is beleértve a világelsők lettek.

Nagyhatalmak által pénzelt országok?

Egy nagyhatalom megteheti, hogy politikai okokból folyamatosan pénzeljen országokat, az ilyen támogatások leginkább kereskedelmi kapcsolatok formáját öltik. Legjobb példa erre Kuba, ahol a Szovjetunió idején volt csak hopp, utána hamar bekövetkezett a kopp, mert nem vette át tőlük senki a cukornádat és egyéb termékeiket azon az áron, egyszerűen nem voltak versenyképesek. Belorusszia is ide sorolható: olcsón kapták az energiát Moszkvától és ezen alapult az egész gazdaságuk. A dinamizmus nem hogy megtorpant, de a régióban mindenki messze elhúzott már tőlük, a legtöbbünk számára nem jelentenek többet egy fehér foltnál a térképen. (Valószínűleg az USA által folyamatosan pénzelt országokban is vannak hasonló lufik, többek között Izrael esete is gyanús lehet.)

Na és a Kádár rendszer?

Pont olyan volt mint ma Belarusz: közgazdák szerint a gazdaságunk lényegileg úgy működött, hogy nagy mennyiségű élelmiszerért cserébe (a minőség nem is számított) viszonylag olcsó energiát és nyersanyagokat kaptunk a nagy Szovjetunióból, amelyekből különféle félkész termékeket állítottunk elő és exportáltunk nyugatra. (Néhány kivételtől eltekintve a magas feldolgozottságú késztermékeink nem kellettek nyugaton.) Aztán jött a szovjet krach és kiderült, hogy amire az van írva, hogy „Gyár”, a felirat mögött nincs semmi, sem modern technológia, sem hatékony üzemszervezés, sem minőségi munkakultúra. A krach már úgy 1985-től látszott, de az akkori uralkodó elit elhúzta a dolgot egy rendszerváltozásig, hogy ne ők vigyék el a balhét.

Egyéb példák és ellenpéldák?

Argentínában a Peron-rendszer némileg hasonlított a mi Kádár-rendszerünkhöz: a cégeket állami tulajdonba vették, a külföldi tőkét száműzték (későbbi kormányaik is tettek hasonló lépéseket), de egy-két évtizednyi jólét után mindig jött a hosszú lejtmenet. Ebül szerzett pénz ebül vész: előbb vagy utóbb lementek kutyába. (Chilével együtt hozzánk hasonló szinten állnak, de lényegesen nagyobbak náluk a vagyoni különbségek.)

Az USA-ra is joggal mondhatjuk, hogy tőzsde és bankrendszerük a könnyű pénzek forrása, azonban náluk emellett a gyenge láb mellett vannak erősebb lábak is, csúcstechnológiájú cégek, világszintű szolgáltatások, stb., tehát egy láb kiesése még nem jelentené a véget számukra. Igazi ellenpéldát azok az országok képeznek mint Németország, Japán, Dél-Korea, amelyeket egyszer dobtak meg pénzzel (Marshall-segéllyel, olcsó hitellel), azonban rá voltak kényszerülve, hogy megtanuljanak halászni, ne csak halat enni (netán vodkázni vagy kábítani saját magukat). A végeredményben mindig látványosan megjelenő, lényeges különbség van egyéni és magasabb szinteken a között, hogy egy alkalommal pénzügyi támogatással lehetőséget kapni vagy pedig folyamatosan könnyű pénzeken élni. Minden mai fejlett ország a SAJÁT erős vállalatainak, vállalkozásainak köszönheti sikerét, nem pedig külföldi pénzeknek.

Mi képezi az Orbán-rendszer gazdasági (népszerűségét is biztosító) alapját?

Bizony az Orbán-kormánynak is vannak erkölcstelenül könnyű pénzforrásai. Az egyik ilyen az itt lévő nemzetközi cégek folyamatos sarcolása. Amennyire hiba volt a szoci kormányok idején a pénzkiáramlás kontrolljának teljes hiánya (például a pénzügyi szektor és az energiaszektor esetében), annyira átesett mostani kormányunk a ló túlsó oldalára. Rövid távon van ugyan pénz az államkasszában bőven, de hosszabb távon vajon mi nem lesz? Nem lesznek magas szintű banki és kereskedelmi szolgáltatások, nem lesz megbízható áramszolgáltatás, sem közüzemi ellátás (pl. szemétszállítás). Hogyan gondolhatja bárki, hogy ennyire primitív gazdaságpolitikával, hogy sarcolom és nyírom az itt lévő befektetőket, hosszú távon sikeresek lehetünk?

A másik az EU források esete, ezek tényleg a legkönnyebb pénzek, amelyeket gátlástalanul pazarol mindenki. Olyan építkezésekre költjük, amelyek nem mindig szükségesek, indokolatlanul drágák sőt még kamu kutatásokat is finanszírozunk velük. Egyértelműen látszik, hogy a támogatásokon és egyéb költségvetési forrásokon olyan élősködő elit jött létre, amely nem növeli országunk versenyképességét (életképességét a nemzetközi porondon), hanem csökkenti.

A könnyen jött sok pénz minden esetben erkölcstelenségre hajlamosítja az embert. Kemény és koncentrált munkára nincs is szükség ha máshogy is lehet boldogulni. A magyar társadalom más hasonló helyzetben levő társadalmakhoz hasonlóan, nem észleli ezt a problémát, sőt afféle „fordított irigykedés” jellemző ránk (már elég régóta): leginkább azt irigylem és azon háborodom fel, ha valaki hozzám hasonló helyzetből indulva egy kicsit több szerencsével, kitartással, jobb kommunikációval (amire általában azt szokás mondani, hogy „nyalizós”!) nálam sokkal sikeresebb lesz. Nem pedig azokat irigylem, aki lényegében munka nélkül sokmilliós bevételi forrásokhoz jutnak. Ugyanis (archaikus társadalomfelfogás!) az utóbbiak a „nemzetségfők”, akik „megvédik” a társadalmat és biztosítják a „keményen dolgozó kisemberek” szerény megélhetését. Legalábbis hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez így van.