Ideo-logikák

Folyamatos küzdelem az egyéni jogok és a közösségi igények között

Pedig a kreszben sem számít, hogy ki milyen márkájú autóval közlekedik

2017. február 11. - Tamáspatrik

 

 Az egyén elvárása a jogszerű és méltányos megítélésre gyakran ellentmondásba kerül bizonyos közösségi szintű igényekkel. Az egyéni elbírálás és a közösségi elvárások között gyakran feszültség keletkezik, ami napjainkban szinte világjelenségnek mondható. A közösség a büntetőjogi ügyekben a teljes igazság szolgáltatását és a jóvátételt várja el, amelyek nem mindig teljesíthető elvárások, főként a római jogra épülő mai jogrendszerek fényében, amely szerint mindenki ártatlannak tekintendő, amíg bűnössége minden kétséget kizáróan bizonyítást nem nyer. Ezzel szemben áll az a fajta elvárás, hogy aki vétett a közösségi normák ellen, azt „jól lecsukják”. A kétféle felfogás gyakran szembekerül, a kívánatos egyensúly ritkán valósul meg.

A rendszerváltás utáni évtizedekben a „túlkorrekt” igazságszolgáltatás volt jellemző, amikor a vádlottnak gyakorlatilag több joga volt szinte mint a vele szemben intézkedő hatóságnak, a lopáson rajta kapottak vagy erőszakoskodók pedig az őket perbe fogókat állítólag olykor még diszkriminációval vagy rasszizmussal is megvádolták. Mindenesetre akkoriban született az a furcsa kifejezés, hogy „megélhetési bűnözés”, azt a hamis látszatot keltve, hogy valaki azért lop, mert másként nem tudna megélni.

Manapság pedig a határ a másik végét feszegetjük: még a legfőbb jogvédő hatóság, az alkotmánybíróság egyes tagjainek kijelentései szerint is az egyébként nehezen értelmezhető „közösségi jog” fölülírhatja az egyéni jogokat, amely révén a testület pár tagja közel került a fasiszta és kommunista diktatúrák szellemiségéhez (ahol az egyén egyszerűen feláldozható közösségi célokért). Látható az is, ahogyan az egész testület súlytalanná vált és behódolt a hatalomnak. A rendszerváltás után túllihegett és bürokratikusan értelmezett „jogállam” ma már kisebb területekre szorult vissza.

Nyilvánvaló a szubjektivitás e téren, és már a cikkem első mondatából lehetett sejteni, hogy számomra fontosak a precíz megfogalmazások, ennek folytán az egyéni jogot egzaktabbnak és jobban megfoghatónak tartom mint a különféle nehezebben behatárolható és érzelmi alapon működő közösségi igényeket (amelyek érvényesítésére nem minden esetben a büntetőjog a legmegfelelőbb eszköz). Ezzel együtt elfogadom, hogy mindenkinek a társadalmi helyzete meghatározó lehet ebben a kérdésben: akik egyszer „jogászkodás” szenvedő alanyává válták vagy pedig a közösségi igényeik jogi képviseletét nehezen tudják megvalósítani, ők a nyakatekert és lassú jogalkalmazás helyett gyors és egyszerű megoldásokat szeretnének látni.

A konkrét esetek nagyon tanulságosak. Az USA-ban a jogrendszer köztudomásúlag erős alapkon áll, ezért egy bíró önmagában képes volt pár napon belül az elnöki rendelet hatályon kívül helyezésére, ami erre mifelénk elképzelhetetlen lenne. Trump rendeletéről egyszerűen bebizonyította, hogy a beutazás megtiltása bizonyos országok állampolgárainak nem jogszerű, hanem önkényes döntés volt (nem volt megfelelő indoklással alátámasztva), tehát egy elnök sem lehet önkényuralkodó, aki azért tilt meg valamit, mert neki egyszerűen „nem tetszik”, ennél egzaktabb érvelésre van szükség.

Mifelénk a politikai nyomás igen nagy a jogokat egyéni szinten érvényesítő bírókon, és ezzel nem állítom azt, hogy az ilyen politikai nyomásnak ne lenne meg a jelentős tömegbázisa. A vörösiszap-per jó példa erre, a politikusok és a közvélemény sem képes elfogadni, hogy az angolszász jogértelmezés gyakorlatias elve szerint a bíró nem képes igazságot „szolgáltatni”, hanem csupán a vád és a védelem küzdelmét értékeli. (Az angolszász jogi gyakorlatnak ez a sajátsága a nagy nyilvánosságot kapott O.J. Simpson perben csúcsosodott ki.) Pedig napnál világosabb, hogy egy rosszul megkonstruált vád esetén – ha a szakértők rosszul érvelnek és nem szereznek be elég adatot, vagy ha a vád alól kimaradnak olyanok, akiknek a felelőssége erősen gyanítható (ez esetben pl. az ellenőrzést végző hatóságok),- a bíró nyugodt lelkiismerettel nem fog tudni a vád javára dönteni. A közvélemény egy része persze nem képes ezt belátni és szeretne pár embert (bűnbakokat) mennél hamarabb rács mögött látni. A győri feljebb viteli bíróság képtelen elfogadni, hogy egy meccset lejátszottak és a pályán elért eredmény valóban érvényes, pedig valójában a vádat kellett volna elmarasztalni a nem eléggé meggyőző bizonyítékai miatt, nem pedig a bírót, aki durva eljárási hibákat nyilvánvalóan nem követett el. Azért van ilyenkor a másodfok, hogy egy új meccset lehessen lejátszani, a furcsa döntés mögött viszont nyilvánvalóan az van, hogy a győri bíróság a politikai hatalomnál csúnya szóval benyalja magát.

A bíró is ember, ezért általában részrehajló és főként a többség javára kisebbségekkel szemben, hiszen érzi saját bőrén is különféle közösségi elvárásokat. Emiatt a jogrendszer a kisebbségek jogsértéseit rendszerint egy fokkal szigorúbban torolja meg, ami nem csak Erdélyben élő magyarok esetében nyilvánvaló, akik például az 1990-es zavargások után a román bíróságok ítéleteinek szenvedő alanyai voltak. Nálunk is vannak ilyen példák, például erősen súlyosbító körülmény a cigány kisebbséghez tartozó egyén bűnelkövetésekor a rasszizmusra utaló magatartás, fordított esetben viszont a bíróság valamivel elnézőbb. Az igazán súlyos hiba viszont az, amikor a bíró nem a tanult mesterségének megfelelő normák pontos alkalmazásával hozza meg a döntését, hanem gyáva módon politikai súgásra vár, ami sajnos gyakoribb mint a gerinces, autonóm magatartás. Erre egyik példa a röszkei határnál történt zavargásnál a terrorizmus vádjának elfogadásával történt ítélethozatal, hiszen az elkövető tette egyáltalán nem nevezhető definíció szerinti terrorista cselekedetnek. Lehet csak legyinteni minderre, hogy „legalább példát statuáltak”, de akkor beleütközünk egy olyan kérdésbe, hogy az egyénnek, akit elítéltek nagyon nem mindegy hány év börtönt kapott. A jog ugyanis egyén és egyén között ugyanúgy nem tesz különbséget, mint a kreszben sem számít az, hogy ki milyen márkájú autóval közlekedik.

A végére egy látszólag nagy közhely, amit viszont gyakran elfelejtünk: a társadalom akkor működik jól, ha mindenki végzi a saját szakmáját a lehető legjobban és nem akar a munkájába mindenféle zavaros külső szempontokat bevonni. A sokat szidott „nyugaton” a döntések általában tisztábban születnek, így például egy állás betöltésénél is jobban rámennek az alkalmasság megítélésére (azzal szemben, hogy kinek a haverja vagy éppen milyen nemű és korú az illető). Ez jól látszott a legutóbbi elnökválasztásokon is, hiszen sem Obama sem Clinton esetében nem az alapján döntöttek az állampolgárok, hogy milyen a származása vagy hogy milyen nemű, csak az számított hogy mit képvisel és mennyire bizonyítja az alkalmasságát más jelöltekkel szemben. Nálunk az ilyen tiszta megítélés sajnos ritkán valósul meg.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr3512248554

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.