Ideo-logikák

Hogyan válhatunk az olvasás mesterévé?

2017. március 25. - Tamáspatrik

 

Úgy van ez mint nagyon sok mással, amit szívesen művelünk: ha naponta olvasunk mindenféle irodalmat és egyéb szövegeket, akkor nincsen szükség különös képességekre ahhoz, hogy évek, évtizedek elteltével bizonyos fajta jártasságokra tegyünk szert. Ugyanaz mondható el mint a hobbiszerűen művelt nyelvtanulásról és nyelvhasználatról is, ahol az eredményesség nem annyira a „nyelvérzéken” múlik mint az érdeklődésünk szintjén. Ezzel együtt nem árt, ha nálunk okosabbak segítenek megtanulni látni és a sorok között olvasni, hogy hasonlítani kezdjünk egy profi festménykritikushoz, aki sok ezer alkotás megtekintése után már eléggé biztosan ítéli meg, hogy egy adott mű mennyiben képvisel eredeti értékeket és jó meglátásokat.

Hogyha rendszeresen olvasunk és nagyon sokféle szöveget, akkor fokozatosan eljuthatunk olyan szintre, ahol az adott írásművet egységében is látjuk, a mögöttes gondolatokkal és értékítéletekkel akár pozitív, akár negatív értelemben véve. Ez távolról sem jelent valamiféle sznob magatartást, hiszen nem azért olvasunk valamit, mert bizonyos körökben menőnek számít, hanem mert érdekel minket az adott téma és szeretjük az író stílusát. Így például nem érdemes elolvasni egy könyvet csak azért mert az írója Nobel-díjas, sem azért mert az írója „celeb” - sőt ez utóbbi eset nem ritkán kimondott visszaélés a médiában szerzett ismertséggel.

Kortól és vérmérséklettől is függ, hogy mit olvasunk: úgy látom, hogy a cselekvő, „tüzes” emberek (feltéve ha olvasnak) leginkább az akció dús és bűnügyi történeteket kedvelik, az érzékenyebb és introvertáltabb típusúak pedig sokkal inkább a lelki síkon játszódó és rejtett pszichés mozgatórugókat bemutató könyveket olvassák. A „képzett” olvasó számára a ponyvairodalom általánosságban nem túl érdekes, hiszen mivel klisékre épít az információsűrűsége nem túl nagy, ezért a tekintetünk legtöbbször csak siklik a párbeszédek fölött, bár néha még ennek is megvannak a sajátos értékei: például Dan Brown fordulatokban gazdag könyvei a legjobb turistacsalogatók is egyben.

Feltűnő, hogy milyen kevesen használjuk ki olvasásra az olyan holt időket mint az utazás és a várakozás, - újabban a legtöbben a telefonjaikat nyomkodják, chatelnek, neteznek vagy játszanak. Üdülésre könnyed témájú és kimondottan szórakoztató könyveket szoktunk magunkkal vinni, ezzel szemben elalvás előtt nyugodt hangvételű, érzékenyebb és pozitív gondolatokat tartalmazó könyveket érdemes elővenni. Az egyes könyvek pozitív vagy negatív hangvétele számomra alapvető kérdés: például az utóbbi évtizedek magyar irodalma nagy többsége olyan szinten negatív, hogy számomra teljesen élvezhetetlen: az entrópia fizikai törvényét ugyanis fölösleges ecsetelni, amit magára hagyunk arról tudjuk, hogy lassan lepusztul és kaotikussá válik.

Kimondottan negatív hangvételű, a káoszt fokozó írások számomra verbális környezetszennyezéssel érnek fel. (Előfordul az is, hogy egy könyv nem megtalál minket hanem eltalál, valamilyen gyenge pontunkba beletrafálva enyhén depis hangulatot váltva ki.) Ezzel szemben vannak bőven ellenpéldák, lehet úgy írni a zsarnokságról (Dragomán), az orosz kommunizmus bukásáról (Szvetlana Alekszijevics) vagy a különféle diktatúrákról (Orwell), revelációs erővel, hogy abban az emberi értelem helyenként mégis megcsillanjon. A háborús és lágerirodalmak sem a borzalmak ecsetelése miatt fontosak, hanem mert azt mutatják be, hogyan próbálnak meg az emberek élni a szörnyű körülmények között.

Mindig felmerül a könyvek hitelességének kérdése, hogy mennyire tudom elfogadni a leírtakat. A könyvek egy bizonyos típusa nem több mint kimondottan szenzációhajhász, olvasó csalogató marketingtermék, amelyekre nem érdemes szót sem vesztegetni. Az amerikai irodalmi hagyományban is benne van, hogy kell egy figyelemfelkeltő indítás, utána jöhet egy hosszabb, tartalmatlan és lapos középrész, de mielőtt az olvasót letenné a könyvet kell egy gyors, váratlan fordulat. Az amerikai filmek is legtöbbször így épülnek fel (a film és az irodalom egyébként rokon művészetek, mivel történeteket mondanak el), sőt a hollywoodi hagyomány szerint a vége lehetőleg happy end legyen, még akkor is, ha ez a cselekményből logikusan nem is következne. Még a nagy klasszikusokon is érződik olykor , hogy a befejezésben az író nem akart szembe menni a kor erkölcsi felfogásával (pl. Anna Karenyina, Hiúság vására). Nem ritka az olyan író, aki túl nagy fába vágja a fejszéjét és emiatt a jó témafelvezetés után amit előad az egyre mesterkéltebbé válik (az ismeretterjesztő szakirodalomban is előfordul ilyen, nem csak szépirodalomban).

Hitelt akkor adunk mégis az adott írónak, ha valamiért megbízunk benne és képesek vagyunk néha száz oldalas bevezetésen is átrágni magunkat egy elméleti fejtegetésekkel teli klasszikus német vagy orosz nagy regényben, vagy például Hamvas Béla Karnevál c. regényének teljesen kaotikus első részén, legtöbbször megéri, mert a nagy klasszikusok tényleg elvezetnek minket valahova. Azzal sem mindenki tud megbarátkozni, hogy egyes japán klasszikus könyveknek egy buddhista hagyomány alapján nincs valódi befejezése. Csak néhány remekmű olyan, hogy több száz oldalon keresztül egyenletes élvezetes, szinte „fennsík élményt" ad (számomra ilyen volt például a Pickwick-klub, a Szerelem a kolera idején vagy a Virágzabálók). A mai információáradatban sajnos egyre kevesebben szánjuk rá az időt, hogy ötszáz oldalas történetekben elmélyedjünk, például nagy magyar klasszikusokat (például Jókait, Gárdonyit, Krúdyt,, Kosztolányit stb.) olvassunk.

Az igazi remekművek viszont azért is izgalmasak, mert olykor többféle értelmezést is lehetővé tesznek, amelyek szinte szöges ellentétben állnak egymással, ilyen például a Hamlet és a Pál utcai fiúk. A gyakorlott olvasó saját felfedezéseket is tesz, saját meglátásokat: számomra például az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregényben az, amikor a gulágon a rabokkal szemben az őrök a nagy hidegben indokolatlan szigorúsággal bánnak, akkor a rabok vágják a fejükhöz: „Maguk nem kommunisták!” - ez számomra egyfajta emblematikus mondat, ami a korszakról sok mindent elmond. Az, hogy egy könyv számunkra mennyire volt jó és mit adott, arra szükség van egy bizonyos időre az olvasás után, hogy a történet lecsengjen és kifejtse a hatását. Olykor kiderülhet róla, hogy az élvezetes stílusa nem adott semmi különöset, esetleg műtermék (közhelyszerű, giccses), de az is, hogy teljesen élőnek érezzük és megfogott minket.

Az olvasás nyilvánvalóan szélesíti a látókörünket, erősíti a képzelőerőt és mivel segít belehelyezkedni mások nézőpontjába, bizonyos védelmet nyújt a demagógiával szemben. Az igazi irodalomnak azonban semmi köze a politikához, mert annál sokkal személyesebb és sokkal mélyebb (hiszen művészetről van szó), emiatt az írók irodalmi teljesítményét és politikai tevékenységét el kell tudni választani egymástól. A minőségi irodalom lehet nagyon szórakoztató vagy lehet olykor nagy „ütős”, - ez helyzetfüggő és ízlésfüggő, hogy kinek melyik jön be leginkább.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr7112369243

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.