A félreértések elkerülése érdekében ez a cikk nem a jelenlegi migrációs krízis megítéléséről szól, hanem arról, hogy a 20. század során hogyan segítették országunk fejlődését a bevándorlók.
A megfelelően alkalmazott bevándorlási politika a befogadó országok számára köztudottan kimutatható mértékű gazdasági haszonnal jár, hiszen általában a munkaképes, iskolázott, fiatal korú, jó egészségi állapotú és dinamikus emberek szoktak egyik országból másikba költözni, legtöbbször munkavállalási céllal. Az USA gazdasági fejlődésének az egyik fő motorját éppen a letelepedési engedéllyel rendelkező külföldi munkavállalók adják, de kisebb mértékben elmondható ugyanez Nyugat-Európa vonatkozásában is.
Magyarországon sem volt ez másként az utóbbi mintegy száz évben, bár a dolog szépséghibája, hogy hozzánk a bevándorlók főleg az elszakított területekről érkeztek. A Horthy-korszakban az Amerikába "kitántorgott" milliókat a határokon kívül rekedt magyarok tömegei pótolták (tették az egyenleget nullszaldóssá), segítve ezzel országunk lendületes gazdasági fejlődését. 1956-ban mintegy 160 ezer honfitársunk távozott külföldre, és hogy ezt mégsem szenvedtük meg gazdasági értelemben, annak a belső migráció volt a fő oka: a mezőgazdaság gépesítésével együtt beindult az iparosítás és nagy tömegek költöztek fel faluról városba. Amint ezek a belső tartalékok elapadtak, a '70-es évektől gazdaságunk fejlődése is lelassult (egy merevvé vált gazdaságirányítási szisztéma mellett).
Kevéssé közismert, hogy a rendszerváltás körüli években milyen sokan költöztek át a határon túlról munkavállalási céllal: mintegy 190 ezren jöttek át bő egy évtized alatt, főként Erdélyből. (Minderről itt lehet olvasni, bár az adatok nem teljesen konzisztensek.) Hogy ez mennyiben segítette a rendszerváltás után gazdaságunk talpra állását, az sejthető az Economist-ban közölt cikkből is: Nyugat-Európával ellentétben nálunk a bevándorlók átlagos matektudása magasabb szintű az itt születetteknél. (Sok értelmiségi települt át a határokon túlról.)
A 2000-es évek elejétől azonban egyre inkább felerősödött a kivándorlás (ill. külföldi munkavállalás) a bevándorlással szemben és 2010 után a szaldó erős mínuszba fordult. Ez a gazdaságunk fejlődését nyilvánvalóan fékezi, bár nem tekinthető a legfőbb problémának, hiszen a "volt keleti blokk" nagy részében a nyugat-európai munkavállalás többnyire még nagyobb arányú mint nálunk, a GDP növekedés terén viszont legtöbbször mégis az utolsók között kullogunk a régióban.
Ez az irányú migráció egyébként világviszonylatban nem kiemelkedő, a fejlettebb kelet-európai országok évi 5,8 milliós szintje csak a 10. helyen áll, és még az arab világból Nyugat-Európába történő vándorlás, amely ennek közel a duplája is csak a 6. a sorban. Ehhez képest az egyes régiókon belül történő, valamint a Dél-Amerikából Észak-Amerikába történő vándorlások ennél jóval nagyobb tömegeket mozgatnak meg.
A kivándorlásnak és a külföldi munkavállalásnak léteznek elsősorban rövid távon jelentkező, gazdasági és politikai előnyei is a kibocsátó országok számára: alacsonyabb szintű lesz a munkanélküliség és általában a politikai feszültség is csökken (a levezető szelep révén) az aktuális kormánnyal szemben. Orbánék jelentős haszonélvezői mindennek, de a dinamikus, tevékeny emberek külföldi munkavállalása az egész régiónkat konzervatívabb felfogásúvá teszi, ami talán a lengyelek esetében a legszembetűnőbb.
A nyugat- és kelet-európai felfogásbeli különbségek a bevándorlás kérdésében abban is megfoghatóak, hogy erre mifelénk, azok kivételével, akik valamiféle "multikulti" környezetben dolgoznak, viszonylag kevesen találkoznak külföldiekkel. (A bevándorlásellenesség persze számos nyugat-európai országban is jellemző, aminek az egyik fő oka lehet, ha külön blokkokban elkülönülve élnek eltérő vallású és kultúrájú csoportok.) Egy svéd vagy egy német számára viszont semmi feltűnő nincs abban sőt teljesen természetes, ha valamelyik munkatársa vagy a szomszédja valamilyen távoli országból érkezett és kissé eltérő szokásoknak hódol. (Ráadásul Észak-Európában az urbanizált települések a jellemzőek, nagyobb városokban lakni sem jelent nagy előnyt.)
Az idegenellenességre vonatkozó felmérésekben Magyarország elég rosszul szokott szerepelni: egy 21 EU országra vonatkozó tanulmányban sincs ez másként, bár több vonatkozásban a csehek, portugálok és az osztrákok sem állnak nálunk sokkal jobban. Minálunk még a saját etnikumhoz tartozóak befogadását sem támogatta a megkérdezettek mintegy fele, ami nem meglepő figyelembe véve, hogy néha még az erdélyi magyarokat is lerománozzák. Egyéb kulturális és gazdasági környezetből származókkal szemben ennél is sokkal rosszabb az arány, bár a dolog érdekessége, hogy összességében már 2001-ben is hasonló volt az elutasítók aránya a jelenlegihez, amikor még a kormánypropaganda ellenkező irányú volt a maihoz képest.
Felvetődik, hogy mi állhat a hátterében ennek a xenofóbiának: nyilván vannak történelmi okai, mint például családi memóriákba bevésődött üldöztetések, lehetnek sikertelen integrációs történetek (elsősorban a cigány származású emberek vonatkozásában), az egyedülálló nyelvünk is képezhet egy akadályt, azonban lehetnek egyéb kulturális okai is. (Nekem például vesszőparipám, hogy a Kádár-rendszerben bevezetett három éves GYES számos családban a kisgyereket túlságosan a jól ismert környezet elfogadására szocializálja és bizalmatlanná teszi az idegenekkel szemben. Európában ez szinte egyedülálló rendszer, bár éppen az ugyanannyira xenofóbnak mért cseheknél is működik ehhez hasonló.) Mindenesetre leginkább egy káros társadalmi mémről van szó, rossz beidegződésekről, amikor idegennek tekintünk mindenkit, aki valamiben más: a más országból jött, más kultúrából származik, munkahelyen másik generációhoz tartozik és történetesen nő, nem pedig férfi, vagy épp devizahitele van (biztos spekuláns lehetett), irigyelt foglalkozású (például tanár), más politikai nézetei vannak stb. - vagy pedig csak azért gyanús, mert nem tartozik a sógor-koma rokonsági körbe. Ez a fajta megítélés ráadásul a felmérés szerint nálunk az iskolázottságtól nagyjából független. Az ilyen rossz szokások olyanok mint egy patak, amely egy idő után mély medret váj magának, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne eltéríthető egy másik irányba.
Jelenlegi kormányunk cinikus módon rájátszik minderre, és erősíti azt a felfogást, hogy annyira gazdag ország vagyunk, hogy nálunk az egyes ember egyéni képességire, tehetségeire, illetve mindezek kifejlesztésére nincs is szükség. Legjobb lenne, ha az egész ország egy óriási falu lenne, ahol nincsenek "gyüttmentek", máshonnan érkezettek, hanem mindenki csak a helyi hagyományokat ápolja. (Nyilván a hagyományok ápolására és a kisközösségi életre is szükség van, de ez nem zárja ki, sőt jól összeegyeztető a városi életmóddal és kulturális nyitottsággal.)
Vezetésünk nyilvánvalóan ellenérdekelt mindenféle bevándorlásban, hiszen az ország nem lehetne többé a saját privát vadászterületük, ha kiderülne a szuggerált ideológia alapvető hamissága. Ellenben ők majd minden problémát eldöntenek és megoldanak helyettünk - bár éppúgy mint a Kádár rendszerben, a gazdaság a valódi fejlődés helyett leginkább kétséges hozzáadott értéket jelentő látványberuházásokat produkál.