A címbeli tegezés nem a tiszteletlenség jele, csupán az egyszerűség kedvéért használtam, az "önözés" ugyanis manapság nagyon távolságtartó. Aki ezen a fórumon cikkeket olvas, arról joggal feltételezhető, hogy már elég széleskörű tájékozottsággal rendelkezik ahhoz, hogy felelősen hozzá tudjon szólni a közügyeinkhez. A felelősség nem csak jogi, hanem erkölcsi, lelkiismereti kategória is: Ha a dolgok rosszra fordulnak, olyankor magunknak feltesszük a kérdést, hogy tényleg megtettünk-e mindent a lehetőségeinkhez képest.

Márpedig a látszat ellenére a dolgaink nem állnak túlságosan jól és minden valószínűség szerint inkább rossz irányba mennek. Elég elolvasni a Hegymenet című tanulmánykötetet, az egyes területeket nagyon mélyen ismerő szakértők elemzéseit, hogy belássuk: a kormánypropaganda ellenére ami nálunk folyik, az távolról sem egy sikertörténet.

A helyzet nagyon csalóka, sok tekintetben hasonlít a kádári rendszerbeli állapotokhoz. 1956-ban a forradalom bukása elvette tőlünk a lehetőséget a rendszer ésszerű átalakítására. (Habár a '60-as évek második felében volt egy kísérlet ez irányban, a reformok hamar zátonyra futottak a rendszer centralizált hatalmi struktúráin és merev bürokratizmusán.) A rendszer bukása elkerülhetetlen volt, bár a keletkezett csődöt a dörzsölt pártelit sikerrel varrta a következő kormány nyakába és a népi folklórban a történet lényege, hogy "a rendszerváltást elrontottuk".

Ma is hasonlóan éppolyan nagy a távolságra vagyunk a sikeres országoktól mint annak idején.

Három tényezőnek köszönheti a mostani kormány, hogy jól megy a szekér: az EU forrásoknak, a bankok és multik különadójának valamint a kedvező világgazdasági konjunktúrának. Eközben a magyar gazdaság vajmi keveset fejlődött, körülbelül annyira piacképes mint a magyar labdarúgás.

Ezeknek a tényezőknek a felhajtóereje lassan lecseng: az EU forrásokat 2020-ig tudjuk ilyen arányban igénybe venni, a gazdasági konjunktúra időnkénti visszaesése is szükségszerű, a multikról pedig már nem lehet több bőrt lehúzni: az energiacégeket államosítottuk (a költségek az államot terhelik), a bankok és a nagyker cégek is egyre nagyobb számban vonulnak ki. Két-három év múlva a pénzcsapok várhatóan elapadnak és akkor ki fog derülni, hogy a forrásokat mennyire jól használtuk fel a gazdaság fejlesztésére. Az építőipari kirakatberuházások, nagy projektek inkább csak átmenetileg pörgetik a gazdaságot, csak az erős, nemzetközileg versenyképes cégek jelentenék hosszú távon a gazdaság motorját.

A szélsőségesen konzervatív ideológia a 2018-as választások után még inkább bebetonozódhat. Elég könnyű összegyűjteni, hogy mely pontok jelentik a mai NER propaganda kimondott és ki nem mondott (implicit) alapjait. (A csapból is ez folyik, nem csak a vezető médiumokban, hanem még ha egy megyei újságot előveszünk, az apparatcsikok cikkeiben ugyanezt látjuk, csak még merevebb, dogmatikusabb és fantáziátlanabb stílusban.)

1.Ami nálunk folyik az fantasztikus, mások tanulhatnának tőlünk. Mi annyira tehetségesek és függetlenek vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk másoktól. (Közben folyton csábítjuk a multikat, mert a vállalkozásaink csak az ő beszállítóikként tudnak versenyképesek lenni.)

2.A középosztálybeli család mindenekfölött. (Amely valóban kívánatos és fontos cél, azonban egy mereven értelmezett és hamis pózokkal beállított kép.)

3.Ha magyar termelői ételt eszünk, az egészséges. (Hogy a hagyományos táplálkozástól ugyanúgy elhízunk, arról nincs szó.)

4.Igyunk mennél több magyar bort, pálinkát és kézműves sört. (Tehát éljen az alkoholizmus.)

5.A hagyományos magyar kultúra él és virul. (Valójában a kultúra nagyon sokrétű és a politikai befolyásolás mindig több kárt okozott mint hasznot. A legtöbb remekmű felháborítóan liberális, amikor megjelenik.)

6.A centralizált államigazgatás rendet és biztonságot ad. (Leginkább növeli a bürokráciát és a korrupciót.)

7.A magyar kormány mindenkit megvéd és biztonságot ad. (Nagyon magas a "védelmi pénz" és a biztonság igen csalóka, ha közben elkényelmesedünk a langyosban. Emellett pedig pénzt fogadunk el az EU-tól miközben folyamatosan bomlasztjuk.)

8.Mindenki jól jár, ha betartja a szabályokat.(Minden alaposan túlszabályzott és bürokratikus, a szabályértelmezés merev. Apró szabályszegésért biztos büntetés jár, egy rablást könnyebb megúszni.)

Körülöttünk minden országban, szinte egész Európában a kormányok folytonosan váltják egymást. A németeknél például a kancellár személye régóta ugyanaz, de a kormányok összetétele mindig változott. Szinte kivétel nélkül minden európai országban négy évente jönnek és mennek kormányok, mindig új politikusok lépnek színre új ötletekkel. Pár kivétel van ez alól: főként Oroszország és Belorusszia. Érdekes módon, sokan vállalkoznak arra, hogy Nyugat-Európában próbáljanak szerencsét, esetleg a cseheknél vagy a lengyeleknél, de olyat nem nagyon hallani, hogy valaki a beloruszoknál vagy az oroszoknál (vagy netán a törököknél) szeretne élni több éven keresztül. Ezek ugyanis merev, diktatórikus jellegű rendszerek, amelyekre rányomja a bélyegét egy erős vezető személye és autokrata vezetési stílusa.

Nálunk is ez a helyzet: ugyanazok az arcok már sok év óta, és a kormány új frontemberei talán még tehetségtelenebbek és szolgalelkűbbek mint a régiek. Hogyan fogja ez a garnitúra javítani az egészségügyet, oktatást, az energiaszolgáltatást, a pénzügyi rendszereket, a szociális biztonságot? Könnyen elképzelhető, hogy 2018 után egy újabb kétharmados többség miféle ideológiai alapú döntéseket akar majd lenyomni a társadalom torkán... amelynek természetesen leginkább egy szűk vállalkozói elit lenne a haszonélvezője. Egy mindeddig elképzelhetetlen szintű hatalomkoncentráció veszélye áll fenn.

A kormánynak számos intézkedése volt az utóbbi nyolc évben, amelyet a legtöbben elismernek, ezeket meg kell tartani egészében vagy kisebb változtatásokkal. Ilyen a családi adózás és a családtámogatások, a kettős állampolgárság (a külhoniak másfajta szavazási módja és képviselete mellett), a közmunka (de csak ott, ahol nincs más munkalehetőség, hogy ne adjon visszaélésekre lehetőséget), a különadók (az ésszerűség és méltányosság figyelembe vételével), a bevándorláspolitika (hisztériakeltés nélkül), stb.

Ezen a ponton mondhatjuk mi választók, hogy köszönjük uraim mindezt, és a viszontlátásra.

A megoldás a kormányváltás, de ehhez el kell felejteni a mesterségesen húzott politikai lövészárkokat. A szlovákoknál például teljesen különböző pártok is képesek kormányalakításra. El kell foglalni azt a bizonyos politikai közepet, amely az ésszerű és kiegyensúlyozott, a részletekre jobban ügyelő politikát jelenti. Ugyanis ha valamint változtatni akarunk, akkor azon nem csak baltával lehet faragni. A demagógiától és a hamis alternatíváktól szintén meg kell tudni szabadulni.

Abban az esetben, ha foglalkozom közéleti problémákkal és az eseményeket valamiféle rendszerességgel igyekszem követni, mindenképp felmerül a személyes felelősségem az események alakulásában. Mondtam-e a véleményemet legalább akkor és ott, amikor kérdezték, a megfelelő kulturált stílusban? Nyugodt szavakkal képes voltam-e csillapítani adott esetben a hisztériakeltést és a fanatizmust? Ha szerintem a dolgok rossz irányba haladnak, akkor tettem-e azért, hogy ez változzon? Kritizáltam-e a demagóg és társadalmilag káros véleményeket a megfelelő módon? (Pl. Minden politikus úgyis lop.) A túlságos szigorúság biztos, hogy visszaüt: a kormányzat félelemkeltő és destruktív hangvételét erősítené.

Ezzel szemben ajánlható egy bizonyos lazaság és távolságtartás: nem legyőznöm kell a másikat és nem is mindenképp meggyőznöm, hanem a közös pontokat keresni, amelyek mindkettőnknek elfogadhatóak. Ha nem így teszünk, akkor az orbánista ideológiai boszorkánykonyha mindig fog tudni építeni a széthúzásra és az egyet nem értésre.