Léteznek pénztermelő centrumok

A kérdés úgy is megközelíthető, hogy a 21.század nagy gazdasági központjainak "pénztermelése" (pénzben kifejezhető értéktermelése) mennyiben jut el a társadalom széles rétegeihez. A GDP-t bár sokan kritizálták, de bizonyos megszorításokkal mégis a leghasználhatóbb mérőszáma a gazdasági értékteremtésnek. A GDP termelésének jó része regionális központokban történik, a kérdés, hogy ezekben a központokban megtermelt jövedelmek milyen távolságra tudnak eljutni.

A pénztermelő központok sokfélék lehetnek: léteznek olajhatalmak, ahol az életszínvonal sokkal magasabb lehet, mint amit a társadalom fejlettsége indokolna. Vannak kereskedelmi központok, Hamburg, Szingapúr, Hong-Kong, holland kikötők stb., ahol a gazdasági tevékenység hagyományosan nagyon élénk, - ebben a régióban ahol élünk, ezek a példák sem másolhatóak. Számunkra az olyan sikeres kontinentális országok mint Svájc vagy Ausztria lehetnek mérvadók, de annyiban talán mégsem, hogy részben a bankrendszerük teszi őket gazdasági nagyhatalommá.

A legnagyobb pénzügyi központokban felhőkarcolók tucatjai szimbolizálják a tőzsdék révén és más szolgáltatásokkal termelt csillagászati jövedelmeket. Ennek New York és London a leginkább ekletáns példái, amelyeknek a GDP termelése nagyságrendekkel magasabb a környezeténél, ennélfogva hatalmas gazdasági húzóerőt képviselnek - azzal együtt, hogy erkölcsi aggályokat vet fel a pénz által termelt még több pénz. London nélkül az angol vidék életszínvonala minden bizonnyal sokkal alacsonyabb lenne a mainál, New-York pedig magasabb szintre emeli az USA egész keleti partvidékét.

A jövedelmek nem mindig jutnak messzire az országokon belül

Habár az amerikaiak nyugati partvidéke a világ egyik legnagyobb high-tech központja (amely voltaképpen a harmadik-féle pénztermelés), de a két partvidék, sőt harmadik pólusként a gazdag déli partvidék termelte jövedelmeknek is csak töredéke jut el a belső államokba. Emellett az amerikai politikai rendszer eleve is olyan, hogy polarizál: leginkább az évi 250 ezer fölötti és a 30 ezer dollár alatti jövedelmű csoportok létszámát növeli. Köztudott, hogy a belső államokban élő csalódott emberek nagy száma emelte Trumpot az elnöki székbe. Például itt egy sokatmondó prezentáció arról, hogy aki sok diákhitellel is csak kevésbé fizető álláshoz jutott, ráadásul nincs saját lakása, emellett még a rokonságban krónikus beteg is van, anyagilag valószínűleg nehéz helyzetbe fog kerülni. Az USA elitje eléggé átlagosnak tűnik abban a tekintetben, ahogyan kevés empátiával, a saját szempontjainak megfelelően alakítja a szabályzókat, például a házépítésre olyan követelményeket ír elő, amit csak a jómódúak tudnak teljesíteni - így legalábbis bizonyos helyeken, egyfajta rejtett rasszista szemlélettel kizárja a nem kívánatos rétegeket a legjobb fekvésű övezetekből.

Európában léteznek pozitívabb példák is

Ezzel szemben Európában számos példát látunk arra, hogy a megtermelt jövedelmek sokkal szélesebb körben oszlanak meg. Elsősorban a protestáns kultúrájú északon látunk erre jó példákat főként a skandinávoknál, akik átvették a szocializmus néhány hasznosítható ötletét (például a fizikai bérek magasabb szintjét és a nagyobb mértékű újraelosztást magas adókulcsokkal). Azonban az EU egész rendszeréről elmondható, hogy a leszakadt területek támogatásával és a szabad munkaerőáramlás biztosításával egyértelműen elősegíti a jövedelmek arányosabb megoszlását.

Be kell látni, hogy a gazdaságok motorjait a fent említett centrumok jelentik, a kontinentális Európában főként a high-tech ipari és szolgáltató központok a jelentősek. A hálózatok szerveződése egy globalizált világban matematikailag is jól modellezhető módon történik, a nemzetállami keretektől teljesen függetlenül jönnek létre és működnek ezek a nagy központok, ahol nem mellesleg jellemző a vendégmunkások nagy száma. A politikai elitek nem sokat tudnak tenni ez ellen, és számunkra is a legcélravezetőbbnek tűnik valahogyan rácsatlakozni arra a munkamegosztásra, amely a központokból kiindul.

A külföldi multik dominálta országokban is lehet jólét

Egyértelműen előnyt jelent, ha egy országban a helyi tulajdonú vállalatok dominálnak, mert a megtermelt pénz sokkal inkább helyben marad és a helyi fejlesztéseket jobban segítheti, szemben azzal, amikor viszonylagosan (!) alacsony hozzáadott értékű bérmunkát végeztetnek a nemzetközi óriásvállalatok. A legtöbben a rendszerváltás ősbűnének tartják a magyar gazdaságban a multik arányának túl nagy súlyát, azonban önmagában ez még nem jelentene komoly fejlődési gátat. Erre példa Írország, ahol szinte minden high-tech termelő és szolgáltató multicég jelen van, és az adófizetésük magas életszínvonalat biztosít. Habár az ír GDP statisztikai értelemben félrevezető, a fogyasztási szintet figyelembe véve még mindig az EU átlag fölött vannak. Igaz ugyan, hogy az ország nyitottsága miatt a gazdasági válságot hatalmas törésként élték meg, de vissza tudtak jönni a gödörből és töretlenül fejlődnek tovább.

A másik példa Szlovákia, ahol a lakosságszámhoz képest sokkal nagyobb mértékű a "bérmunkáztató" multik térhódítása mint nálunk, az autóipari cégek aránya még jelentősebb. Ennek ellenére leköröztek minket és sikeresebbek, - és habár úgy tűnik, hogy nekik is megvannak a korlátaik például a versenyképesség terén, - mégsem náluk vannak (Romániát és Bulgáriát leszámítva) az EU legszegényebb régiói, hanem nálunk.

A különbségek alighanem apró részletekben rejlenek, például, hogy a helyi gyártó és szolgáltató cégek hogyan tudnak bekapcsolódni a multik generálta keresletbe. Nálunk a multicégek leginkább szigetszerűek, és számos országrészbe csak a manufakturális bérmunka (szó szerinti összeszerelés) jut el. A termelékenységünket nem tudta érdemben növelni a multik térhódítása, mert a legtöbb magyar kis- és középvállalat továbbra is rosszul szervezett és alacsony gépesítettségű.

Skanzen-Magyarország?

Komoly bevételi forrás lehet még az idegenforgalom, tehát a magyar "vidék" jó része afféle skanzen (és voltaképpen Budapest is nosztalgiákat idéz a maga lepukkantságával). Ennyire volt képes a jelenlegi és előző politikai elitünk, és habár ebben is van potenciál, ez mégsem túl nagy: a miénknél nagyságrendileg nagyobb idegenforgalmat bonyolító Horvátország, Görögország vagy Közép-Itália egyike sem áll túl fényesen gazdaságilag. A biotermékek és a falusi turizmus helyi szinten sokat hozhat a konyhára, de a gazdaság egésze szempontjából már kisebb jelentőségű.

A mostani politikai elitünk az ország gazdasági kiszolgáltatottságát lényegesen nem volt képes csökkenteni, a meghatározó multicégek mellé nem tudtak feljönni világszinten versenyképes magyar középvállalatok. Emiatt a világpiac hullámzásainak való kitettségünk lényegében nem változott.

Először a falkavezérek laknak jól

A magyar politikai elit afféle feudális, törzsi felfogás szerint működik - az előző elitről is hasonlóak mondhatóak el, de tevékenységük nem volt ennyire látványos. Az egész régiónkra jellemző, hogy folyamatosan megy az alku, hogyan tudunk a központokból több jövedelemhez jutni a centrum rovására. A különféle módon kisajtolt vagy kizsarolt jövedelmek legnagyobb részét egy szűk kör fölözi le, kisebb része a középosztály kapja célzott támogatások formájában, az alsóbb osztályoknak azonban csak morzsák jutnak, mint például a rezsicsökkentés vagy közmunka. (A választást megelőző fél évben ez persze máshogy van, például jobban emelkedik a minimálbér, de ezek alighanem csak átmeneti jellegű folyamatok lesznek.) Nálunk akkora a félelem a külföldiekkel szemben (vagy épp a cigányság irányában), amire a kormány még rá is játszik, hogy a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy a régió többi országához mérten az elosztási arányok rosszabbak és növekszik a társadalmi polarizáció. Szimbolikus gesztusokkal általában beérjük, miközben nincsenek olyan lényeges változások, amelyek a napi vegetálás felől el tudnák mozdítani a társadalom nagy részét.