A nacionalizmus az emberi együttélést különféle normarendszerek révén szabályozó szemléletmódok egyike (ilyenek még többek között a humanizmus, lokálpatriotizmus, liberalizmus és szocializmus), emiatt lehet egy olyan sejtésünk, hogy valószínűleg létezik egy optimálisnak mondható aránya a közfelfogásban. A túlságosan erős nacionalizmus ellene hat az országok együttműködésének és kiélezi a nemzetközi konfliktusokat, a belpolitikában pedig erősíti a diktatórikus tendenciákat és csökkenti a kreatív területek (kultúra, tudomány) szabadságát. Ha a nacionalizmus túl gyenge, akkor az adott ország érdekvédelme a nemzetközi politikában és a belpiacain egyaránt meggyengül, nem beszélve arról, hogy sokak számára egyfajta kulturális igény is a nemzeti egység átélése, ami szintén csorbát szenvedhet.
Nehezen mérhető, hogy egy adott országban mennyire erős a nacionalizmus, legtöbbször azzal szokták jellemezni, hogy mekkora szavazótábora van a protekcionista vagy euroszkeptikus pártoknak. A pártok támogatottsága azonban folyamatosan ingadozik és ráadásul maguk a pártok is változnak, jobbra vagy balra tolódhatnak. (Tulajdonképpen jobb lenne a közhangulat alakulását kellene mérni adott országokban.)
A nagyhatalmak - USA, Kína és Oroszország - külön lapra tartoznak, több lehetőségük van a nyílt agresszív nacionalizmus kifejezésére, bár nem hinném, hogy a polgáraik ettől boldogabbak lennének.
A regionális középhatalmak között azonban már vannak bőven olyanok, amelyek számára a nacionalizmus luxusnak számít, legalábbis nem lenne bölcs dolog a részükről, mivel a területükön élő más etnikumok, kultúrák elszakadási törekvéseit erősítenék fel. Közismert példa a spanyolok esete, mivel náluk a leggazdagabb baszk és katalán régiók egyre nagyobb autonómiát vagy követelnek vagy teljes elszakadásra törekednek, és mellettük még más régiók is bejelentkezhetnek. A franciáknál is hiába erős Le Pen szélsőjobbos pártja, hosszabb távon mégsem jelenthet alternatívát, amikor a korzikaiak sőt a bretonok és a normannok, akár még az okszitánok is kulturálisan elkülönülő egységek az országon belül és habár ma még ez kevéssé valószínűnek látszik is, a jövőben autonómiát vagy elszakadást szorgalmazhatnak. A közös nyelv ellenére egységes Olaszországról se nagyon beszélhetünk, annyira különbözik egymástól kulturálisan észak és dél. Az angol nacionalisták viszont egyenesen hibát követtek el, amikor nem voltak tudatában annak , hogy ők is a legtöbb nagy európai országhoz hasonlóan mennyire tagoltak kulturálisan, és az EU-ból való kilépés felerősítheti a skót, észak-ír (ill. ír) és esetleg a walesi függetlenségi mozgalmakat is.
A jövő útja persze valószínűsíthetően a nagy egységes nemzetállamokkal szemben a jelentős mértékben önálló sok kis régió lesz, amint azt a németek esetében is látjuk, akiknek már a nevükben is benne van, hogy ők szövetségi köztársaság. (A regionalizmus magasabb szintre emelése mintegy egyensúlyba hozhatja az európai, nemzeti és a lokálpatrióta értékeket.) Persze ezek az értékelések igencsak vitathatóak, például valószínűsíthető, hogy a németek nagy része titkon nagyon is nacionalista és felsőbbrendűnek képzeli magát másoknál, csak nem beszélnek erről. Tény viszont, hogy a decentralizált modelljük sikeresebben működik mint az erősen központosított francia, másrészt ők az EU fő integrátoraiként a legnagyobb hasznot húzzák a nemzetközi munkamegosztásból - a kissé visszafogott külpolitika jelentős hasznot hozott gazdasági téren.
Létezik az országoknak egy olyan csoportja, ahol a nacionalizmus felerősödött az utóbbi években viszont még egészséges mértékűnek mondható: kis méretű, jóléti országokról van szó mint Dánia, Svájc, Ausztria, Finnország, Norvégia - talán még Szlovákia és Csehország is ezen az úton van. A szélsőjobb támogatottsága ezekben az országokban manapság már gyakran 15-30% között is alakulhat, ami miatt a kormánykoalíciókban is időnként helyet kapnak. Habár még évekkel ezelőtt ilyesmi nem fért volna még bele az egység felé haladó Európa koncepciójába, ma már egy ilyen cél igen távolinak tűnik az eredeti formájában, ha egyáltalán lehetséges. Emiatt a szélsőségesen nacionalista pártok kormányra jutása nem feltétlenül negatív jelenség, mivel egyrészt így ezek a pártok megméretődnek a kormányzóképességük tekintetében, másrészt többféle választói felfogás és érdek nyer képviseletet.
Mivel Európa gazdag országaiban erősödött a bevándorlás és a lakosság egyre nagyobb arányát alkotják azok, akik külföldön születtek, emiatt nyilvánvalóan jelentkezik egy olyan igény, hogy a betelepülést korlátozzák és magasabbak elvárásokat támasszanak a külföldiekkel szemben - a keményebb követelményeket pedig leginkább a szélsőjobb felé hajló pártok vagy pártfrakciók képviselik. A társadalom normarendszere mintegy alkalmazkodik ahhoz, hogy egyre többen szeretnének az adott országokban letelepedni.
Van egy harmadik típusú nacionalizmus is, ez pedig a kelet-európai, amely totálisan más mint az előzőek és általában szélsőséges formákat ölt. A balkáni országokban ez most kevéssé nyíltan jelentkezik, különösen visszafogott Szerbiában, amely az EU tagja szeretne lenni a közeljövőben, viszont sokkal erősebben látszik Albánia vagy Macedónia esetében, ahol ez még távoli cél. A balkáni országok fociszurkolóinak botrányai (az angoloké nem különben) világosan mutatják a lappangó, túlfűtött nacionalizmust. Amikor bevándorló svájci válogatottak albán sassal jelzik a gólörömet (ráadásul a szerb csapattal szemben, akik az albánok ősi riválisának számítanak) az éppúgy a nacionalizmus egyértelmű jele mint amikor a szerb szövetségi kapitány a hágai bíróságot keveri bele a sportba, amely elítélte - őket (!), még véletlenül sem civilek lemészárolására utasítást adó katonai és politikai vezetőkre szabott ki büntetéseket.
Európa keleti felén kevésbé nacionalisták mostanában azok az országok, amelyek jelenleg alapvetően sikeresnek tartják magukat és a gazdaságfejlődést a nemzetközi együttműködés további fejlesztésében látják, ide sorolható Románia és Szlovákia, de Lengyelország nyugati része is. A lengyelek egyébként erősen kötődnek Nyugat-Ukrajnához, amely nagy területei egykor hozzájuk tartoztak, és egyértelműen támogatják őket a Lengyelországot számos alkalommal megszálló "ősi ellenség" oroszokkal szemben - mintegy levonva a megfelelő tanulságokat a történelmükből.
Európa legszélsőségesebben nacionalista országa jelenleg (Oroszországot leszámítva) valószínűleg mi vagyunk (a pártok támogatottságát alapul véve ez egyértelműen így van), szerintem nem túlzás azt mondani, hogy balkáni szintre süllyedtünk, az ott jellemző kaotikus "mindenki harca mindenki ellen" elv destruktív, gátlások nélküli képviseletével az EU szintjén. Ugyanis akárhogyan is ragozzuk, ennek a magyar politikai felfogásnak nincsen valódi szövetségese és támogatója az EU-n belül. (Hogy ez így alakult nálunk, az valamennyire a történelmi inga szélsőséges kilengéseivel is magyarázható - vörösterror és fehérterror, liberalizmus és nacionalizmus váltakozása.)
Egy érdekes kimutatás, hogy hol a legnagyobb az idegen ellenesség: érdekes módon olyan országokban, ahova senki nem akar bevándorolni mint például Iránban és Kínában, ráadásul turisták is aránylag kevesen vannak a lakosság létszámához képest. (A turizmustól erősen függő horvátok vagy görögök például egyszerűen nem is engedhetik meg magunknak a nacionalizmust vagy legalábbis annak a szélsőséges, bezárkózó formáját.) A bevándorlás persze felerősíti a nacionalizmust, azonban ez még mindig lehet egészséges szintű mint mondjuk az osztrák vagy a dán. A dánokat tartják az egyik legboldogabb nemzetnek, a nacionalizmusokat nem rejtik véka alá, ez azonban sokkal inkább büszkeséget jelent, nagy közös banjázokat, nem pedig kisebbrendűségi érzéseket takar mint Európa keleti és dél-keleti részében.
A nacionalizmus tehát sokféle formában jelenhet meg egy adott közösségen belül is: nyugodtabb formájában jelenthet pozitív tartalmú nemzeti büszkeséget, önbizalom hiányos esetben azonban inkább mások ellen irányuló agresszív és destruktív törekvésekként nyilvánulhat meg.