Meglepőnek tűnhet, de a harcias országok listáját manapság nem az USA vezeti, ha a hadi kiadások GDP-hez viszonyított arányát vesszük figyelembe. Habár náluk ez az átlagot meghaladó 3% fölötti szintű, a világ legnagyobb gazdasága ha nem is abszolút értékben, de viszonylagosan még ennél is többet költött hadi célokra az 1950-es évektől egészen 1990-ig. A hadi költekezés rendre a konzervatív elnökök (Reagan, a két Bush és most Trump) alatt növekedett jelentősen, a demokraták idejében csökkent. Ez nem meglepő, hiszen a kemény vonalas megoldások és az erőkultusz a hagyományos eszközökben gondolkodó, konzervatív logikához állnak sokkal közelebb az USA esetében és általában a világ legnagyobb részén.
Azonban minden esetben azt tapasztalhatjuk, hogy az erőteljes háborús költekezés megnövelte a költségvetési hiányt és az amerikai gazdaságot a recesszió irányába vitte. Az idősebb Bush öböl háborúja alatt az amerikai gazdaság visszaesett, emiatt a választáson Clinton győzött, az ifjabb Bush esetében pedig közismert, hogy a terrorizmus elleni totális hadviselés mennyire elterelte a figyelmet az amerikai bankrendszer belső gazdasági machinációiról, komoly recessziót okozva a világ legtöbb országában. Obama a hadi kiadásokat folyamatosan csökkentette, azonban Trump kormányzása alatt ismét növekvő tendencia látható... könnyen lehet, hogy egy újabb gazdasági válság felé sodródunk.
Az USA által közvetve okozott károkról, katonai és polgári áldozatokról és az anyagi pusztításról akkor még nem is volt szó, és nem is szeretnék most ezzel foglalkozni, mert nem tudom megítélni, hogy a "világ csendőrének" beavatkozásai mennyiben voltak hasznosak és hol okoztak inkább károkat. Maradjunk most annyiban, hogy a beavatkozások enyhén szólva nem hozták meg a célzott eredményeket sem Vietnam, sem Afganisztán sem Irak esetében.
Amíg az USA elsősorban tengeri nagyhatalom és legnagyobb erőssége a katonai támaszpontok rendszere beleértve az ezeken koncentrált haditechnikát, Oroszország egy tipikus szárazföldi nagyhatalom. Putyinnak lehetősége volt és élt is vele, hogy ismét felfuttassa az oroszok hagyományos erősségét a hadiipart, pár éve a katonai kiadások a GDP 5%-át is meghaladták. A kaukázusi beavatkozásokat alighanem sikernek könyvelik el, azonban a Krím és Kelet-Ukrajna elszakítása már ellenreakciókat váltott ki és egy szíriai diktátor hatalomban tartásának is óriási ára volt minden tekintetben, amellett, hogy az oroszok számára lehetett a dolognak stratégiai jelentősége is. Azonban az jól látható, hogy az orosz gazdaság jó pár éve már gazdaságilag hanyatló pályán van (abszolút értékben is, de dollárban nézve még inkább), mert a hadi költekezést túlnyomták és mert a beavatkozások miatti tiltakozásul szankciókat vezettek be ellenük.
A helyzet ugyan nem olyan súlyos mint a '80-as évek végén, amikor a rendszerük szétesését gyorsította meg a hadi kiadások őrült magas aránya, de egyértelműen látszik, hogy a politikailag népszerű területszerzések és az ismét elért nagyhatalmi státusz mellett a gazdaság problémáival nem foglalkoztak érdemben (mint például a nyersanyagok és alacsony feldolgozottságú termékek nagy aránya), ami most erősen visszaüt. Oroszország ezt belátva nagyot vágott a hadi kiadásain, ami mögött persze egy olyan logika is meghúzódik, hogy egy digitalizált világban egy jól képzett hacker hadsereg a rendszerekre ráeresztett vírusaival és dezinformációival sokkal nagyobb kárt és zűrzavart képes okozni mint a legmodernebb haditechnika.
Általában azok az országok járnak jól, ahol a hadi kiadások a világátlagnál alacsonyabbak a GDP-hez képest mint Németország és Japán esetében, vagy ide sorolható legutóbbi időkig Kína, ők az ipar és a technológia fejlesztésben előbbre tartanak mint régiós szomszédaik. Mindez cáfolja az olyan feltevéseket, hogy a modern vívmányaink jelentős része a haditechnika fejlesztéséhez köthető. (Szerintem a versengés különféle formái általánosságban pozitív hatással vannak a technika fejlesztésére és a haditechnikában is komoly verseny van, habár egy Elon Musk a példa arra, hogy olykor lehetséges még civilként is csúcstechnológia kifejlesztése és gyakorlati hasznosítása.)
A fejlett technológiájú Dél-Korea sokat költ ugyan a hadsereg fejlesztésére, azonban az ő esetükben ennek oka a polgárait háborús fanatizmus légkörében tartó északi szomszéd. Hasonló oka van annak is, hogy a lengyelek megnövelték a hadi kiadásaikat: náluk az "ősellenség" oroszok terjeszkedése felidézhette azokat az emlékeket, hogy az utóbbi évszázadok nagyobb részében megszállva tartották Varsót, - mi ennél egy fokkal jobban jártunk, hiszen nálunk csak "ideiglenesen állomásoztak" a cári vagy kommunista csapatok.
A hadikiadások aránya jóval átlag feletti volt egy időben a gazdaságilag nemrég csődbe ment Görögországban és még ma is egy jelentős költségvetési tétel (amellett, hogy Ciprus támogatására is sokat költenek). A törököknél pedig Erdogan most kezdi megtapasztalni ugyanazt, amit más keménykedő vezetők is átéltek: a túlzásba vitt harciasság hatására az általános üzleti bizalom megrendül, ami egy öngerjesztő folyamatként legyengíti az árfolyamot és menekülni kezd a tőke. Egyébként a gazdasági lehetőségeikhez képest legnagyobb és legköltségesebb hadseregeket fenntartó országok többnyire egy térségre koncentrálódnak: Szaúd-Arábia, Izrael, Törökország mind vallásilag és etnikailag szabdalt területek közelében vannak Nyugat-Ázsiában, amely alighanem korunk legnagyobb háborús tűzfészke. Azonban egyéb tűzfészkek is léteznek és egy átfogó felmérés szerint a háborúk jelenleg a globál GDP több mint 12%-át emésztik fel évente.
Magyarország esetében a hadsereg és a haditechnika szintje inkább gyengének mint erősnek volt mondható még a lehetőségeinkhez képest is, nálunk a harciasság más módon jelenik meg. A konzervatív kormány fokozatos jobbra tolódása nem meglepő módon a kemény megoldások erőteljesebb alkalmazásával járt, ami ma már olyan szintre jutott, hogy nálunk nem annyira kormányról mint inkább vezérkarról beszélhetünk. Egy katonásan működő testületről van szó, ahol a szerepeket pontosan kiosztották és a vezetők pár kivételtől eltekintve csak egyszerű parancsvégrehajtók. Különösebben kifinomult gondolkodásra az ő esetükben nincs szükség, egy ilyen rendszerben és a kreativitás főként abban nyilvánul meg, hogyan nyúlhatunk le EU-s pénzeket és hogyan üthetünk egyet az ellenségen - beleértve ebbe mindazokat, akik nem úgy gondolkodnak mint a mi saját törzsünk.
A magyarok keleti eredetének mítosza a különféle harciasnak népekkel való rokonság feltételezésével leginkább egy sajátos politikai eszköz. (Amikor nincs nincs politikai vetülete, olyan esetben persze egy szép hobbi lehet a lovaglás éppúgy mint az íjászat vagy bármiféle ősi hagyományápolás.) Őseink arról váltak hírhedtté, hogy fosztogatták az EU elődjét (a frankokat, bajorokat és más európai népeket), amíg meg nem tapasztalták a nehézlovasság fölényét Lech mezején. Később akár Nagy Lajos, akár Kinizsi Pál már éppen ezzel a fajta nehézlovassággal tudott nagy győzelmeket aratni az ellenség fölött... talán emiatt sem szabad túlságosan a múltba ragadni. Egyébként pedig szép dolog a nosztalgiázás és hagyományápolás, de akit érdekel az eddig is megtalálta, és eddig sem fenyegette az égadta világon semmi a hagyományos magyar kultúrát.
A különféle szövegeknél mindig sokkal hitelesebb a személyes példamutatás. Így például a fociakadémiákban nevelkedő fiatalok különféle próbákon keresztül be tudnák mutatni, hogy megvan a honfoglaló őseinkhez mérhető edzettségük és kitartó szívósságuk, ez esetben tényleg lenne valami eredménye a hagyományt bemutató folklórműsoroknak... Egyelőre azonban a szavak és a valóság (jelen esetben a fiataljaink edzettségi szintje) között szakadéknyi távolság van.
Aki a harchoz ért és a küzdelemhez, az aligha fog ugyanúgy érteni az építkezéshez. Orbánék harcias színjátéka eltereli a figyelmet a gazdaság alapvető, mélyebb, több évtizedes problémáiról, ami ugyanúgy félreviszi az országot mint más országok harcias vezetői is tették.
