Különféle rendszerek vezetői sokféle követendő elvet akartak már erőszakkal letolni a társadalom torkán. A kommunizmus hívei mindig igazolni szeretnék, hogy az elvek jók voltak, csak hát a megvalósítás volt gyatra. A liberalizmus hívei szintén hosszadalmasan magyarázzák, hol is ment félre a dolog. A nácik szerint pedig Hitler győzhetett volna, ha.... és így tovább. Ahogy az angol mondaná, az ilyen magyarázkodás csupán "bullshit". Az emberi természetre bármit is ráerőszakolni és feltétlen követendő mintának tenni legfeljebb rövid távon működött, az ilyen rendszerek hosszabb távon sosem voltak sikeresek.
A legközismertebb példa erre a kommunizmus, amelynek sok évtizedes kifutási ideje volt a bizonyításra, azonban egyik esetben sem tudott igazán sikeres lenni. A sztálinizmus nálunk szerény eredményeket ért el (máshol szintúgy) és csak akkor kezdett működőképessé válni, amikor a feltételek enyhültek. Amint az '50-es évek végétől a rendszer kicsit nagyobb mozgásteret engedett az állampolgárainak, a gazdaság egyből elkezdett fellendülni amellett, hogy az emberek közérzete is javult. Amikor a rendszer ismét bemerevedett és dogmatikussá vált, a '70-es években, a gazdaság stagnálni kezdett. Ilyenkor eluralkodott a bürokratizmus, a "maszekokra" túl sok adót vetettek ki, akik erre beintettek. Hogy ne legyenek elképesztő hiányok és működjön a rendszer, a hatalom kénytelenségből ismét eltűrte fű alatt a vállalkozások különféle formáit, ami nálunk az életszínvonal jelentős növekedését hozta magával.
Ezzel együtt az összes egyenlősítő kommunista rendszer Kubától, Belorussziáig, Venezueláig, Ceausescu Romániájáig, Észak-Koráról nem is beszélve csak rövid távon mondható gazdaságilag sikeresnek, később a saját korlátai nagyon merevvé tették és elrobogott mellettük a világ.
A fasiszta rendszereket olykor szokás gazdasági siker sztoriként emlegetni, ez azonban alaposabb vizsgálat esetén nem állja meg a helyét. Mussolini Olaszországa nem volt különösebb gazdasági siker, Franco Spanyolországa is akkor kászálódott fel a romokból és kezdett el építkezni, amikor a Kádár-rendszerhez hasonlóan a diktatórikus szigor enyhült. Sem a görögök sem a portugálok nem kívánják vissza a katonai diktatúrákat. Hitler gazdasága nagy mértékben támaszkodott az elkobzott zsidó vagyonokra és az értelmiség jelentős része menekült az országból, származástól függetlenül az ottani légkör miatt. Ez hosszú távon megbosszulta volna magát, a háború kimenetelétől is függetlenül. Horthy Magyarországa a '30-as évek második felétől már fasizmus felé hajló törvénykezés és kormányzás alatt valóban kisebb fajta gazdasági csodát produkált, azonban a híres győri program alapját is az elkobzott zsidó vagyonok képezték. Ezzel együtt Horthyék sikerességének oka jelentős részben a különféle gazdasági elvek megfelelő kombinációja.
A liberalizmus gazdaságilag nem volt sikertelen, sőt jó darabig nagyon is működőképes volt, akár a 19.században, akár a múlt század '80-as éveiben Reagan és Thatcher neoliberalizmusa idején, de még a '90-es években is. Erre az ideológiára is érvényes azonban, hogy túl merev alkalmazása egy idő után visszaütött. Nálunk a '90-es években (bár időnként jelentős túlzásokkal alkalmazták), inkább sikeresnek volt mondható, mint sikertelennek, mert elérte voltaképpeni célját: a gazdasági rendszer teljes átalakulását, amire nálunk egy évtized elég volt, más kelet-európai országokkal ellentétben. Gazdaságunk ismét tűrhetően működött, egészen addig, amíg Medgyessy és Gyurcsány nem nyomták túl a rendszert egy erőltetett gazdaságfejlesztés irányába, egyenlősítő szoci elvekkel fűszerezve, ami járhatatlannak bizonyult és hamar visszaütött. Idejében váltani kellett volna, például a lengyelek hamarabb kapcsoltak és konzervatívabb, piacvédelmet jobban szolgáló irányvonalra álltak át. A liberalizmusra is igaz ami a többi ideológiára, hogy néhány elve nagyon hasznos, azonban ha a gazdaság egészére akarjuk rákényszeríteni (főként ha a szereplők nem is értik a mibenlétét és előnyeit), akkor az zsákutcába visz és válságokat eredményez.
A sikeres társadalmak vegyítik a különféle elveket: liberalizmust, nacionalizmust, patriotizmust, szocializmust, konzervativizmust valamint környezetvédő szemléletet és ennek során a józan eszükre támaszkodnak. Mindebben jók például a skandinávok és igaz ugyan, hogy a gazdaságuk nem olyan erős mint mondjuk az amerikai, azonban a társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek, ezzel összefüggésben az állampolgáraik boldogabbak. A szocialista elvek használata is fontos, mert a jobboldali kormányzatok alatt az egyenlőtlenségek nagyon megnövekedhetnek, emiatt a gazdasági fejlődés eredményeit sokkal kevesebben élvezik. Amikor viszont az egyenlősdi túl nagy méreteket ölt és ezzel sokan már visszaélnek, akkor szükség van a keményebb, konzervatívabb vonalra. Ez a lényege a parlamenti váltógazdálkodásnak.
A liberálisok csak törpepárt a legtöbb országban, az általuk képviselt témák látszólag kevesek számára bírnak jelentőséggel. Ezzel együtt a liberalizmus előretörése az utóbbi évtizedekben is tovább folytatódott, nem annyira gazdasági mint társadalmi értelemben. A legtöbb országban egyre csökken a diszkrimináció, akár nemi, akár szexuális akár egyéb értelemben, a mozgáskorlátozottság és pszichológiai problémák (pl. diszlexia) különleges figyelmet kapnak, de említhetnénk a gyermekek jogainak fokozottabb védelmét és a családon belüli erőszakkal szembeni fellépést is. Ez a trend még az Orbán-rendszerre is érvényes egy bizonyos szinten, minden olyan esetben a liberalizmus felé hajlik, ha az adott téma nem jelent a hatalom számára presztízskérdést. Gazdasági értelemben is könnyebb lett a vállalatalapítás és bővültek a gazdasági kapcsolataink is a külföldi cégekkel - nagyon sok területen továbbra is tart a liberalizmus diadalmenete. Az "illiberális" elvek nem teljes mértékben teljesülnek - szerencsére, hiszen ettől a rendszer egyből működésképtelen lenne.
Ezzel azonban megadtam annak a kulcsát is, hogy mért tud az Orbán-rendszer relatíve sikeres lenni. Hiszen főként olyan területeken küzd, amelyek inkább csak elvi jelentőségűek (pl. bevándorlás, multi láncok térnyerésének csökkentése), a hangzatos szavak ellenére a gazdaságpolitika ötvözi a nacionalista piacvédelmet a liberalizmussal. Lényeges szempont viszont, hogy a szociális elvek háttérbe szorítása miatt a társadalom "boldogságszintje" alig változott, a közeg továbbra is inkább rideg mint támogató, ami önmagában is egy fontos tényezője annak, hogy sokan külföldön próbálnak szerencsét.
Amikor Orbánék átvették a terepet 2010-ben, akkor a multi- és bankellenességükkel még inkább hibernálták az egyébként is eléggé fagyos környezetben létező magyar gazdaságot. Az ideológia tombolását jól kifejezi az alkotmányozás módja és eredménye, valamint törvények futószalagon való gyártogatása. Ideológusaik tévedtek és az általuk jövendölt világvége nem jött el, az európai gazdaságok lassan talpra álltak a válság után, viszont a gazdaságpolitika gyengesége miatt az első ciklusban nőt a lemaradásunk régiós összehasonlításban. Ez már nem volt a szocik számlájára írható, hiszen a saját elveikkel is szembe fordulva viszonylagosan stabilizálták a gazdaságot 2008 és 2010 között, amennyire a válság során ez lehetséges volt.
2014 és 2018 között a szakértők szerint a gazdaságpolitika jobb volt mint az előző ciklusban, és elmondható hogy inkább a retorika volt harcias, a gazdaságpolitika inkább józan megfontolásokon alapult. Az eredmények ennek megfelelően látványosak is. Emellett a kormánynak nem is volt kétharmados parlamenti többsége, ezért is megfontoltabban kellett politizálniuk.
Most viszont megint van kétharmados többség és megint eljött az idő egyesek számára, hogy úgy érezzék: a társadalmat kulturális értelemben is a saját képükre formálhatják. Megint létezik egy olyan "normális" és "helyes" gondolkodás, amelynek követelményeit a pártközpontban állítják össze, és ez alapján rangsorolhatóak jó és kevésbé jó állampolgárok. Azonban azok fellépése, akik a társadalom előtt ezt képviselik, távolról sem mondható hitelesnek. Sokkal hihetőbb hogy az egyéni kis egoista és hatalmi törekvéseiket szeretnék kiélni egy katonásan működő, a saját egyéni felelősségüket hárító rendszerben.
Orbán Viktor egy hozzáértő, a szakmáját alaposan kitanult politikus, aki a saját image-t is megfelelően felépíti Horthyhoz és Kádárhoz hasonlóan, de aki éppannyira megosztó személyiség is mint ők is azok voltak a maguk idejében. A gazdaság fejlesztését illetően Kádárhoz hasonlóan szerencsés módon kapcsolódik a kezére játszó folyamatokhoz, de semmi olyat nem tett, amely hosszú távra szólóan, régiós vagy európai összehasonlításban kiemelkedő lenne. Sőt, a szerepe igen sok esetben inkább destruktívnak mondható: a gazdaság elszállását elősegítő törvényeket a pártja mind megszavazta ellenzékből. Ezen kívül a vizitdíjas és a tandíjas népszavazás sok évre elhitette az emberekkel, hogy a magyar állam képes megoldani az egészségügy és az oktatás magas szintre emelését, és erre alanyi jogon jogosult is minden rendes adófizető polgár. A migráció témájában egyértelműen demagóg és európai mércével mérve destruktív. Alapvető emberi jogok és szükségletek teljes figyelmen kívül hagyására buzdít, homályos értelmű "önvédelmi" érvekkel. Azt viszont el kell ismerni, hogy a migrációs politikája ésszerűbb mint a liberális másik véglet, ezzel együtt nem hajlandó a közös megoldásokat kidolgozó team munkára, mivel a harc a lételeme.
A magyar társadalom lényegében csak olyan mint a szomszédos országok átlaga, a fő különbség leginkább az, hogy országunk jelenlegi vezetői hatalmi mámorukban a saját eszméiket próbálják ráerőltetni az egész társadalomra. Egy ilyen a magatartás viszont nem annyira a nemzeti egységet mint inkább az össznemzeti képmutatást segíti elő. Éppen hogy az egyéni értékek, életmódok és tehetségek sokféleségének elismerése lehet az, amire a legtöbb társadalom építkezni tud, ez az ami miatt sikeresebb volt mindig hosszabb távon a kifinomultabb hatalomgyakorlás a katonásan működő rendszereknél.