Úgy gondolom, hogy az ellentét nagyon is valós és fontos is a kétféle felfogás között, amelynek egyike humanistának nevezhető (liberális, emberi jogokra fókuszáló, a rációban és tudományban hisz inkább), a másik ezzel szemben sokkal inkább közösségcentrikus (nép-nemzeti, hagyománykövető, kisközösségi életet élő, érzelmesebbnek mondható). A polarizáció elég éles földrajzi értelemben is, a politikai térképek (választási eredmények) elég világosan tükrözik, hogy mennyire különböző értékrendszerekről van szó.
A humanizmus nyomulása zajlik a kertek alatt
Úgy tűnhet, hogy a közösségi összefogás abszolút fölényben van az egyéni törekvésekkel szemben, de ez a gyakorlatban mégsem így van. A (modern) humanizmus az egyén képességeire, adottságainak kiteljesítésére fókuszál, illetve igyekszik az ennek útjában álló akadályokat eltávolítani (ez lenne a liberalizmus eredeti célja, még nem dogmatikus formájában). A "Nyugati Kultúra" jelentős részében (néhány ázsiai országgal együtt) ez az értékrend dominánssá válva igen fejlett munkamegosztást és gazdasági jólélet eredményezett. Például ha magas szintű oktatást biztosítunk és segítjük a szabad versenyt, akkor az egyéni teljesítmények magasabb szintjéből a társadalom egésze is profitálni fog. Ennek a felfogásnak a térnyerése mára ugyan lelassult de nem állt meg mégsem, olyan esetekből látható, amikor csökken a diszkrimináció (például nem kerül hátrányba valaki amiatt, mert történetesen homoszexuális) vagy a merev szabályozásokat enyhítő törvényeket hoznak, esetleg a globális kapcsolatokat javító megállapodások jönnek létre.
A közösségcentrikusak is erősen jönnek fel
A másik felfogás a közösség egészének jogait preferálja az egyéni jogokkal szemben, és legtöbbször nemzetállami szinten szerveződik meg. A nemzeti szintű érdekvédelemre mindenhol szükség van és a gazdaság számára is megfelelő stabilitást, rendezettségeit biztosít ez a keret (a gazdaság fejlődését szinte minden országban piacvédő, nemzeti identitást erősítő konzervatív kormányok alapozták meg). Az ember közösségi lény, a legtöbben igényeljük is az áttekinthető közösségeket, emellett a hagyományban (abban ami jól bevált) ösztönösen jobban bízunk mint a modern, új dolgok többségében. A konzervatív értékeik fenyegetettségét érzők szembefordulnak a modern humanizmus (a pluralista társadalom) alapjának vélt jelenségekkel: tagadják a demokratikus szellemiségét, az általános emberi jogok érvényességét és a kapcsolatok bővülésével szemben (globalizáció) bezárkózáspártiak. A vezérelvű autokratikus rendszerek jelzik leginkább ennek a "keleti szellemiségű" jelenségnek az előretörését főként Európa keleti felén és Ázsia egyes országaiban.
A humanizmus nem olyan szép, amilyennek látszik (éppúgy mint nem tud felvilágosítani másokat egy olyan ember, aki belülről sötét)
A humanizmus szépen hangzó szó hiszen számára "az ember a legfontosabb", de éppúgy kritizálható mint bármilyen más mereven alkalmazott, dogmatikus világnézet. Fellegekben járó naivitásról van szó, mert a "világbéke" nem lehetséges, a '68-asok "make peace not war" jelszava is puszta idealizmus. Azt szokták mondani, hogy aki az egész emberiséget szereti, az nem fogja szeretni az egyes embert a maga valóságában, legfeljebb szavakban, elméleti síkon. (Ez az ún. polkorrektség, nyugati campusokon domináns vitastílus). Az embert szabad lénynek tekinti, de nem képes a szabadság fogalmának mélyebb értelmezésére. A liberálisokra jellemző negatív értelmezés (szabadnak lenni valamitől) nihilizmust eredményez és a felelősség vállalásának hiányát, szemben a pozitív értelmezéssel (szabadnak lenni valamilyen céllal), amikor a szabadságom abban áll, hogy megválaszthatom az elköteleződésem irányát. A modern humanizmusra való hivatkozás gazdasági anarchiát hozott valamint a "szabad verseny" jelszava alatt az erőfölénnyel való visszaélést, miközben a "szép lelkek" a tolerancia fontosságáról és hasonló elvekről beszéltek a közmédiumokban. (Mintha az agresszió és az érdekeinkért való kiállás megkerülhető dolog lenne.)
A közösségközpontúság sötét oldalai legalább ilyen feltűnőek
A szépen hangzó közösségközpontú gondolkodásnak (közösség alatt a családot, a helyi vallási közösséget és a nemzetet is értve, azaz "isten-haza-család" hármasságát) ugyanígy súlyos árnyoldalai vannak. Az emberek nagy része az önállóságát és a voltaképpeni szabadságát feladva a vélt közösségi célok érdekében hamarosan a nyáj könnyen manipulálható tagja lesz. Mivel az akol meleg az ő számára teljesen elegendő és nem törekszik a folyamatos önképzésre, ezért szellemileg ellustul, és ha akár még ha tudományos doktori címet is szerzett is egykor, akkor is könnyen lesüllyed a szellemi tespedés és igénytelenség szintjére. Az alapvető félelmekre építő ideológusok és politikusok mindig könnyedén manipulálni tudták az önálló gondolkodás igényéről lemondott emberek csoportjait (hiszen az emberek azt gondolják, hogy "a vezetőség úgyis jobban tud mindent"), a harcias ösztönök felkeltése révén tudtak létrejönni és terjeszkedni kommunista és fasiszta diktatúrák. A közösség ideológusai időnként cinikus, máskor pedig leginkább érzelem vezérelt emberek, akiknek sem a fogalmi pontosság sem a mély értelműség nem tartozik az erényeik közé. A hódítás például számukra dicsőséges, de mitől lenne az, amikor a nagy hódítók szinte semmi pozitívat nem hagytak maguk után, csupán pusztítást. (Éppen hogy a nem látványos építőmunka vitte előre a világot.)
Más-más hülyeségek rabjaivá válnak
Mindkét véglet könnyen válik különféle szenvedélyek rabjává, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal, amelyre az ideológiai elvei csak hellyel-közzel alkalmazhatóak: a konzervatív alkoholizál, a humanista inkább drogozik. Az egyik a virtuális valóság rabja, a másikat a politika fanatizálja és veszi el a józan eszét. A modern ember a fogyasztást hajlamos fetisizálni, a hagyományőrző pedig hajlamos egy giccses, hamis képet építeni (azért hamis, mert a modernitás nélkül nem létezne). Az előbbi személytelen, rideg világban él, az utóbbi pedig csak sógor-koma viszonylatokban gondolkodik. A hagyományos vallásosság azzal "biztatja" a pógárt, hogy senki vagy, egy bűnös lélek, aki csak Isten irgalmában reménykedhet. Ezzel szemben a modernek azt a hitet terjesztik, hogy az ember korlátok nélkül a természet fölött álló lény. A környezetet az egyik műanyag csomagolással, a másik szénerőművekkel teszi tönkre, viszont mindkettő imád autót vezetni vagy motorokon száguldozni.
Melyiknek áll a zászló és melyik fog győzni hosszabb távon?
A fentiek alapján könnyen belátható, bármelyik felfogás abszolút győzelme és dominanciája teljes katasztrófát okozna. Csak abban lehet bízni, hogy mindkettő csak részlegesen tud felülkerekedni és valami új alakulhat ki eközben. Vannak természetesen a két szélsőséges felfogás között álló értelmes emberek is bőven, és habár az lehet a sejtésünk, hogy az ő józan felfogásuk lehet a meghatározó, sajnos az ő közéleti aktivitásuk általában eléggé csekélynek mondható és nem is eléggé dinamikus. A társadalmi és gazdasági polarizáció, a szélsőségek kiéleződése olyan szintre jutott, hogy csak azok segíthetnek rajtunk, ami mindkettőtől egyformán távol állnak. Szerencsére a dialektikus filozófia alaptételével szemben a világunk a jelenségek szintjén nem két pólusú, hanem általában rendre megjelenik egy olyan is, amely mindkettőt tagadja: pl. pozitív-negatív vs. töltésnélküliség.
Vannak-e olyan emberek, olyan generációk amelyek magatartása egyik fenti kategóriával sem azonosítható?
Igen, nekem is van olyan ismerősöm, aki nem rabja sem a technikának sem a hagyománynak teljes egészében, valahogy a kettőt ötvözni képes a maga módján. Reményre adhat okot, hogy a mai fiatal generációk kevéssé fogyasztáscentrikusak viszont hidegen hagyja őket a mozgósító széndékú populista politikai demagógia is. Egyszerűség, spontán viselkedés, realitás, józanság, arányérzék és kreativitás - ilyen tulajdonságok segíthetnek rajtunk a jövőben. A panaszkodó ember azért negatív, mert a problémáiért másokat hibáztat, nem a megoldást keresi, hanem lelki szemetesládának használja azokat, akik valamiért meghallgatják. Vele szemben viszont a pozitív, életigendő személyiség nem gondolja, hogy a világnak akár ilyennek (modernnek, humanistábbnak stb.) akár olyannak (hagyományosnak, közösség központúbbnak stb.) kellene lennie, hanem kreatív módon abból építkezik, amit éppen talál. Sajnos ma még a kisebbséget alkotják az ilyen emberek, akiknek nem a mások elleni küzdelem tölti ki az életét vagy annak a megindoklása, hogy mit miért nem lehet megoldani, hanem az érdekli szenvedélyesen, hogy milyen problémákra (kihívásokra) milyen válasz adható.
Hataloméhség a köbön
A humanizmus a természetet tekinti főként vég nélkül és büntetlenül kizsákmányolhatónak, a közösségközpontúak pedig a valós értékteremtés nélküli elosztás ügyében veszekednek másokkal, de mindkettő hatalomról és egóról szól végső soron. Mindkettő akkor érzi jól magát, ha érezteti a fölényét más embercsoportokkal szemben. Különféle pénzszivattyúkat működtet mindkettő, cél a nagyobb gazdaság és hatalom, tekintet nélkül arra, hogy kik és mikor fizetik meg később ezek árát - már pedig valakiken biztosan behajtják. A pénzzel önmagában semmi baj nincs, csupán a könnyen megszerezhető sok pénz az, ami mérgező hatású az egyes társadalmak életében, és ezen a téren mindenki csak körbe mutogat a másikra. Ilyen könnyű pénz (valójában pénzszivattyú) az olaj, és egyéb fosszilis energiahordozók kitermelése, a hulladékokkal való felelőtlen gazdálkodás, egyes pénzügyi szervezetek működése (nagybankok, tőzsdecápák), a kiterjedt és társadalmilag elfogadott korrupció, az adócsalás stb. Emiatt végül mindkettő saját ellentétébe fordul és a saját karikatúráját mutatja: olyan "közösségeket", amelyeket hataloméhes emberek meneteltetnek, vagy éppenséggel olyan "humanistákat", akik csak látszat segítséget nyújtanak a nélkülözőknek, legbelül viszont erkölcsileg felsőbbrendűnek érzik magukat másoknál.
Az óra mindenesetre ketyeg
Régi közhely, hogy kicsinyes hatalmi veszekedésekkel vagyunk elfoglalva miközben a természeti környezetünk tönkremegy. Sajnos olyannyira így van ez, hogy a mostani legfiatalabb generációk már megélhetik azt, hogy a század vége felé (vagy már a közepén) a globális felmelegedés miatt az ökoszisztémák összeomlanak: alig lesz táplálék és tiszta víz, hőség és pusztító viharok szedik áldozataikat. A politikusok taktikázása és iszapbirkózása foglalja le a figyelmünket ahelyett, hogy a felmelegedés megállításával, a szennyező anyagok teljes újrafelhasználásával, az élőhelyek megóvásával foglalkoznánk inkább. Arra kellene megoldást találni, hogy a gazdaság erőforrásait ilyen célokra lehessen fordítani, semmint hogy a Marsra akarjunk eljutni (A Föld bolygó is lassan hasonlítani fog rá) vagy újabb autósztrádákat, felhőkarcolókat és szuper fegyvereket létrehozni. A gazdasági növekedés legfőbb mérőszáma a fenntarthatóság, a fenntartható élet visszaállítása kellene, hogy legyen. Minden országban növekedni kellene azok számának, (és folyamatosan követni kellene az alakulását), akiknek a széndioxid-lábnyoma 1 alá csökkent (tehát nem használ el évente "egy egész Földet") vagy legalábbis ez a mutató évről-évre jelentős mértékű csökkenést kell, hogy mutasson, amellett hogy a viselkedésünk összességében is egyre inkább környezetbarátnak lehessen mondható.
