A társadalomtudományokban sokan kételkednek, ennek ellenére mégis eléggé jól képesek megmagyarázni és előrejelezni egyes országok helyzetének változását. Az országok fejlődését többféle oldalról közelítik meg: egyesek szerint földrajzi tényezők, mások szerint kulturális jellemzők a meghatározók, azonban ezek hibája, hogy nagyjából determinisztikusak, nem nagyon lehet rajtuk változtatni. Acemoglu és Robinson "Miért buknak el a nemzetek?" című klasszikussá vált könyve ezzel szemben a az intézményrendszerek közti különbségekkel magyarázza, hogy mért kerültek egyes nemzetek (pl. USA vs. Mexikó, Észak- vs. Dél-Korea, Argentína vs. Ausztrália) teljesen eltérő fejlődési pályára. A rosszul működő intézményeken az előbb említett tényezőkkel ellentétben lehetséges javítani.

Erős államra van szükség

Mivel az intézményeket az állam működteti, ezért gyenge állam esetén, kaotikus helyzetben az állampolgárok nem várhatnak el megfelelő szintű szolgáltatásokat. Ez jellemző még ma is egyes afrikai vagy közép-amerikai országokra, amelyek szinte még a startvonalon topognak emiatt.

A rendszerváltáskor a magyar közgazdász társadalom úgy tűnik teljesen félreértette a liberalizmus elvét és az egyébként is széteső politikai és gazdasági környezetben az államhatalmat és az állam intézményeit tovább gyengítette, "úgyis jól működik majd minden a piac hatására" elv szerint. Voltak nyilván sokan, akik cinikusan rájátszottak erre, mert így tudtak tulajdont szerezni vagy pozíciókba kerülni. A gyenge intézmények egyik közismert példája, hogy azt nyilván nem akarta senki, hogy a rendőrök továbbra is megverhessenek bárkit mint ami Kádár idején előfordult, viszont oda jutottunk, hogy az elkövetőket már jobban védte a jogrendszer mint a sértetteket. Jól működő jogrendszerről nem beszélhettünk.

Ennek következtében teljesen érthető, hogy az Orbán-rendszer mért sikeresebb az elődjénél: az állam megerősítése növelte a jogrendszer és egyéb állami intézmények működésének hatékonyságát. Hasonlóan magyarázható az is, hogy például Pinochet rendszere vagy más keménykezű diktatúrák mért voltak képesek jelentős gazdasági fejlődést biztosítani (ügyelve persze arra, hogy ne nyúljanak bele túl direkt módon a gazdaságba).

A kizsákmányoló intézményrendszer viszont kemény korlátot jelent

Az alap, a bevett norma a legtöbb országban az elitek részéről a kizsákmányolás volt, ezért például az összes spanyol kultúrájú gyarmaton jelentős mértékű az egyenlőtlenség mind a mai napig. A briteknél ezzel szemben az 1689-es alkotmányos forradalom adott egy más fajta kulturális mintát, illetve a gyarmatok többségén a sajátos körülmények se nagyon tették lehetővé a kizsákmányolást. Számos országban hatalommegosztás jött létre, politikai pluralizmus és egy befogadóbb intézményrendszer, amely díjazta az innovációt és elfogadható oktatást biztosított az állampolgárainak.

A legtöbb országban ezzel szemben ma is egy olyan szűk hatalmi elit tartja kezében a hatalmat, ahova nem nagyon lehet bekerülni. A törvényeket a saját szája íze szerint módosítja, hogy mennél nagyobb haszna legyen, mennél inkább kizsákmányolhassa a társadalom nagy részét.

Ilyen közegben nincs az a gazdaságpolitika, amely hosszú távon működőképes lenne, a fejlődési szakaszokat erős visszaesések követik, legjobb példa erre Latin-Amerika.

Kína esélyei is erősen kérdőjelesek

A Szovjetunió gazdasági intézményrendszerei pocsékul működtek, viszont tolták bele a rengeteg pénzt a nehéziparba, jó ideig volt bőven munkaerő utánpótlás emiatt a rendszer gyorsan fejlődött. Ez persze csak egy ideig működhetett így, a '70-es években már stagnálni kezdett majd jött a váratlan hanyatlása. Kína gazdasági intézményrendszere ugyan jóval rugalmasabb mint a szovjeteké volt, Kelet-Kínában az oktatási rendszer is világszínvonalú (Szingapúrral, Dél-Koreával együtt), de már látszanak a korlátaik és a visszaesés jelei, ami abból fakad, hogy a hatalommegosztás nem elég széleskörű, hiányzik a politikai pluralizmus.

Nálunk a történelmi előzmények nem túlságosan kedvezőek

A Habsburgok többnyire haladásellenesek voltak, féltek mindenféle változástól. A vasúthálózat fejlesztése is lassan haladt a birodalomban éppúgy mint a cári Oroszországban, ahol szintén jobban szerették a lóvontatású áruszállítást. Az elitek általában attól tartanak, hogy minden változás a hatalmukat veszélyezteti, ezért többnyire akadályozni igyekeznek a fejlődést, kérdés persze hogy van-e ehhez elegendő hatalmuk.

Magyarország Lengyelországgal együtt még egy fokkal konzervatívabb volt az osztrák uralkodóknál is, mert amikor máshol a jobbágyok már egyre több jogot kaptak, nálunk a röghöz kötés volt a cél, a második jobbágyság jött létre. (Manapság még a "harmadik jobbágyság" kialakulása is valós veszély nálunk: megfelelő oktatás, egészségügyi ellátás és elfogadható munkalehetőségek nélkül a helyi kiskirályoknak és az államhatalomnak kiszolgáltatott, nem mobilis, vegetáló régetek jönnek létre.)

Az előjelek se nagyon biztatóak a jövőre nézve

A tulajdon biztonsága és a jogbiztonság olyan intézmények, amelyek működése alapvető jelentőségű, de sokak szerint mindkettő csorbát szenved nálunk. Az oktatási rendszerünk a nagy tömegek számára gyenge szolgáltatást nyújt és lassan többet foglalkozik már kulturális identitással és nemzetinek mondott ideológia sulykolásával mint korszerű, jól használható ismeretek átadásával. A szűk elitnek nem áll az érdekében az innováció, a technológiai fejlesztések elősegítése, sokkal inkább az elért status-quot szeretné megtartani. Leginkább szeretnék a piacot felosztani egymás között, mindent előre lezsírozni. A politikai rendszer abszolút hatalom kiépítésére törekszik, amely kizsákmányoló jellegűnek tűnik hiszen a fő szempont, hogy miből mennyi pénzt lehet rövid idő alatt kiszedni és nincs olyan ellensúly velük szemben, ami ennek gátat vethetne. Mindez afelé mutat, hogy a gazdaság fejlődése pár év alatt kifulladhat és megnövekednek a jövedelmi különbségek az egyes társadalmi rétegek között. Ennél is nagyobb gond, hogy az átjárás is megszűnik a jövedelmi csoportok között, sokan kilátástalan helyzetbe kerülnek, mások pedig valós teljesítmények nélkül is pozíciókhoz jutnak.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a társadalomtudományok elég jó közelítésekkel meg tudják adni azon tényezők többségét, amitől egyes társadalmak sikeresebbek másoknál (általában ezek a tényezők mérhetőek és számszerűsíthetőek is). Hiába hirdetnek az orbanisták alternatív, keleti fejlődési utakat a nyugati kultúrával szemben, ilyenek nem léteznek. A sikeresség receptje alapvető szinten nagyon hasonló minden ország esetében már évszázadok óta, például jól jellemezhető erős, hatékony és nem kizsákmányolásra törekvő intézmények működésével.