Ideo-logikák

Humán értelmiség nélkül elvész a humánum

2019. július 21. - Tamáspatrik

Az ún. „humán” képzések és szakmák eléggé leértékelődtek nálunk manapság, sőt a közfelfogás is arrafelé tendál, hogy a filozófia, közgazdaságtan, pszichológia, történettudomány, jog és hasonlók nagy része nem eléggé egzakt mi több, jórészt szélhámosság. A humán értelmiség társadalmi szerepe igencsak kérdésessé vált, de ezeknek a szakmáknak a presztízsét bizonyos rosszemlékű ideológiák feléledése és elterjedté válása tovább csökkenti. (Ezek alapján állva bárki feljogosítva érezheti magát, hogy beleszóljon valós tudás nélkül is gazdasági vagy történelmi kérdésekbe.)

 

Büntiben az értelmiség a rendszerváltás miatt? 

A rendszerváltáskor elkövetett hibákat többen hajlamosak a főként humán értelmiségiekből (jogászokból, történészekből, közgazdászokból) álló „rendszerváltó elit” nyakába varrni.

A történelmi távlat nem elég nagy, hogy ezt megfelelően meg tudjuk ítélni, nincs még meg a megfelelő rálátásunk. Amivel vádolható volt ez az elit és amelyre hivatkozva a mai kormányzat az akkorinak az antitézise: naivitás a politikában, gyakorlatias szemlélet hiánya, a liberalizmus korlátozásának elmaradása (főként a gazdaságpolitikában), az állami tulajdon elfecsérlése, és hogy a régi rendszer fő támogatóinak az elszámoltatása (és kizárása a közéletből) szintén elmaradt. Erre való hivatkozás a katonás illiberalizmus, az erős állam eszméje, a nemzeti érdekeknek az irracionalitás szintjéig is menő, foggal-körömmel történő védelme, - amelynek velejárója a nem rendszer konform (azaz megbízhatatlannak tekintett) humán értelmiségiek partvonalra szorítása.

Én a humán értelmiségiek rendszerváltáskori szerepét kissé másként látom: a Szovjet Birodalom hirtelen széthullását senki nem látta előre, legfeljebb sejteni lehetett és humán értelmiségieknek voltak csak ilyen sejtései, emiatt körzük kerültek ki azok, akik a hitelüket vesztett profi politikusok (MSZMP-sek) pozícióit megörökölték. (Egy teljesen szabályos és demokratikus választás révén.)

Másrészt képtelenek voltak eléggé kiemelkedni az akkori közegből, hiszen az ún. „féltudású magyar elitünk” vakok között volt félszemű császár, ők a már teljesen hitelét vesztett és egyre komikusabbá vált marxista ideológusokhoz tudták mérni magukat. (A marxista tárgyak oktatása az egyetemeken egészen a rendszerváltásig kötelező volt.) Nem tudták tanulmányozni például a spanyol vagy a portugál átmenetet a diktatúrából a demokráciába és az EU csatlakozásukat, mert a látásmódjuk nem lehetett eléggé széleskörű. Sőt, mivel ahhoz szoktunk hozzá, hogy egy birodalom legfejlettebb része vagyunk, nem voltak tapasztalataink egy fordított helyzettel kapcsolatban.

Harmadrészt számomra az egész társadalom felelős, nem csak az értelmiség, hiszen mindenki tudott a visszaélésekről, de senki nem tett semmit ellenük, holott lett volna rá lehetősége, hogy büntetlenül tegye (nem verték volna meg Kádár rendőrei). Más kérdés, hogy a Kádár rendszerben a lopás és a korrupció általános normává vált, megszoktuk, hogy mindenki magának ügyeskedik, az országgal meg majd csak lesz valami, a fölül levők megoldják, hogy az állam is eltengődjön. Az akkori értelmiség hibája inkább az volt, hogy nem adott világos jelzéseket a társadalom felé, hogy a helyzet mennyire megváltozott. Az ő számukra legfontosabb érték, a nagyobb szabadság teljesült, de ezzel együtt az anyagi boldogulás az alsóbb rétegek számára igencsak nehezebbé vált.

 

Katonaállamnak nincs szüksége rájuk

Katonás berendezkedésű államoknak a szó igazi értelmében vett gondolkodó értelmiségre nincs szüksége, legfeljebb szakértelmiségre és a vezérkar döntéseinek engedelmes végrehajtóira. Az ez irányú tendencia nálunk is egyértelmű: utóbbi években egyre nyilvánvalóbbá vált a kormány (eddig is meglévő) értelmiség ellenessége, a szellemi foglalkozásúak nagyobb része ma már nem úgy érzi, hogy a kormány az ő érdekeikben politizál. A radikálisok nagyobb térnyelése kiszorította a kormányzati pozíciókból a mérsékelt, a szó eredeti értelmében vett konzervatív felfogásúakat (ők lettek az. „fidesz-árvák” ).

A folyamat már 2010-ben megkezdődött a filozófusok megtámadásával (jogilag tisztázták ugyan a pályázatok érvényességét, de akkor már késő volt). Folytatódott a sor a tanárok bedarálásával a NER rendszerébe (a törvényhozás itt is, mint általában a Budapest-környéki viszonyokat vette alapul, azt hogy az ottani tanárok között volt egy réteg, amelynek eléggé jól ment, jelentős teljesítménykövetelmény nélkül). Ebbe a sorba tartozik az egyetemek kontrollja, a humán szakok (pl. közgazdaságtan) államilag támogatott keretszámának lecsökkentése, ellen-intézetek létrehozása (MNB alapítványok, állami „történettudományi” intézetek), az államigazgatás katonássá tétele, a CEU elüldözése és legutóbbi lépésként az MTA önállóságának megszüntetése.

A médiamunkások többsége ma már valóban egyszerű „munkás”, akinek a fő feladata a kormányzati propaganda végrehajtása, meglehetősen primitív szerepben és silány eredményekkel. A kormányzat azt sugallja, hogy például a történelem nem vizsgálható tudományként, nekünk csak a „mi igazságunkkal” kell foglalkoznunk – és az a baj, hogy a társadalom többsége, amely gyerekkorában marxizmus-leninizmuson szocializálódott, ezt be is veszi, főleg ha jól hangzó mítoszokat kap cserébe.

A joggal ugyanaz a helyzet, kormányzati szintről elhangzott, hogy a jogállam teljesen szubjektív, van aki szerint ebben áll, van aki szerint abban. (Egy frászt. Kívánom neki, hogy tapasztalja meg a saját bőrén azt, amikor az esetének megítélése nem a jog, hanem más, hatalmi szempontok alapján történik.)

Az MTA-nál világosan kijön az a kontraszt, hogy a szakmája alapján műszaki szakértelmiségi miniszter semmibe veszi a közvetlen hasznot nem hozó alapkutatást, valójában puszta bábként használja őt fel a hatalmi centrum a "nem rendszerkonform" kutatók kiszorítására. (Miközben persze folyton mellébeszél és hazudozik magyar politikushoz „méltóan”.) A művészeti pályákon szintén az állami ideológiát szajkózó előadók (pl. énekesek) és a „vonalas” színházak támogatása folyik, a körön kívüli vagy ellenzékinek számító művészek egyre nehezebb helyzetben vannak, az általuk képviselt színvonaltól függetlenül.

 

A jelen ugyan a szaktudásé, a jövő viszont az emberekkel foglalkozó szakmáké, amelyek nem automatizálhatóak

Manapság speciálisabb szaktudást igénylő szakmák egyértelmű felértékelődését látjuk: amire nagy szükség van az orvos, számítógép programozó, mérnök, műszerész, karbantartó, festő, villanyszerelő, kőműves, stb. Ezek a szakmák azonban nem konkurensei a humán területeknek, mert teljesen más készségeket kívánnak meg. Nem nagyon van olyan, hogy én történelem tanár szeretnék lenni, de ha kőművesnek vesznek fel, akkor az leszek, vagy jobb esetben talán mérnök. (A készségeim, érdeklődési köröm egész más: esetleg lehetek jogász vagy újságíró.)

A szakmunkásképzők eleve rossz hatékonysággal működnek, mert nagyon sok a pályaelhagyó már az iskolapadból kikerülők esetében is. A magyar iskolarendszer pedig olyan, hogy a tehetséges, tanulni akaró gyerekek is gyakran elkallódnak, ha szegénység sújtotta aprófalvakban nevelkednek vagy családilag hátrányos helyzetűek. A magyar társadalom látható "kasztosodása" miatt a merítési bázis eleve túl szűk nálunk és nem teszünk érte, hogy jobb legyen, ebben szinte biztos vagyok. Az oktatási rendszerünk színvonala is annyira leromlott már, hogy például a mérnökképzés szintjét is le kellett már szállítanunk (bár szerkezetileg eddig se volt jó, a legjobb egyetemeken sem).

A hiányszakmák megszüntetése érdekében szükséges egy jobb oktatási rendszer (amihez jobban megfizetett és motiváltan dolgozó tanárok kellenek), jobb tehetséggondozás, a továbbképzés nagyobb támogatása (OKJ képzések, szakmai csapatépítő és egyéb tréningek), mivel az emberek többsége nálunk nem nagyon képzi magát (amikor tehetné, akkor nincs rá ideje, később meg már megszokásból nem). A jövőben nagyon sokan fognak részmunkaidőben dolgozni vagy több állásuk lesz, ilyen szempontból előnyt jelenthet, ha egy tanárnak mondjuk a hobbija a villanyszerelés.

A jelen oktatásának azonban már a jövőre kell készülnie, amely egy-két évtizedes távlatban úgy néz ki, hogy például az autógyárak szerepe nálunk csökkeni fog (az elektromos autók miatt, de azokat se nálunk fogják gyártani, mert máshol olcsóbb lesz a munkaerő), és az automatizálás egyre elterjedtebbé válik, kivéve olyan szakmákban, ahol igényeljük a személyes kapcsolatot, vagy ami eleve nem is automatizálható. Egyre több ápoló(nő), pszichológus, munkaügyi és életmód tanácsadó, tanár (vagy képzéseket végző) foglalkozás kell, a magasabb életszínvonal miatt is megnő a szolgáltatások szerepe a termeléssel szemben.

 

A legtöbb szakmának szakmai és humán komponense is van

A legtöbb foglalkozás speciális szakismereteket is igényel és emberekkel való kapcsolattartást, kommunikációt is, ezért majdnem minden szakmának megvan ez a két komponense, és általában nem is egészséges dolog, ha csak az egyik érvényesül a másik rovására. Például a lelkipásztori foglalkozás sem nagyon népszerű mostanában, aminek egyik oka lehet, ha a pap túlságosan szakszerű akar lenni, és mereven ragaszkodik az általa megtanult dogmatika előadásához, ahelyett, hogy ezt életszerű módon, a gyülekezetével való élő kapcsolatban valósítaná meg. A tanárok esetében is többnyire felmerül a szaktudás (ill. a megtanulnivaló jó előadásának) fontossága mellett a gyermekekkel (más esetben felnőttekkel) való foglalkozás iránti pedagógiai érzék.

A humánum a szakmában mindig a saját egyéniségem felvállalását jelenti és empatikus készségeim fejlesztését, a másik ember személyi adottságainak és igényeinek figyelembe vételét.

A vállalatvezetők és menedzserek számára kötelezővé tenném a humánpolitikai jellegű oktatásokat: a szaktudás és a megfelelő határozott fellépés önmagában nem elég, mert a külföldön munkát vállalók egyre kevésbé a fizetések közötti különbségek miatt és egyre inkább a jobb munkakörülmények reményében mennek el az országból. Sokan vannak, akik leginkább emberséges bánásmódra vágynak, jó csapatszellemre és motiváló, támogató munkahelyre. Nagyon sok oktatóra lenne szükség, akik átadják azt a szemléletet, amely ahhoz szükséges, hogy egy cégnél javuljon a csapatmunka és vezetőség a beosztottakat hagyja egy kicsit önállóban dolgozni, az ötleteiket figyelembe véve és díjazva.

A jelenlegi kormányzatban azonban a katonás szólamok dominálnak, ennélfogva teljesen vaknak tűnik ezekre a problémákra (illetve lehetőségekre, másik irányból nézve). Ezt mutatja az is, hogy a munka törvénykönyvében a munkavállalók terhére történő szigorításokat terveznek, holott manapság a munkapiac inkább keresleti, mint kínálati jellegű. A kormányfilozófia, a központi ideológia szolgálhat indoklásul annak, hogy például most is az oktatási törvényben a valós problémák helyett a magántanulói státusz megszüntetését is magában foglaló szigorítások kerülnek bevezetésre.

 

Nem pénzkérdésről, hanem felfogásbeli kérdésekről van szó

Azzal együtt, hogy a versenyszféra fizetései a legtöbb országban jóval meghaladják a hasonló jellegű foglalkozások állami szférában adott átlagbéreit, jelenleg nálunk nem annyira pénzkérdés a tanárok, bírók vagy előadóművészek fizetésének szintje (az ügyészek, egyes tisztviselők, kiemelt juttatású sportolók és edzőik bérezését alapul véve). A legtöbb országban a politikus kevesebbet keres mint civil foglalkozásában (a politikai tisztség leginkább a kapcsolatának bővítésére jó), a „megélhetési politikus” kelet-európai találmány: a szakmájába való visszatérés helyett foggal-körömmel ragaszkodni a megfelelő kenőpénzeket is biztosító pozíciókhoz. (Emiatt az új ötleteket hozó újakat nem engedik feljönni.)

Egyszerűen arról van szó, hogy a régi feudális logika ösztönös módon még mindig benne van számos vezető és jobboldali radikális elméjében: vannak a társadalomban urak és vannak csereszabatos parasztok. Nem veszik észre közben, hogy a világ a humanizálódás, az emberi készségek egyre teljesebb mértékű kibontakozása felé halad. A „humán” szakmák megnevezésében is benne van, hogy az ember a fontos számukra, a katonás felfogású társadalomban ezzel szemben az ember nem érték, leginkább mennyiségi tényező. A gondolkodó értelmiségi pedig zavarja azokat, akik mennél nagyobb hatalomra akarnak szert tenni. A világban a változások nagy része tőlünk függ, mi tesszük azzá, amilyen, a legtöbb jóslat önbeteljesítő jellegű.

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr514973382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

megamovieboy · http://europeanphalanx.blog.hu/ 2019.07.22. 07:54:34

A humán értelmiség a rendszerváltáskor megbukott. A jobboldali humán értelmiség nem látta a poszt-államszocialisták technokrata hatalomátmentését, sőt tudatlanságból, nemtörődömségből aszisztált hozzá. A baloldali humán értelmiség, beleértve a liberálisokat, csatlakozásukkal legitimálták a szovjetek egykori kiszolgálóinak hatalmát. Ezek következménye lett, hogy a viszonylag fejlett magyar iparból nem maradt a kezünkben szinte semmi. A rendszerváltáskor játszották át bagóért nyugatiaknak, vagy szerezte meg a baloldali elit, hogy aztán az orosz válság következményeként a még magyar kézben levő keleti piacra termelő cégek is becsődöljenek. Ezt újabb privatizációkkal kompenzálták. Aztán amennyire az újabb vállalkozások összeszedték magukat, azt a Gyurcsány kormány hozta lehetetlen versenybe a nyugati tőkével, semmilyen védelmet, támogatást nem adva számukra. Az egész volt szocialista blokkban minket sújtott legjobban a gazdasági visszaesés, ami egy 20 éves folyamat végeredménye volt.. Ezek után majd akkor lesz szükségünk a humán értelmiségre, ha a gazdaság rendben lesz. Mert már unalmas, hogy azok szónokolnak a szegénységről, akik maguk is ludasak voltak annak megmaradásában.

Hungry horse 2019.07.22. 11:56:37

@megamovieboy: +1.
A mai felsőfokú képzéseket az általad leirt elqrók uralják.
Széljobbtól a szélbalig.
A hulladék pedig, ami a kezük alól kikerül a végén még mosogatónak is csak képzés után jó Londonban.
Kevés kivétellel.

Tamáspatrik 2019.07.23. 21:53:25

@megamovieboy: Nem mondom, hogy ebben nincs semmi igazság, de azt sem gondolom, hogy most feltétlenül védenem kelljen. Szomorú, ha védenem kell, mert humán értelmiségre mindig szükség van, olyanokra, akik tevékenységének a központjában az ember áll és tanítanak másokat is emberekkel megfelelően bánni.

Tamáspatrik 2019.07.23. 21:56:04

@Hungry horse: A társadalom sem bánik velük mindig megfelelően vagy nagy lelki terheket rak rájuk, ezt elől menekültek pszichológus ismerőseim is "mosogatónak" Londonba. Nagyon nagy teher volt már nekik egy idő után a segítő szakma, összemosódott a munkahelyük és a magánéletük. A tanárok "kiégése" mögött is hasonló folyamatot látok, és még sorolhatnánk. Kívülről persze mindez nem látszik, nekem se tűnik fel, ők mondják.

Hungry horse 2019.07.25. 18:12:50

@Tamáspatrik: mindenkin nagy a teher, a szalag mellett dolgozó varrónőtől a kombájnosig.
Ők is küzdenek, próbálkoznak, menekülnek néha, de nem sírják tele a sajtót és nem maszatolják a saját gondjaikat, alkalmatlanságukat, szerencsétlenségüket senkire.

A "tanárok" a társadalom szemete.
Tisztelettel a kivételnek!
A családban van tucatnyi gyerek, komoly tapasztnyalataink vannak velük, nem érdemelnek semmit, a nagy részüket el kellene tiltani a pályáról, a gyerekektől.

Tamáspatrik 2019.07.26. 21:18:17

@Hungry horse: Nem mindenkinek ugyanaz a teher, a tanárokat idegileg viseli meg, őrli fel, más foglalkozásban esetleg fizikai vagy más ártalmak vannak.
Éppen az, hogy sok tanár rájön, hogy legjobb csak rutinból és lélektelenül tanítani,nem pedig hivatásszerűen, na ez az, amit egyből megéreznek a gyerekek, és azt vonják le belőle, hogy nem tudás kell ide, hanem pénz és összeköttetések
Egyébként igaz, hogy Magyarországon számos foglalkozásban összemosódik a munka és a magánélet, a munka a magánélet rovására megy, ezt modnják sokan, akik nyugaton dolgoznak, hogy el tudják választani a kettőt. Fiatalon lehet csinálni, hogy feláldozni a magánéletet, azonban az ember egy idő után kiég ettől, mert nem töltődik vissza. (Sok állásban ez túlóra formáját ölti, máshol abban, hogy hazaviszik a problélmákat, vagy otthon sem hagyják őket békén, a cégtől hívják őket.)
Úgy kell megszervezni a különféle munkaköröket, hogy ne stresszforrások legyenek, az elkerülhetetlen mértéken felül ne stresszeljük a dolgozókat és ne akarjuk agyonterhelni, hanem inkább támogassuk.

Éhes ló 2019.07.28. 17:17:28

@Tamáspatrik: az általánosságok szintjén nincs vitánk.
A tanárok kiemelését a társadalomból azonban elutasítom, leírtam miért.