Az ilyen fajta mondatok persze soha nem ránk vonatkoznak, hanem egyes ismerőseinkre, a legtöbben kikérnék maguknak, hogy a szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Viszont ha alaposabban megnézzük, akkor majdnem mindenkinél van valamilyen gyenge pont, esetleg szégyellni való dolog e tekintetben.

A szabadság viszonylag új jelenség az emberiség történetében

Az emberek évezredeken át, az utóbbi egy-kétszáz évet leszámítva mindig erőforrás hiányos társadalmakban éltek, eléggé kötött, szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyokban. A szabadság a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen fogalom volt. Habár az ókori rabszolgasággal szoktunk leginkább példálózni, (ami nem jelentett minden esetben annyira rossz életkörülményeket), de az egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben jellemző földművesek mellett még a nemesi osztályok is általában katonáskodtak vagy az államot szolgálták az esetek nagy részében, igazán szabadnak mondható emberek ritkaságnak számítottak.

Nem voltak választási lehetőségeink

A feudális társadalmakban a legidősebb fiú általában az apja foglalkozását vitte tovább (így keletkeztek a Szabó, Kovács stb. tulajdonneveink), a kisebbek, akiknek föld sem jutott, esetleg katonának vagy szerzetesnek állhattak (némileg leegyszerűsítve persze az akkori viszonyokat). A házasságokról a legtöbb társadalomban egészen az utóbbi időkig a szülők döntöttek. (A „Megkérem a kezedet” formula eredetileg azt jelenthette, hogy „Dolgozz nekem ezentúl”). Azonban még a király és a főpapság is Isten szolgája vagy földi helytartója volt a középkorban. Igazából szabad emberek akkoriban csak a törvényen kívüliek voltak, a rablók és útonállók. A felvilágosodás mozgalma pedig a társadalmi viszonyokat igen felületesen kezelve túl hirtelen akart túl jelentős változásokat elérni, ami a destruktív mozgalmak és forradalmi anarchia számára készítette elő a talajt, a túlságosan lenyomott erők robbanásszerűen törtek elő.

A szabadság mint egyfajta teher

Először a funkciótlanná vált nemes osztály esetében merült fel az (hiszen már profi hadseregek voltak, nem kellett katonáskodniuk a király szavára) hogy mivel töltsék el az idejüket. Az unalom következtében fellépő életmód válságokról szóló irodalmi alkotások tömkelege (Cervantestől kezdve az orosz regényírókkal bezárólag), a maguknak életcélt nem találó idolokkal együtt (mint az annyira népszerű Sissy császárnénk), de említhetnék az amerikai újgazdagokról szóló regényeket is (a Nagy Gatsby), már mind ezt a fajta változást jelzik.

A régebbi korokban a szabadság egyértelműen kívánatos jóként jelent meg, a korlátait csak a 20.századi filozófusok mint Sartre kezdték el pedzeni, aki azt állította, hogy „szabadságra vagyunk kárhoztatva”, és számos olyan esetet mutatott be regényeiben, amikor jó döntésünk tulajdonképpen nincs (mert nem tudjuk felmérni a következményeket), de mivel a döntést mi hozzuk, annak felelőssége a miénk.

Amikor eladjuk a szabadságunkat

A legtöbb szónok, aki szabadságot ígért az embereknek, éppen, hogy meg akarta tőle fosztani őket teljes mértékben azzal, hogy a saját céljába állította. A tömegmanipuláció mesterei már a múlt században engedelmes nyájjá változtatták az embereket és teszik ezt mind a mai napig. A tanulságokat levonva egyetlen módon tarthatjuk meg a szabadságunkat, azzal ha egyforma távolságot tartunk akár szélsőbalos, akár szélsőjobbos, akár liberális eszmékről (vagy konzumerizmusról) van szó.

Az még rendben van és szükségszerű is, amikor az ember eladja ideje és energiája egy részét, hiszen a társadalmi munkamegosztáson alapul és mindenki valamilyen módon betagozódik ebbe, a gond az amikor elvtelenül tesszük ezt. Ha cinikusan, saját értékrendszerünket feladva és erkölcsi alapjainkat megtagadva tőlünk idegen érdekek szolgálatába állunk, akkor nem tudunk már tükörbe nézni nyugodt lelkiismerettel. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy emberekre akarunk szemetet rásózni marketingszakemberként vagy pedig „vonalas médiamunkásként” gyártjuk a központi utasításnak megfelelő sajtóterméket.

A „szabadosság” emlegetésében van némi igazság

Akik szabadosságról, a szabadságról való visszaélésről beszélnek, bizonyos esetekben nem járnak messze az igazságtól. A liberális felfogás a szabadságot mindenek fölé helyezte, nem véve figyelembe azt, hogy még nem állunk készen arra, hogy megfelelő módon éljünk vele. A ’60-as években feléledő hippimozgalmak leginkább a társadalmi anarchiát és bűnözést növelték kimutatható módon, nálunk a rendszerváltás után domináns liberalizmus szintén növelte a nihilizmust, a bűnözést és a szenvedélybetegségek terjedését (alkoholizmus és kábítószer élvezetét), amelyek az élénk közösségi élet és pozitív tartalmú szociális közeg egyfajta pótszerének mondhatóak. (A vallás lehet ugyan a „nép ópiuma”, amint Marx mondta, mégis csak sokkal kevésbé káros és pozitívabb hatású „kábítószer”- még legrosszabb esetben is.)

A gyermeknevelés egy példa a szabadságunk értelmes célokra fordítására

A szabadság egyes filozófusok szerint leginkább azt jelenti, hogy saját magunk dönthetjük el, hogy milyen célok szolgálatába állítjuk. A gyerekvállalás olyan áldozathozatal, amely rengeteg lemondást követel tőlünk, ami egyik oka lehet annak, hogy habár sokan vannak, akik szeretnének családot alapítani, de (a komoly pénzügyi támogatások ellenére) mégsem teszik ezt meg, folyton elodázzák, - valahogyan nem akarják eléggé. A gyereknevelés egyedi, semmihez nem hasonlító tapasztalatokat hoz az ember életében, emellett pedig a felmérések szerint sokan évtizedekkel később, nyugdíjhoz közeledve vagy nyugdíjas korukban válnak sokkal boldogabbá abban a szociális kapcsolatokban bővelkedő közegben, amelyet a gyerekeik biztosítanak számukra.

Még nem tudjuk tudatosan kezelni a szabadságunkat

Mivel még nem vagyunk a tudatosság olyan fokán, emiatt a legtöbb esetben jobban tesszük, ha ösztönös megérzéseinkre hallgatunk. Idő kell még ahhoz, hogy a szabadságunk adta lehetőségeket és korlátait jobban megértsük. Nem ritkán szabadságunkat az biztosítja, hogy valami mástól válunk függővé (a mai kor embere általában többféle függőségtől is szenved), ez azonban nem valódi szabadság. Rengeteg információ záporozik ránk nap mint nap, amelynek nagy része egyszerűen szemét, alacsony minőséget képvisel és az elemi ösztöneinkre hatva tereli el a figyelmünket azoktól a lehetőségektől, amelyek szabadságunk valódi, tartalmas élvezetet jelenthetnék.

A szabadság fogalmáról kiderült, hogy nagyon nagy mélységei vannak, és ugyanúgy nem abszolút értelműen pozitív fogalom mint bármi más (még egy ország, egy nemzet életében sem bír abszolút érvénnyel), hanem valószínűleg létezik egy optimuma. A hatalmi törekvéseink például nem adnak valódi szabadságot, azért sem, mert egy ponton túl mindig azzal fogok foglalkozni, hogy mi veszélyezteti a hatalmamat. A valódi szabadság mindig magában foglal kötődésekről való lemondást, elengedést, így például a másik ember szeretete azt is jelenti, hogy tiszteletben tartom a szabadságát.