Ideo-logikák

Alapvetően verbális kultúrájú ország vagyunk?

2019. szeptember 12. - Tamáspatrik

Vannak olyan kultúrák mint a német, amelynek egyértelműen erős oldala az írásbeliség, mások mint az amerikaiak a tettekre fókuszálnak, emellett pedig léteznek olyanok, ahol a szóbeliség jól láthatóan háttérbe szorítja az előző kettőt.

A németet filozofikus nyelvnek tartják, emellett a klasszikus irodalmuk igen vaskos köteteket hozott létre és az is közismert, hogy a német ember mennyire jól ismeri és betartja a leírt szabályokat. Ezzel szemben az angolszász kultúra inkább cselekvés orientáltnak látszik, az angol nyelvben például nincsenek hosszú összetett szavak mint a németben, viszont sok egyszavas igét használnak. Az amerikai filmek is jóval mozgalmasabbak, akció dúsabbak az európainál. A különbséget a két féle kultúra között úgy írták le még a múlt században, hogy amíg a németek szerint a kísérleti patkányok sokat töprengenek a labirintusban, az amerikaiak megfigyelései szerint leginkább fel-alá rohangálnak…

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szóbeliség mondható dominánsnak az olyan latin népek esetében mint a  franciák, spanyolok vagy olaszok, ők alapvetően bőbeszédűbbek és sokat kommunikálnak. Az ún. ősi, természet közeli kultúrákról ezzel szemben a szűkszavúság sztereotípiája terjedt el (mint például az indiánokról), vannak viszont eltérő megfigyelések is: egyes nomád ázsiai népeknek alig van írott kultúrájuk, viszont szívesen mesélik újra és újra egymásnak az emberek a történeteiket. A magyar kultúrában véleményem szerint a szóbeliség sokkal dominánsabb a másik kettőnél, és erre bőven lehet találni példákat. Előrebocsátom, hogy a magyar verbalitás kultúrájának inkább az árnyoldalát látom, mert a legtöbben kritikusak vagyunk azzal a kultúrával szemben, amelyben élünk, az erősségei kevésbé feltűnőek mint a hiányosságai.

A feleltetés

Az iskolai feleltetés nem minden országban dívik: amerikai vagy osztrák iskolákban inkább jellemző a negyedévenkénti dolgozatok rendszere. Ennek az előnye, hogy mindenki tudja előre, hogy mikor fog számot adni a tudásáról, emellett az írásbeli dolgozat jóval objektívabb módon értékelhető mint a szóbeli felelet, ahol a tanár elfogultsága nagyobb szerepet játszhat. A szóbeli feleletek előnye, hogy a gyerekek jobban megtanulnak egy közönség előtt is beszélni. A régi magyar kultúrában is létezett olyan, hogy népmesei hagyomány, ahol szintén összefüggően és érdekesen kellett tudni előadni mindenki számára jól ismert történeteket.

Nagy dumás szélhámosok

A magyar kultúrában az egyik legfőbb vezetői erény, hogy az illető nagy dumás legyen. Elég csak a magyar fociedzőkre gondolni, akik percekig képesek beszélni úgy, hogy abszolút nem mondanak semmit és mindig kimagyarázzák a vereséget (győzelem esetében azonban nyoma sincs kritikus hangnemnek). A magyar menedzserek felé mintha kimondatlan elvárás lenne, hogy osszák az észt a beosztottaknak, holott nem mindig van erre szükség, sőt egy okos vezető jól tud hallgatni is és tömören kifejezni magát. A politikusok esetében is ma még sok esetben többet számít, hogyan beszél mint azt, hogy mit tesz valójában, a politika világára nálunk jellemző stílus nekem afféle marxista, kommunista csökevénynek tűnik. (Az újabb generációk, főként az üzleti életben nem véletlenül sokkal lényegre törőbben kommunikálnak.) Még a klasszikus építőipari „mesterek” esetében is jellemző, hogy a verbális teljesítményük messze meghaladja az elvégzett munka mennyiségét, különösen ha ígérgetésről van szó.

Problémák az írásbeliség terén

A magyar lakosság mintegy negyed része funkcionális analfabéta, ami azt jelenti, hogy sokan képtelenek értelmezni pár szavasnál hosszabb mondatokból álló írott szöveget. (Sok más országban sem jobb a helyzet ennél.) A leírt mondatoktól nagyon sokan félnek, például ismerek olyan vezetőt, aki semmilyen döntést nem adott írásba, nehogy valaki később felhasználhassa ellene. A szerződések és a szakmai nyelvezetek célja pedig nem a világosság és egyértelműség, hanem hogy lehetőleg ne értse meg senki az adott tolvajnyelvet csak a bennfentesek, ezzel jól levédjék magukat minden eshetőségre, és hogy a gyanútlan ügyfélre cseles módon rá lehessen húzni a vizes lepedőt.

Órákig olvassák az ítéletet

A több száz oldalas ítéletek a magyar jogrendszer abszurditásai közé tartoznak, felolvasásuk pedig még erre is rátesz egy lapáttal. A bíró valójában egyfajta kutatómunkát végez és értékeli az elé tárt bizonyítékokat, amelynek a lényegét kellene, hogy prezentálja pár percben. Ez éppolyan, hogy a kutatók is mindig készítenek egy összefoglalót a cikkük elejére a lényegi következtetéseikről. Akit pedig mélyebben érdekel, a szaktársakat (bíróság esetében ez ügyvédeket és ügyészeket jelenti), nekik lehetőségük van rá, sőt kötelességük is elmélyedni a részletekben. Viszont nincs olyan tudományos kutató, aki órákig fejtegetné, hogy egy adott esetben mit talált, egyszerűen leírja pár oldalban, hogyan dolgozott és telerakja a cikket hivatkozásokkal. A bíróknak is pontosan ezt kellene tenniük. Ez csak egy újabb példa azzal, hogy mennyire nem tudjuk jól használni és a helyén kezelni az írásbeliséget. (Az aprólékos törvényes szabályzás is már rég túlfutotta magát nálunk, a szakma művelői szerint is kiismerhetetlen és inkonzisztens labirintusokat hozott létre.)

Pletykálkodásban jók vagyunk

A klasszikus magyar teleregény a Szomszédok, ahol senki sem csinál semmit pletykálkodáson és panaszkodáson kívül. (Bár a csehszlovák Kórház a város szélén sem volt jobb ennél, ott sem dolgozott szinte senki.) A sok pletykálkodás eredménye, hogy a kimondott szavaknak nincs súlya nálunk, nem olyanok vagyunk mint a japánok, akiknél ha valaki kétszer nem teljesítette azt, amit ígért akkor már nagyon kell vigyáznia, mert a harmadik esetben elvágja magát, többé nem fogják az üzletfelek komolyan venni. Az interneten is sokan vannak olyanok, akik krónikusan mindenbe beleütik az orrukat anélkül, hogy tájékozódtak volna. (A legtöbben sajnos valamilyen mértékben hajlamosak vagyunk a megalapozatlan fecsegésre.) A céges kultúrák, a versenyszféra mintha némi javulást eredményeztek volna e téren, az állami szférában viszont még mindig nagyon gyakori lenne a mellébeszélés és a ködösítés.

Háromféle viselkedésmódból egyben vagyunk igazán jók

A fenti három viselkedésmód, a szó, az írás és a tett, egybevágnak azzal, ahogyan az emberek új ismeretekhez juthatnak: van, aki vizuálisan sajátítja el, van aki azt szereti, ha elmagyarázzák neki és vannak olyanok is, akiknek mindenképp szükségük van arra, hogy saját maguk végezzék. Úgy gondolom, hogy a magyar emberek többsége alapvetően szeret nyíltan és őszintén kommunikálni másokkal, verbalitásban kissé erősebbek vagyunk mint a két másik téren, bár ez nagyon sok országra hasonló mértékben jellemző. A sok beszéd nálunk gyakran egyfajta pótcselekvésként jelenik meg, időnként hajlamosak vagyunk túl sokat pletykálkodni, panaszkodni, magyarázkodni vagy kéretlenül és megalapozatlan módon is osztani az észt. Ez mind a hibás kommunikáció jellemzője lehet, egyoldalú, felületes és empátiahiányos esetekről van szó. Ha rajta kapjuk magunkat ilyen hibákon, akkor viszont nem lesz nehéz rajta változtatni.

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr1915069412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dunántúli gyerek 2019.09.13. 14:15:28

Megint okoskodik egy nem-magyar. Sosem ertettem, miert erez kesztetest egy nem-magyar, hogy magyaroknak magyarazzon.

nemecsekerno_007 2019.09.13. 14:40:40

A "szájjal festők országa" :) És ebben a "ballib" megmondóemberek és talking heads-ek élenjárnak. Sok duma, szómágia, kevés eredmény...
Sajnos ez a GDP-n is látszik...

MutánsJane 2019.09.13. 16:04:59

Köszönöm, a kissé elnagyolt, de alapvetően igaz és nagyon gondolatébresztő posztot. Ez egy nagyon színvonalas blog.

tele.phone 2019.09.23. 21:49:07

Gondolatébresztő poszt, de azért írnék néhány krikitus megjegyzést. Szerintem egyáltalán nem vagyunk jók a szóbeli kommunikációban. Általában nem tudunk kulturáltan, a másikat meghallgatva véleményt cserélni, pláne vitatkozni. Ez fájdalamsan hiányzik a szokásrendszerünkből. Ebből is következően gyengék az eszközeink az asszertív konfliktusrendezéshez és érdekérvényesítéshez. Félreértés azt gondolni, hogy az angolszász kultúra a magyarhoz képest kevésbé irányul a szóbeliségre. Félelmetesen fejlett a kifejezési-, társalgási- és vitakészségük (és nyilván nem az underclassra gondolok), a kanyarban se vagyunk hozzájuk képest. +1: A pletyka nagyon hasznos, tulajdonképpen nélkülözhetetlen dolog egy jól működő társadalomhoz. Csak tudni kell használni, és nem pedig egy állandóan megszegett tabuként kezelni. Nem véletlen, hogy ennyire félreértjük a networkinget.

Tamáspatrik 2019.09.23. 22:51:52

@tele.phone: Köszi, ezeket én is hasonlóan gondolom, a kép valóban sokkal árnyaltabb.
Pletyka: valahogy ebben is kell lenni határoknak. Pl. ha valaki mond valamilyen infót és hozzáteszi, hogy "persze, ez csak pletyka", és honnan hallotta (pl. "folyosói hír"), az korrektebb. Élcelődés mindig belefér, ha nem teljesen gonosz. Pl. ha valaki valakivel "kavar", vagy akár csak együtt mennek horgászni, az valamennyire rám is tartozik, mert tudni fogom, hogy egymást mindig le fogják védeni és az infókat is átnyomja egyik a másiknak...