Az amerikai Deneen Utálom a liberalizmust A liberalizmus kudarca c. könyve alighanem egy profi marketingmunka, tele napjaink olyan közhelyeivel, amilyeneket az átlagos, felületes ismeretekre vágyó olvasók közül sokan szeretnének hallani. Lehetne bőven kritizálni a szerző igencsak felületes történelmi és társadalmi ismereteit, de sokkal inkább arról érdemes beszélni, hogy mi különbözteti meg a liberalizmusnak az ösztönös idegenkedéseken alapuló démonizálását a megalapozott kritikáktól.
Az nyilvánvaló és közismert, hogy a liberalizmus a modernitás részeként egyrészt sok pozitív és ma már természetesnek tartott lehetőséget hozott az életünkbe (pl. a munkavállalás szabadsága, vállalkozás szabadsága, vallásgyakorlás és nem-gyakorlás szabadsága stb.), másrészt teljesen érthető módon zsigeri elutasító reakciókat vált ki a hagyományt és a helyi közösségeket féltőktől.
Azzal se mondok újat, hogy a liberalizmus önmagában csak egy lehet a közéletünket szabályzó gazdasági vagy politikai elvek között. Mivel a szabad verseny általában azokat segítik, akik helyzeti előnyben vannak a másikkal szemben, a fellépő igazságtalanságok és társadalmi hátrányok kezelésére a szocializmus, a patriotizmus, hagyományápolás, konzervativizmus, a környezetvédelem stb. elveinek alkalmazására legalább ennyire szükség van.
Hogyha a liberalizmust a teljes szabadelvűséggel, az egyéni szintű szabadság fetisizálásával azonosítjuk, akkor a valódi gyenge pontjait nem is annyira a társadalom szintjén (hiszen az ilyen jellegű félelmek többnyire megalapozatlanok vagy eltúlzottak), sokkal inkább az egyén, az állampolgár szintjén fogjuk megtalálni. A szabadság ugyanis nagyon csalóka fogalom, és ha gyakorlatilag korlátlanul meg akarom valósítani az életemben és ez számomra netán lehetséges is, annak bizony ára van. Arról érdemes szerintem leginkább beszélni, hogy a teljesen korlátlan szabadsággal mi mindent veszíthetünk el.
Ha korlátlan szabadságra vágyom, akkor könnyen behódolok a legkisebb vágyaimnak is, nem leszek kitartó. A szabadságomat erősen korlátozza, ha például reggelenként el kell mennem futni, amikor nincs kedvem hozzá, de e nélkül soha nem fogom megtudni, hogy mire lennék képes, egészségem vagy esetleg a sportkarrierem látja a kárát. A csoporthoz való alkalmazkodás is mindig a szabadságom egy részének feladását követeli meg: akár vasárnapi istentiszteletről van szó, akár egy csoportos akcióról, pl. egy terület megtisztításától a szeméttől, gyakorta valamilyen kellemesebb programot kell beáldoznom. Ha valódi önmegvalósításra törekszem és nem csak kellemesen leélni az életemet, hanem igazi hozadékokkal, eredményekkel, akkor az nyilvánvalóan számos lemondást fog követelni tőlem.
A szabadságunk egyik legnagyobb feláldozása a gyermeknevelés és a családi élet, de olyan egyedi élményeket hoz és annyira mély kötődéseket, amelyekhez másként nem lehet eljutni. Úgy tűnik, mintha papolnék, de nem valamiféle „földöntúli jutalomról”, hanem nagyon egyszerű dologról van szó: a mély kapcsolatok hiánya esetén lehetek bár szabad, de az életem teljesen hideg és nagy eséllyel magányos lesz (az én saját hibámból, nem a körülmények balszerencsés alakulása folytán).
Az ember igényli a különféle közösségeket és úgy vagyunk felépítve, hogy a pozitív kapcsolatok hiányában is ürességérzet fog el minket: nem véletlen, hogy azokban a társadalmakban, ahol nagy a jólét ugyan, de nehezebb mély kapcsolatokat kötni, vagy pedig az emberek teljesen gyökértelenek jellemzőbb a depresszió, illetve annak nem klinikai értelmű, enyhe fajtája, egyfajta folytonos lehangoltság és céltalanság érzése. Pozitív és tartalmas kapcsolatok hiányában mindig valamiféle pótszert keresünk, amelyek többnyire valamilyen tudatmódosító szerek, és így válhat a teljes függetlenségre törekvő ember egy idő után függővé. Szinte törvényszerű, hogy a szabadságunk hajszolása folytán bizonyos dolgoktól függővé válunk.
Az is közismert, hogy a vágyaink kielégíthetetlenek, sosem érezzük magunkat eléggé szabadnak. A múlt században a hippik, „Woodstock nemzedéke” volt talán az első, amely megpróbálta a szabadságát teljesen kiélni, ami látványos és tragikus kudarcokkal zárult.
A szabadságot nem annyira előfeltételként, sokkal inkább valamiféle (előre nem garantálható) jutalomként, megelégedettségként kellene tudnunk megélni. A gyereknevelés egyértelműen ilyen, a lelkiismeretesen, adottságainknak megfelelően elvégzett feladatok is ilyenek, mivel az elégedettségérzet megszabadít a vágyainktól, igazi szabadságot ad. Virtuális, felületes kapcsolatok nem adhatják meg ezt az élményt. Aki családi életet él és gyerekeket nevel, nagy valószínűséggel nem lesz magányos később, a szociális kapcsolatai tartalmasabbá és hosszabbá is tehetik az életét. Van persze sok más lehetőség is a határozott elköteleződésre és felelősségvállalásra, szabadságunk egy részének feláldozására. A lényeg mindig POZITÍV ÉS VONZÓ MINTÁK FELMUTATÁSA a túlzásba vitt liberalizmus és szabadosság alternatívájaként.
Amikor politikai oldalon feljön a liberalizmus emlegetése, az teljesen más, egy olyan félelemre épít, hogy jön a nagy csúnya globalizáció és felfalja a kis világunkat, de ilyesmi nyilvánvalóan nem következik be. Ilyen teljesen egyirányú folyamatok nincsenek, sőt az még az olyan „globalistának” mondott szervezetek mint az Európai Unió is támogatja a hagyományőrzést és a helyi kisvállalatokat. A liberalizmus politikai célú démonizálása és az illiberalizmus hirdetése nem más mint hatalmi technika, ürügy a hatalom centralizálására.
Ilyen, negatív értelmű példa Orbán Balázs legutóbbi cikke: a hatalomcentralizálást védő írásáról nem tudom eldönteni, hogy saját magát akarja becsapni vagy pedig csupán (finoman szólva) hitvallás a NER irányába. Az érvelési módja a kommunisták stílusát idézi: az alkotmányosság állampolgári védelme afféle „burzsoá csökevény”, „nem olyan időket élünk, elvtárs”, ez régen persze így volt, de mára már meghaladta „a dolgozó nép hatalma”. Holott ő is írja, hogy az állampolgárral szemben túlzott hatalmat centralizáló államok mennyire veszélyesek. Valójában egyetlen komolyan vehető érvet nem tud felhozni arra, amikor az alkotmánynak védenie kell az államot a saját polgárával szemben.
A világgazdasági válságból való kizsákmányolást az olyan nemzetközi szervezetek mint az EU aktívan segítették (kivéve talán Görögország esetét, amely becsapta őket azzal, hogy a gazdaságát Euro-kompatibilisnek állította be). A teljes véleményszabadságot és a cenzúramentességet ő se gondolhatja komolyan: akik megtűrik körükben a bujtogatást és erőszakos fellépést az olyan fórumoknak nem szabad helyet adni (még ha történetesen kevesebb közöttük a mostani érában a baloldali mint a szélsőjobbos, akkor sem), mert senki nem akarja, hogy az ő lelkén száradjon az, ha rémhírterjesztés miatt pár embert egyesek megtámadnának. A médiafelügyelet, amit ő emleget az egy vicc, a vélemények ütköztetésének elkerülésére kínosan ügyelnek, és még sorolhatnám, szépen megfogalmazott, cinikus bla-bla az egész, kötelező házi feladat letudásának látszik, de nem veszi teljesen komolyan a vitapartnerét.
Lényegében arról van szó, hogy az alkotmányt nem garanciák nyújtására használná az államhatalom, hanem sokkal inkább a kormányhoz irányvonalához képest másféle felfogásúak megrendszabályozásának újabb jogi eszközeként. Ja, ilyen a hatalom természete, sosem érzi magát biztonságban, mindig újabb és újabb eszközöket vet be a hatalomkoncentráló egoizmus, amennyiben nincsenek hathatós korlátai.
Ez tehát egy teljesen hibás mintára példa az egyéni és a közösségi szabadság szembeállításával, ahol az egyéni szabadságnak egészen minimális teret akar hagyni. Így valósítja meg már nem egyéni, hanem nemzeti szinten az általa elítélt liberalizmust („senkinek semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk”), és ha sok állam így játszik, akkor Európa hamarosan visszajut pontosan abba a helyzetbe, ahol I. világháború előtt volt.
Fel kell ismerni, hogy posztmodern társadalomban élünk, ahol a modernség és a hagyomány kiegészíti, kiegyensúlyozza egymást, az ideológiai harcot be kell szüntetni, ebben mindkét oldal hibás. Azok a tulajdonságok, amiket hibáztatunk és okolunk a mai viselkedésért már a mohóság és fogyasztói mentalitás már a paleolit társadalomban megvoltak, az arisztokrácia pedig általában rossz példát képviselt a társadalom felé. A nagy tanítók és bölcsek már pontosan leírták azokat az utakat, amelyek révén felülkerekedhetünk az ilyen beidegződéseinken, amelyek egyik vetületére példa, amikor túltoljuk a liberalizmust.
