Először talán Rousseau vette észre még a 18.században, hogy a polgárosodó ember viselkedése mennyire mesterkélt, képmutató, az egészséges ösztöneit hamar feladja a társadalmi hierarchiában való előrejutás érdekében. Érdemes egy narratívát megkísérelni, milyen életstílusok jöttek létre és milyen kísérletek születtek a viszonylagos jólét közepette, amikor már nem a nélkülözés volt a fő probléma a nagy többség számára, sokkal inkább egyfajta nehezen megfogalmazható kényelmetlen közérzet (amikor kis pont vagyok egy nagy, arctalan rendszerben) és az emberi kapcsolatok kiüresedése.
A 20.század második felétől a fejlett országok nagy részében fokozatosan kibontakozott a fogyasztóinak is nevezett jóléti társadalom, amely egy nagy létszámú generáció számára óriási lehetőségeket ígért, ha a rendszerbe teljesen betagozódva minden erejével igyekszik azokat megragadni. Hozzánk is eljutott ez a felfogás némi késéssel és a ’80-as években már teljesen kibontakozott az a fajta karrierizmus, amely a család és a közösségi élet háttérbe szorítását is bevállalta a gyors anyagi gyarapodás érdekében. Egészségüket egyáltalán nem kímélve dolgoztak az emberek, és a lelki sivárság, a nihil érzete sokakat oda juttatott, hogy egyre gyakrabban nézzenek a pohár fenekére, ezzel mintegy kieresztve a gőzt időnként. (Valójában azért annyira nem kell sajnálnunk ezt a generációt, hiszen ők voltak azok, akik között igen sokan már több évtizednyi, jómódban eltöltött nyugdíjas évet értek meg.)
Nyugaton a szülők képmutató és túlságosan is „rendszerkonform” magatartására való reakcióként, a rendszer elleni lázadásként jelentek meg a ’60-as években a fiatalok körében a hippi mozgalmak, amelyek a ’68-as diáklázadásokban majd egy évvel később (ötven éve) Woodstock idején értek csúcsra. A rendszertagadó, destruktív mozgalmak pozitív tartalmak nélkül általában nihilizmusban végződnek amint ezt a Forrest Gump című film női főszereplőjének sorsát felidéző apró részletek is mutatják. A szabadság téves értelmezése és görcsös hajszolása során különféle külsőségekben keresték önmagukat, igazi belső önismeretre való törekvés nélkül.
Az elnyomott természetes ösztönök felszabadításáról szól egy másik kultuszfilm is, a Harcosok Klubja, amely a későbbi terrortámadások fényében ma már némi visszatetszést kelt. A freudizmusban van némi igazság ugyan, de elég gyenge lábakon áll tudományosan az elnyomott primitív ösztönök, az agresszió felszabadításnak helyes volta, sőt éppen hogy az ösztönök kiélése alakíthat ki egyeseknél számos káros szokást. A kapitalizmust teljes mértékben tagadó bármely mozgalom, beleértve a kommunista és fasiszta kísérleteket és a különféle ellenkultúrákat is, szükségképpen kudarcra volt ítélve, erősen leegyszerűsítve azért, mert nem tudtak mit kezdeni az emberi önzéssel, egoizmussal és mohósággal.
Az újabb generációk, amelyek még az ezredforduló előtt nőttek fel, sok esetben inkább már a tanulásban és a tudásban hittek jobban. A valós teljesítményeket fontosabbnak tartották a külsőségeknél, így például visszaszorult a rendszeres templomba járás mint szertartásosság (illetve nálunk a pártállam bukása után sem lendült fel igazán a fiatalabbak körében). A merev külsőségek visszaszorulását mutatja az is, hogy öltözködés terén a természetesebb anyagok terjedtek el, az öltönyt fokozatosan felvállalta a farmer és a laza mindennapos ruházat, az igazán fontos ünnepélyek kivételével.
Nagyon sokan végül is csalódtak az oktatásban, mert nem kapták meg azt a fajta vagy az olyan minőségű tudást, amely igazán jól használható lett volna a szakmai karrierjükben. Az eltömegesedő és felhíguló oktatás olyan diplomákat termelt, amelyek egyáltalán nem vagy csak kis mértékben segítették az előrejutást akár még a jogi vagy pénzügyi területeken is (sőt még a szakmunkásképzésre is elmondható ugyanez). Egy idő elteltével a tanárok jelentős részének hite is megrendült abban, hogy amit tesznek (mintegy tölcsérrel próbálni töltögetni a tudást a diákfejekbe) vajon mennyire hasznos egyáltalán, a pedagógus pálya is leértékelődött, kontraszelektálttá vált nálunk és számos más országban.
Egyértelműen a versenyszellem hajtja a diákok egy jó részét szinte már az óvodától kezdve, letudni valahogy a kötelező penzumot és megfelelni egy alapvetően korszerűtlen oktatási rendszerben, hogy jó iskolákba tudjanak kerülni és végül piacképes szakmát szerezzenek. Sokan vannak olyanok is persze, akik eléggé hamar feladják és különféle pótszereket, esetleg drogokat keresnek maguknak, eléggé sajnálatos módon.
A mai újabb generációk megítélése már nehezebb, de megfigyelhető néhány olyan stratégia, amely arra irányul, hogy valahogyan kompenzálni próbáljuk a rendszer hátrányait és természetellenes voltát. Az egyik ilyen a családközpontúság, a munka és a családi élet egyensúlyának tudatos keresése. Másik ilyen a nagyobb közösségközpontúság, ez lehet akár vallásos gyülekezet, akár valamilyen szabadidős csoport vagy éppen egy falu közösségi eseményeiben való részvétel. A hagyományápolás feléledése is egyértelműen ide sorolható. Nagyon sok esetben ezek teljesen jól működnek és a jólét egy alapvetőnek mondható szintjén is már sokak számára a boldogság forrásait jelentik.
Vannak viszont aggasztó tendenciák, amelyek afelé mutatnak, hogy - amellett, hogy az ember nem teljesen természeti lény, hiszen nagyon sok olyan tulajdonságunk van, ami a természetben ritka vagy példa nélküli,- oda vezethetnek, hogy a természettől teljesen elszakadva valamilyen nagyon mesterkélt világban éljük le az életünket.
Egyik ilyen tendencia az elhízás, amely szinte járványszerű. Úgy kábé harminc éve az emberek nagy többségükben még nem így néztek ki mint ma, mert gyerekkorukban nem azt szokták meg, hogy tömik magukba az ételt (relatíve drágább is volt az élelmiszer a fizetéshez képest, főleg a feldolgozott cukros ételek). Az elhízás komoly egészségügyi probléma, amellett hogy egy általános kényelmességet mutat, az ülő életmód egyik indikátora. A kényelmességre való törekvés, hogy mindent kapjunk meg bármikor és erőfeszítések nélkül, a mai kor egyik rákfenéje és nem kis mértékben az oka is annak, hogy tönkretesszük a bolygót.
A másik az a virtuális világ, ahol szuperhősök és nőfalók lehetünk, különféle pótcselekedetekbe menekülhetünk, a kevésbé előnyös oldalunkat elrejtve ott éljük ki. Pontosabban az ilyen igényeink mindig valamennyire kielégíthetetlenek maradnak, miközben játékfüggőkké vagy számítógépfüggőkké válhatunk.
A harmadik jelenség szintén egyfajta reakció és kivonulás a társadalomból, arról szól ahogyan a különféle hülyeségek elfogadott normává válnak egyes csoportok belterjes, zárt világában. Azt mondják, hogy a matematikában nincs „királyi út”, de semmilyen komoly szakterületen, szakmában nincs ilyen, a legtöbb dolog elsajátítása bonyolult és nagyon időigényes. A „leszakadtak” csoportjai viszont abban hisznek, hogy végső soron minden csak manipuláció, és minden fontos problémát egy csapásra megoldhatónak tartanak. A világ és a társadalmunk alapvetően egyszerű, a megoldások ott vannak a szemünk előtt, mindig csak gonosz emberek rejtik el előlünk. Az értelem útjáról letérnek, az ész az ő esetükben a primitív emócióik és törekvéseik szolgálólánya, az elme egyfajta ügyvéd, de semmiféle egészséges kontrollt nem tölt be. Az alázattal szemben szinte mindig az agressziót választják, visszatérve az „ellenséges törzs” kezelésének ősi (paleolit) mintájához.
Akik manipulációt sejtenek mindenhol, éppen azt nem veszik észre, ahogyan őket manipulálják a különféle politikusok, mert miközben az ő nyelvükön beszélnek és simogatják a buksijukat, szimbolikus jelentőségű gesztusokat téve szépen felhasználják őket a saját hatalomkoncentráló céljaikra. A populista mozgalmak lényegében a polgári rendszerek tagadásával régebbi, a felvilágosodás előtti rendies társadalmakhoz nyúlnak vissza. Ez is egy újfajta kísérlet, amely a politika oldaláról próbálja kezelni azt a kellemetlen közérzetet, amelyet talán az elidegenedettség és kisebbrendűségi érzet fogalmai közelítenek meg legjobban viszonylag nagy társadalmi csoportok szempontjából. Eközben leértékeli és a partvonalra szorítja azoknak a nagy részét, akik egyértelműen nem akarnak kicsi és belterjes világokban élni, mert a tudásuk nem érvényesülne ilyen szinten. Számomra mindez egyértelműen visszalépésnek tűnik, mert háttérbe szorítja a racionalitást.
Az elhülyülés manapság valós veszély, hiszen az iskolában tanultak nagy részét gyorsan felejtjük, miközben más fajta, szociális jellegű készségek írják felül őket. Agyunkat viszont az tartja mozgásban, ha időként teljesen újfajta ismereteket és készségeket tanulunk, és ha erre nem szánunk időt és energiát, akkor előbb-utóbb olyanok leszünk mint a politikai elitünk nagyobb része (fanatikus, paranoiás, ösztön- és érdekvezérelt emberek). Habár az életkorral a szellemi hanyatlás nem szükségszerű, de ha nem akarunk folyton új dolgokat tanulni és valahogyan haladni a korral, akkor egy idő után „eltatásodunk”, „elnyanyásodunk”, végképp kiszolgáltatottá válva a demagóg politikusok kénye-kedvének.
Ezzel együtt arra a kiinduló problémára, hogy bedarálhat minket a rendszer, az adható válaszok továbbra is nyitottak, bár az eddigi reakciók is nagyon tanulságosak.