Egy adott ország régi nagyságát kétféle értelemben is érthetjük: szó szerint a mainál jóval nagyobb területtel rendelkező egykori nagyhatalomként, vagy pedig átvitt értelemben, több évszázados államiságként. Európa mai országainak egy része már régóta létezik, másik része csak a 19.században jött létre és olyanok is vannak, amelyek teljesen újak, csak a 20.század folyamán nyerték el függetlenséget, és előtte önálló államként lényegében sosem léteztek.
Egy ország fejlettségét jól jelzi a HDI mutató, amely lényegében az állampolgárainak életminőségét fejezi ki, a várható élettartam, az oktatás színvonala és a vásárlóerő paritáson számolt GDP segítségével. A Wikipédia táblázatait használva, ha egy táblázatba összerendezzük az európai országok fejlettségét és az államok történelmi „nagyságát”, akkor az alábbi táblázatot kapjuk. (Kivéve a listáról mini államokat és a kontinens perifériáján levőket.)
Azt láthatjuk, hogy nincs semmilyen összefüggés aközött, hogy egy adott ország mennyire dicsőséges történelmi múltra tekint vissza és milyen a mai fejlettsége. Az első tíz helyezett között vannak régiek és olyan viszonylag újak is mint Írország, Izland és Finnország. A tízben csak négy egykori nagyhatalom szerepel, a szűk élmezőnyben pedig lényegében egy sem. A helyzet hasonló a második tízes csoportban is: Szlovénia vagy Észtország teljesen új nemzetek, mégis elég jó életminőséget biztosítanak az állampolgáraiknak. Magyarország a 3.csoportban van, területe éppúgy sokkal nagyobb volt egykor a jelenleginél mint például Portugáliának, Litvániának vagy Bulgáriának, viszont megelőz minket az államként sosem létező Szlovákia vagy Lettország. A lista végén főként a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia országai találhatóak, az látható tehát, hogy a földrajzi helyzet és a legutóbbi egy évszázadnyi történelme bírnak a legnagyobb hatással egy adott ország mai fejlettségére.
Mellesleg Európán kívül is hasonló a helyzet, fejlettek és fejletlenek között egyaránt vannak régebbiek és újabbak. A földrajzi helyzet és a kulturális örökség tűnik a leginkább meghatározónak. (Például a volt angol gyarmatok szinte mindig kiemelkednek a környezetükhöz képest.)
Két ország közötti határt átlépve nem egy esetben megdöbbentő különbségeket találunk. Ilyen többek között az orosz-finn határ is, de sokkal közelebbi példa, ha Dél-nyugat Dunántúlról átlépünk Szlovéniába, ilyenkor is úgy érezzük magunkat mintha egy másik világba csöppennének. A kis falvak girbe-gurba utcáit és egymás hegyén-hátán álló többnyire lepukkant házikóit felváltják a hosszú egyenes utak, amelyektől nagy távolságra újszerűnek tűnő, hatalmas házak állnak, jórészt szőlővidékekkel a hátuk mögött. Nincs annyi történelmi emlék a szlovén oldalon, turistaszemmel nézve mindenképp sivárabb táj, viszont az ott élők életszínvonala láthatóan jóval magasabb.
Senki nem tud megélni a múltjából, ha bárki azt meséli folyton, hogy régen milyen nagy ember volt, hamar megunják a többiek és kerülni fogják. Egy munkahelyen sem lehet megélni abból, hogy mi mindent hoztam létre, ha úgy látják hogy az új követelményeknek már nem felelnek meg, akkor legfeljebb annyi jóindulatra számíthatok, hogy érdemeimre tekintettel nem rúgnak ki azonnal, hanem keresnek valamilyen más melót a cégen belül, de ennél többet nem remélhetek.
Arról van szó, hogy a hagyománynak mindig vannak olyan részei is, amelyek hátráltatják egy ország fejlődését és nem segítik elő a polgárainak jólétét, az ilyen kulturális mintákkal szakítani kell és átvenni másoktól olyanokat, amelyek hasznosabbak. Ha egy ország nem tesz mást mint tagadja a modernség számos elemét (pl. „illiberalizmus”), akkor tudattalanul előveszi azokat, amelyek az elmúlt századok örökségei: merev osztályhatárokat, amelyek miatt sok tehetség elvész, feudális jellegű előjogokat, a kölcsönösen nyerő szituációk helyett korrupciót, a tudás alapú társadalom helyett a harciasságot stb. A vezetők demokratikus döntéshozatal helyett arisztokráciában és „pórnépben” gondolkodnak, még ha nem is mondják ki ilyen nyíltan.
A történelmi események tanulságosak, elődeink tettei lehetnek tiszteletre méltóak (bár a jelentőségüket nem mindig helyesen ítéljük meg), viszont ennyi, ezután már jön a nagy De. A mindennapokban a jelentőségük közel zéró, ott már aminek helye van a racionalitás, átvenni azt ami másoknál bevált és mindenekelőtt humánusan viszonyulni egymás iránt. Az emberiség történelme ugyanis leginkább egy nagy kollektív rémálom volt, humánum csak elvétve fordult benne elő, egészen a legutóbbi időkig.
