Ott tartok már, hogy félve írom le azt a szót is, hogy „értelmiségi”, ez a szó is annyira kezd lejáratódni és a jelentése sem világos már sokak számára. Ide jutottunk. Gyakorlatilag az van, hogy értelmiségi helyett sokan megelégszenek manapság a szellemi szakmunkás szinttel (ez nem annyira társadalmi minősítést jelent mint az illetők önmagukkal szembeni belső igény szintjét, pontosabban igénytelenségét mutatja). A kettő közötti határt világosan kijelöli a katonás mentalitású bürokratizmus valamint az önálló gondolkodás (önálló és racionális döntésekben megnyilvánuló) alapvető különbözősége.
Most ekézhetnénk egy kicsit a rendszerváltó elitet, de megteszik ezt mások máshol, viszont a mai hölgyek és urak mind elkövetik azt a logikai bakugrást, hogy az akkori elit viszonylag gyenge színvonalából mintha az következne, hogy mostani sokkal jobb. Sajnos nem ez a helyzet.
Hol vannak ma a véleményformáló értelmiségiek? Vannak, akik hallgatnak (a nyilvánosság előtt legalábbis), mert nem látják értelmét megszólalni, vannak akik az értelmiségi magatartásnak a paródiái (Schmidt Mária, Bayer Zsolt, Lánczi András és mások), agyatlanul módon tolva a rendszer ideológiáját, létezik nyilván a behódolók hada is (eléggé természetes emberi magatartás, nem ítélem el) és persze egyszerű demagógok is bőven, ja meg a fent említett bürokraták. Rajtuk kívül alig marad más.
Engem az egyéb kategóriában maradtak érdekelnek, mert ők még a hitelességnek legalább az esélyét meg tudták őrizni. Nevezzük őket talán „rendszerfüggetlennek”. Velük többféle bajom van, az egyik, hogy borzasztó pártosak és dogmatikusan gondolkodnak. A rendszerváltáskori elit esetében a több évtizedes marxizmus-leninizmus oktatásnak is tulajdonítható volt a dogmatikus gondolkodás, például a liberalizmus kritikátlan elfogadása, a mai értelmiségi elitünk ezzel szemben saját magától, mindenféle nyomás és kényszer nélkül sétál bele a dogmatizmus különféle csapdáiba. Vannak például, akik még mindig védik a kudarcot vallott és védhetetlen marxista elveket. Vannak akik a hasonlóan leszerepelt, a fél világot lángba borító szélsőjobbos eszmék hívei, láthatóan egyikük sem tanult a történelemből. Engem ők se nagyon érdekelnek.
Alapvetően a mérsékelt gondolkodásúak állnak hozzám közel, azonban még ők sem mindig józanok, olyanokat mondanak néha, ami egy kocsma törzsközönsége előtt is tetszést aratna. (Tehát néha még ők sem képesek „túllépni a mai kocsmán”, egy közismert József Attila parafrázist használva.)
Schiffer például egy akkora antikapitalista lózungot nyomat, amire még a szélsőbalosok is alighanem elégedetten csettintenek. Egyetlen konkrét példát hoz, hogy állítólag a világ egyes országai megakadályozták, hogy Bolívia szabja meg a lítium világpiaci árát. Na pont az lenne jó, ha egyetlen ország szabná meg az egyik legfontosabb elektronikai nyersanyag árát. Vagy akár egy újabb energiakartell az OPEC-hez hasonlóan. Aztán jön a „profitszivattyú”, a gazdag országok, „akik mindent lefölöznek” stb., Münzer Tamás óta megy ez a nagy osztályharcos duma. („A Földön emberélet kezdetén, nem volt gazdag ember és szegény.”)
A klímaváltozás pedig sajnálatos módon „politikai árucikk” lett – szerintem viszont nagyon is jó, hogy a klímaváltozás „politikai termék”. Hasonlóan többek között a munkahelyteremtéshez, adócsökkentéshez, a gyermekvállalás növeléséhez, ma már a klímaváltozással is tele vannak a médiumok, mondhatni szerencsére. Ez nem csak azt jelenti, hogy divatos felkapott témák lettek a szokásos erős túlzásokkal (pl. „ég Ausztrália” vagy „ég az Amazonas”) és a csapból is már ez folyik, hanem azt is jelenti, hogy végre nem söpörjük a szőnyeg alá a súlyos környezeti problémákat sem.
Lányi András viszont már egy olyan gondolkodó, akire valóban érdemes figyelni manapság. Sok mindent mond, nem ritkán lapos közhelyeket és féligazságokat is, de végre kimondja azt, amit a magyar értelmiség am blokk nem akar észrevenni, mert nem akarja elhinni és folyamatosan önáltatásokkal fedi el az igazságot. Azt, hogy a NER az egésze hülyének nézi azokat, akikkel néhanapján előfordulhat, hogy saját gondolatokat fogalmazhatnak meg társadalmi kérdésekben. Azt is jelenti mindez, hogy a társadalomnak egy jelentős része értelmiségellenes, tehát voltaképp nem tudja és nem érti, hogy mi szükség van a szakértelmiségen kívül humán értelmiségiekre. Lányi erre azt mondja, hogy az értelmiségnek nem szabad elzárkóznia, hanem ki kell mondania, amit tud. (Az országos és a helyi értelmiségi eliteknek szintúgy.) Különböző átfogó ismeretek alapján állva, széles körű tudás képviselői és őrei ők, ez nyilvánvaló nekem is, de hogy jön le mindez, az számomra még egy kissé homályos.
Ami Lányinál is hiba, hogy ha valaki jobbikos, az nála már elvágta magát, mindegy mit csinál, vagy aki baloldali szintúgy. A liberalizmus pedig egy métely - holott ha nem lenne liberalizmus, még ezt az interjút sem adhatta volna le. (Ha nem lenne liberalizmus, akkor a KRESZ-ben mindig a nagyobb és díszesebb autóé lenne az elsőbbség. Egyébként Brezsnyev idejében Moszkvában a pártembereket szállító Volgák nem lassítottak, hanem simán elütötték a gyalogost a zebrán, ha ne ugrott idejében félre.)
A vicc a dologban még csak nem is ez, - bár lehet, hogy nem annyira vicces mint amennyire szomorú és sajnálatos. Az történik, oda jutottunk, hogy a „katonás mentalitásúaknak” még Lányi is túl balos és túl liberális, jobbról támadják be őt. Nem az a problémájuk vele, hogy túlnyújtózik a takaróján és a személyes elfogultságaival tölti ki a tudása hiányosságait, hanem pont hogy nem elég radikálisan kezeli a „globális összefüggéseket”. Amelyek persze bármelyik agresszív niemand számára is a napnál világosabbak, sokkal inkább mint egy egyetemi tanárnak, aki évtizedek óta ezekkel foglalkozik.
Ehhez a „multivilághoz”, a multik által megvezetett EU-hoz azért van némi megjegyzésem, a perspektívánk furcsaságait illusztrálandó: 1.A száz legértékesebb vállalatban csak elvétve vannak európaiak. Amerikai és Kínai cégek uralják már a világot. 2.Az európai bankok például egyáltalán nem erősek. Az egyetlen nagy tőzsdei központunk abban az Egyesült Királyságban van, amelyik most lép ki az Európai Unióból. 3.Kontinensünk két leggazdagabb állama Svájc és Norvégia, egyik sem tagja az EU-nak. 4.Amiben Európa élen jár, azok olyan területek mint a helyi kulturális értékek vagy épp a környezetvédelem, (de a közbiztonság, életminőség és a társadalmi különbségek viszonylag kis mértéke is ilyen), esetleg néhány nagy tudományos/technológiai központ van még, amely világviszonylatban is jelentős.
Ergó a világ fő problémái manapság már egyértelműen Európán kívüliek és még ha Európa egyetlen állam lenne (amelyre nincs esély, még teoretikusan sem érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel), talán akkor lehetne csak jelentős súlya a mai világban. A sokak által irigyelt Németország vagy épp Franciaország egyértelműen nem tényezők ma már a világpolitikában, csak a „futottak még” kategóriába tartoznak.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a kifinomult európai szellemiség megtagadása nálunk csak erősítette a bunkóság és az arrogancia „kultúráját”, az egykor irigyelt, mára már legatyásodott igazi gondolkodó elit értelmiségiek, akik felől szélhámos sportvezetők, színvonaltalan művészek, a politikai irányvonalat hűen kiszolgáló álszakértők és járadékvadász vállalkozók felé történt jövedelemátcsoportosítás, képtelenek felülemelkedni ezen a mai nívón és a higgadt tisztánlátásra való törekvésüket megőrizni. Önazonosságát veszíti el az olyan értelmiségi, aki ösztönösen és indulatosan reagál.
De hátha rosszul látom ezt az egész helyzetet. Reménykedem.
