A legtöbben nagyon is megbecsüljük az idős embereket és fontosak nekünk, a krónikus betegek szintúgy, a haláleseteket és a hosszú felépüléssel járó megbetegedéseket abszolút nem kívánta senki.
Viszont ettől eltekintve, a járvány miatti átmeneti életmód változásunknak feltűnően sok olyan eleme van, aminek megítélésében a közvéleményünk eléggé egységes, amiket a járvány előtt régebben az emberek 80-90%-elfogadott volna.
Ilyenek kívánságok például: Többet szeretnék otthon a családommal lenni, a szűk családi körben. Vagy: Nem kell akkora globalizáció, a helyi termelőket támogassuk. A fogyasztói társadalomnak véget kell vetni. Szeretnék egyszer kilépni a mókuskerékből és kicsit megállni. Vagy: Úgy gondolom, hogy interneten is ugyanolyan jól tudunk dolgozni, kapcsolatot tartani. A munkahely a legtöbbünk számára csak folyamatos stressz forrása.
Az idősek vannak ugyan jelenleg a legnehezebb helyzetben, sokan kényszerű karanténban élnek, de még közöttük is vannak olyanok, akiknek a régi emlékek sokat jelentenek, és ha idejük engedi, akkor szívesen merengenek múltjuk eseményein. (Régen az idősek közül sokan újra és újra elmesélték életüknek azokat a történetét, amit legfontosabbnak tartottak, ma nem hallgatja meg őket senki.)
Ilyen értelmezésben a járvány nem annyira külső természeti csapás, netán „Isten büntetése”, hanem lényegében olyan elemeket valósít meg az életünkben, amiket elég sokan szeretnének, legalábbis valahol a vágyak szintjén. Nem akarok most valamilyen misztikus jelentést kiolvasni az eseményekből, mert nincs rá szükség. Egyszerűen csak arról van szó, hogy most itt a lehetőség, hogy a család együtt legyen huzamosabb ideig, ha kissé kényszerű összezártságban is, mert bezártak az iskolák és utazgatni sem lehet, nincsenek programok sem. Nyilván nem könnyű most új napirendet kialakítani, nem súrlódások nélküli és próbára teszi a leleményességünket, alkalmazkodóképességünket egyaránt. De a legtöbben ezt akartuk, nem? Hogy valójában mennyire akartuk azt nem tudom, de gyakran mondtuk, hogy jó lenne egy kicsit több időt szánni egymásra. Most kiderül, hogy ki az aki tényleg komolyan gondolta.
A fogyasztás és pazarlás szintje visszaesik, a környezetet sem terheljük annyira. Nem állítom, hogy a gazdaság romokban lenne, viszont látható egy erős átmeneti visszaesés. Van, akiknek a válságos helyzet már most elvette az állását, mások jövedelmük jelentős részét bukják és vannak olyanok is, akiket még nem érint. Például a sokat szidott gyorséttermek most bezártak, a mezőgazdaság viszont nincs annyira kiszolgáltatott helyzetben, a kistermelés talán az egyik nyertese lehet ennek az időszaknak. Gógyszercégek és internetes óriások további erősödését nem akartuk annyira, viszont az állam gondoskodó és rendteremtő működését sokan szerették volna látni. Most megmutathatják az egyes kormányok, hogy mit tudnak értünk tenni egy nehéz helyzetben, hogyan élnek a hatalmukkal, anyagi erőforrásaikat mire használják fel.
Az internetes kapcsolattartás mennyiben helyettesíti a személyességet? Most ez is ki fog derülni. Szerintem egyébként nagyon kis mértékben fogja tudni csak helyettesíteni, de egyértelműen e felé mentünk, egyre inkább csak a telefont nyomkodtuk és a laptop képernyője mögé bújtunk, a személyes kommunikáció lecsökkent. Most megtudjuk milyen az, amikor a személyesség közel a nullára csökken. Az egyre inkább elterjedté vált maszk viselése sem újdonság általánosabb értelemben véve, mert eddig is szégyelltük kimutatni a valódi érzéseinket nyilvánosan, nem vállaltuk fel valódi önmagunkat, hanem álarcok, szerepek mögé bújtunk.
Egyre inkább egy hideg társadalomban éltünk (nem csak mi, hanem az egész civilizációnk). Álarc mögé bújásra példa a bürokrata, aki ugye "nem tehet semmit", vagy az agresszív, aki nem akarja kimutatni, hogy neki is vannak gyenge, érzékeny pontjai, ezért egyből támad. Eddig is „álarcokat tettünk fel", sok minden nem változott. Összefogás nem nagyon volt, a bizalom egymás iránt eléggé alacsony szinten mozgott – annyira sok minden nem változott. Illetve most változhat talán a járvány alatt, például megismerhetjük a közvetlen személyes kapcsolatok valódi értékét. Kicsit átgondolhatjuk, tűnődhetünk ezeken.
Azt ne mondja senki, hogy a sport és a szórakoztató ipar működését ne untuk volna. Sportban mindig ugyanazok nyertek, mindig Barca vagy a Real, Liverpool vagy Manchester. Teniszben a végtelenségig küzd egymással Djokovics és Nadal, hogy melyikük fogja utolérni Federert. Kiemelkedő nagy sztárok és agyondoppingolt sportolók aratnak mindenhol, látványos cirkusz az egész élsport, nem kis részben egészségkárosító és mechanikus hajsza a teljesítmény után. (Sem a focinak csúfolt alattomos pankrációt sem az olimpiai éremhajszát nem sajnálom.)
A könnyűzenében nagyjából ugyanazok a sztár előadók semmit mondó, depis számokkal. Néhány ember a piramis csúcsán, akikre az egész világ figyel, mert jól sikerült image-ük van. Ezt most is nézhetjük a neten ameddig csak akarjuk, hátha egy idő után feltűnik a megcsináltság és az igazi személyesség teljes hiánya. Pár hete még sportcsarnokokban vagy koncerten üvöltözhetünk magunkról elfeledkezve – nem hiszem, hogy ha pár hónapig nem tehetjük most ezt, az sokaknak hiányozni fog. Sőt, lehet hogy baj is, ha annyira hiányzik.
A környezetvédők álma is megvalósult: ne repkedjünk annyit, ne utazzunk annyit és ne fogyasszunk annyit. Az üvegházhatású gázok termelése idén lényegesen alacsonyabb lesz, a természet rombolása nem zajlik olyan ütemben. Kérdés persze, hogy ez csak egy átmeneti helyzet és a válság elmúltával visszaáll a régi, fenntarthatatlan helyzet.
Amiért a járvány mégis sokkoló az amiatt van, hogy a ma embere számára, főleg a középosztálynak és onnan felfelé, az anyagi biztonság és a kiszámíthatóság magától értetődő, olyasmi amiért nem nagyon kell tennie semmit. Most már egyes szakmák művelői elég komoly anyagi nehézségekkel küzdenek, de nem kell jósnak lenni ahhoz, hogy a válság pár hónap alatt dominószerűen eléri a legtöbbünket, még az állami közalkalmazottakat is előbb-utóbb.
Most kiderül, hogy mennyire komolyan akartuk a változásokat, amelyeket most egy nagyjából véletlenszerűnek mondható természeti csapás hozott el, vagy pedig azok az értékeink, amiket eddig nem tartunk fontosnak, mert megszoktuk, most majd felértékelődnek. Röviden: győzzön az antikapitalizmus és forduljunk vissza, vagy mégis kell a kapitalizmus, esetleg kell a kapitalizmus úgy, hogy lényeges változásokat tudunk rajta eszközölni.
Válságokból lehet jól is kijönni hosszabb távon: erre lehet egy példa, hogy annak ellenére, hogy az egészségügyi dolgozók sokkal leterheltebbek mint eddig és senki nem irigyli azt a mindennapos küzdést, amiben részük van, az ágazat mégis kaphat egy esélyt a megújulásra. Fiatalabb orvosok hamarabb kerülhetnek a mély vízbe, az egyes tipikus esetekre vonatkozó protokollok most nagyon hasznosak, a hatékonyság előtérbe kerülhet, ilyesmire gondolok. Évtizedek óta tesznek keresztbe a különféle lobbiérdekek a változásoknak, az ésszerűsítéseknek, talán most ez is változhat.
A közgazdaságtan művelői számára az időnkénti válságok természetes jelenségek, a válság mindig egy esély, mert a mechanikus és megalapozatlan növekedés helyett átalakulásokat hoznak magukkal. Ami buborék és nem komoly az kipukkad és jó esetben az fog megmaradni és erősödni, amit valóban fontosnak és előremutatónak tartunk. Most felfigyelhetünk olyan emberekre, akik eddig elkallódtak a nagy zajban, de életszerű, új és mindenféle helyzetben használható gondolataik vannak.