Ez egy felvetés csupán, aminek a végiggondolásához mások segítségét kérem. Ha úgy fogjuk fel, hogy a járvány egy „vis major” helyzet, amiről az állampolgárok nem tehetnek, akkor milyen kárpótlás járna nekik az államtól, hogy a helyzetük ne romoljon jelentős mértékben, és ne érje őket gazdasági sokkhelyzet?

Nem sok statisztikai adattal rendelkezem, leginkább az inflációszámításhoz használt fogyasztói kosárra támaszkodom.

Ez alapján az egyik nagy költségtényező a magyar háztartásokban az élelmiszer 25% körüli részaránnyal (tőlünk nyugatra valahol 10-15% körüli csupán), úgy gondolom hogy ennek a mértéke nem nagyon csökkenthető, ha törekszünk az egészséges táplálkozásra, sőt az átmenetileg megnövekedett kereslet és a szállítási problémák miatt számos élelmiszer ára még nőtt is. (Tegyük fel, hogy a gyakoribb otthoni főzés csökkenti a költségeket, ami valamennyire kompenzálja a drágulást.)

Egy másik eléggé fix költség a háztartási energia 8%, ez se igen csökkenthető. Az össz lakásfenntartási költségek nincsenek külön feltüntetve, pedig akár bérleti díj, akár javítás, felújítás formáját ölti, akár háztartási gép cserét, valahol ezt is figyelembe kellene venni, legyen mondjuk a rezsivel együtt cakk-pakk 25%. (Aki hitelből finanszíroz csak az járt jól eddig még a kormány intézkedéseivel.) A lakhatási költségek nagy része nem nagyon halasztható, például nálunk általában akkor cserélnek le valamit ha az tényleg elromlik, nem akkor ha ráunnak.

A gyógyszer és gyógyáruk 3% (a nyugdíjasok esetében 6%), ez is fix. Szeszes ital és dohányáru 10%, ami talán csökkenthető, de a nullázása életszerűtlen, legyen átlagosan min. 5%. (Sőt ha úgy veszem, hogy bármilyen költséges szenvedélybetegség ide tartozik, ez valszeg. még ennél nagyobb is lehet.) A ruházkodás, egyéb cikkek, üzemanyagok, szolgáltatások lecsökkenthető (illetve már figyelembe vételre került a lakásfenntartási költségekben), bár nem nullázható, mondjuk marad 7%.

Ezzel a matekkal 65% körül vagyunk, ami persze durva átlag, mert egy szegényebb család többet költ élelmiszerre és eddig sem ment üdülni vagy csak nagy ritkán. Azok jártak „jól”, akik a jövedelmük nagy részét utazásra és szórakozásra költötték, az éttermeket sem kihagyva, hiszen a karantén idején minderre nincs mód és a jövedelmük több mint 1/3 része megmaradhat ebben a nehéz időszakban ha ugyanannyit keresnek mint eddig, vagy pedig ennyi kieső jövedelmet viselnek el. Míg mások, akinek a pénze rezsire, gyógyszerre és élelmiszerre ment el, nem tudnak semmit megspórolni, vagy pedig jelentős életszínvonal csökkentést szenvednek el (pl. egészségtelen táplálkozás).

A fenti számok alapján tehát, ha azt vennénk figyelembe, hogy mi lenne úgy igazságos, hogy senki ne járjon rosszul, valahol 65% körül lehetne meghúzni a határt, amilyen bérkiegészítést kellene adni, az átlag alattiaknak ennél többet, az átlag felettieknek kevesebbet. Ha valaki elvesztette az állását és nincs semmi jövedelme, akkor a régi fizetésének 65%-át kellene, hogy kapja segélyként (egy előre megállapított fix időtartamra, mondjuk 3 hónapra, hogy ösztönözzük a munkavállalásban), illetve a minimálbér körül ez a határ 80% lehet, egy magas fizetési sávban pedig mondjuk 40%. (Megjegyzés, hogy a feketén keresők most rosszul járnának, ez igaz, viszont segítenénk a gazdaság kifehérítését.)

Mondván azt, hogy a jövedelem csökkenése nem az állampolgár hibájából következett be, hanem egy előre nem látható természeti csapás következtében. A nagypolitika szempontjából azonban (legalábbis erre mifelénk) az egyéni szintű igazságosság sokad rangú szempont volt mindig és most is az. Hosszabb távon valóban van egy olyan jogosnak tűnő és sokak által elfogadott szempont, hogy a magyar tulajdonosi kört (gazdasági elitet) és a középosztályt kell erősíteni, úgy gondolom, hogy most rövidtávon ez kevéssé méltányolandó. (Nem beszélve arról a szempontról sem persze, hogy az egyes rétegek gazdasági befolyása vagy szavazattámogatása is sokat nyom a latban a politikai döntéseknél.)

Természetesen vannak gazdaságpolitikai célú megfogalmazások is, hogy kit mennyivel támogassunk, bár ezek inkább már a cégekre vonatkoznak, ami elválasztható a lakossági támogatásoktól. (Mivel ez megint a talpon maradásról szól, nem keverném bele a lenullázódott lakossági fogyasztás mesterséges élénkítését, rövidtávon.) Ez a fajta támogatás már olyan kérdéseket vet fel, hogy melyek a hasznosabbak nemzetgazdasági szempontból, például támogassuk az autóipart és azt, hogy mindenki hamarabb lecserélhesse az autóját vagy pedig csak olyan esetekben, amikor ez elősegíti a környezet védelmét.

Ha pedig a támogatási rendszer nagyon bonyolult (mint nálunk is afelé tendál), akkor azok fogják igénybe venni leginkább, akik különösen jól informáltak, főként a tűz közelében levők.

Az pedig megint kérdéses, hogy eddig pénzekkel túltömött ágazatokat próbáljunk-e fenntartani mesterségesen pár hónapnál hosszabb távon is (állami lélegeztető gépen, bár ez a szóhasználat most eléggé morbid) vagy pedig elég lenne az is, ha az állam nem DIKTÁLNA, csupán orientálna. (Nyilván ez egy bújtatott javaslat a részemről, mivel az ismereteim inkább a light-os verziót támasztják alá.)

Persze az, hogy kinek mi fáj legjobban a mostani válság idején az nagyon szubjektív dolog, miniszterelnökünknek például legalább két nagy csapást kell kihevernie idén: a foci EB és az olimpia elmaradását…