Mi az, ami fél fordulatszámon pörög? A mezőgazdaságon és az élelmiszeriparon kívül szinte minden terület. Az egészségügyre gondolnánk, hogy ott csúcsüzem van jelenleg de mégsem, hiszen a háziorvosi szolgálat, szakrendelések nagy része, sőt a legtöbb kórházi osztály és a fogászat is takarék üzemmódban működnek. Ez persze az év második felében munkatorlódásokat fog okozni éppúgy, mint az ügyintézésekben vagy a bírósági peres eljárásokban is. Az oktatás esetében is megállapítható, hogy legfeljebb fele annyira hatékony az online tanulás mint az iskolai osztálytermekben. Tehát nem csak az iparvállalatok, hanem az állami szektor nagy része is a korábbi teljesítménynek csak kb. a felét nyújtja, még ha ez nem is mindig pontosan mérhető.
Az államival szemben a versenyszférában a keresetek sokkal jobban függnek a cégek teljesítményétől, ha nincs mit gyártani vagy nincs kereslet a szolgáltatásra (még ha átmeneti állapotról is van szó), akkor a dolgozók kényszer szabadságot vagy fizetés nélküli szabadságot vesznek ki, esetleg rész munkaidőben dolgoznak. Feltételezve persze azt, hogy a cég meg akarja tartani a dolgozóit, mert azokon a területeken, ahol nem kell cégspecifikus szaktudás, ott az elbocsátás a legkézenfekvőbb lépés. (Például az idegenforgalom, építőipar és fuvarozó cégek tipikusan ilyenek.) Még a bankok esetében is azt lehet mondani, hogy a hitelezés nagy része megállt a bizonytalanság miatt. Ezekben a hónapokban a GDP termelés közel a FELÉRE esett vissza, csak azért mutatnak a számok mást, mert nem minden terület jól mérhető, a versenyszférában a teljesítményhiány azonnal látszik, azonban az állami szolgáltatásokban csak jóval később derülhet ez ki (ha egyáltalán.) Ezt azért gondolom így, mert a negyedéves GDP számításánál még azt is figyelembe szokás venni, hogy egy adott időszakban mennyi fizetett ünnep volt, illetve az ún. „naptár hatást” is többek között a mezőgazdaság teljesítményében. (Azt sem hiszem, hogy az élelmiszergazdaság kimenete ne csökkenne, amikor az emberek alacsonyabb feldolgozási fokú, olcsóbb élelmiszereket keresnek a válságos időszakokban.)
Nem mindenhol olyan nagy baj ez, mert afféle előrehozott nagy nyári szünetnek is tekinthetjük a „maradj otthon” időszakot, a kiesett kapacitások akár még rugalmas munkaidő kerettel is pótolhatóak az év második részében. A cégek és a dolgozók is részben a tartalékaikból kell, hogy éljenek ez alatt. Sőt, ugyanez az államra is elmondható, hiszen az állam adóbevételei is ugyanúgy csökkenni fognak. (Rövidtávon a pénz pumpálása a gazdaságba segíthet ezen, de elértékteleníti a jövedelmeket, ha nincs mögötte valós gazdasági teljesítmény.) Az állam csak rövidtávon erős szereplő, hosszabb távon már mindenképp a gazdaság teljesítménye fog dönteni.
Igazán kivételt képező területek lehetnek egyes vegyipari cégek és a netes szolgáltatások (az interneten működő cégek nagy része már nem annyira, hiszen a reklámbevételektől függenek, és a hirdetések iránti kereslet is csökkent), talán még a házfelújítások és házi bakácsolások, vagy az olyan állami területek mint a rendőrség és a tűzoltóság. Ezektől eltekintve olyan latin-amerikai körüli szintre süllyedt a tempó, ami önmagában nem baj, a baj az inkább a dermedtség, hogy mindenki kivár, és senki nem csinál semmit. (Tisztelet a kivételnek persze.)
Két esetben jelenthet ez nagy hátrányt, az egyik az alacsony jövedelműek csoportja, a minimálbér szintjén vagy az alatt élők, hiszen nekik nincsenek pénzügyi tartalékaik. Eddig sem jártak étterembe, nem utaztak sehova és kevés ruhát, cipőt vásároltak, sőt hitelt se nagyon kaptak, gyakorlatilag nincs honnan csökkenteni. Ők azért tudtak előre lépni (ha tudtak) a segély és a közmunka szintjéről (nem csak nálunk, hanem a világ nagyon sok országában), mert a gazdaság húzta őket magával, de nem nagyon vannak tartalékaik. Ha a kormánynak nincs szociális érzékenysége, akkor az éhség szélére kerülhetnek, és kisebb részüket képesek csak megsegíteni az egyházak vagy különféle segélyszervezetek - sőt a lehetőség vagy az akarat hiánya esetükben a képességnél is erősebb korlátot jelent. Így egy olyan igazságtalan helyzet alakulhat ki, hogy a lakosság egy jelentős része gyakorlatilag teljesítmény nélkül is megtakarításokat halmoz fel (mert nem nagyon van mire elkölteni), a másik része pedig egyik napról a másikra él, úgy ahogy tud. Nem nagyon vannak olyan hangok nálunk, hogy ezen a helyzeten valahogy változtatni kellene, pedig szinte nincs olyan ország, ahol ne lennének különféle minimumszintek, sávok, plafonok akár bérkiegészítések, akár az adók, akár a nyugdíj esetében.
Egy másik csoportot a fiatalabb generációk jelentik (átfedésben az előzővel persze), akik eleve nehezen tűrik a tétlenséget, sokan közülük még az anyagi alapok megteremtésénél tartanak. (Persze idősebbek is vannak, akik ott tartanának, de már feladták.) Amit jelenleg tudunk a járványról abból az szűrhető le, hogy számukra aránylag kis kockázatot jelent, és leginkább a gyengébb szervezettel bíró idősebbek érdekében korlátozzuk az ő mozgásukat is. A politikában és a cégek vezetésében a fiatalabb generációk számarányukhoz képest sokkal kevésbé képviseltetik magukat. Ez azért sajnálatos, mert az ő érdekeiket sem az adó- és nyugdíjrendszer kialakításakor, sem a klímavédelem esetében, sőt talán még a járvány kezelésében sem biztos, hogy megfelelő mértékben veszik figyelembe azok, akik a döntéseket hozzák. Talán érdemes lenne kvótákat bevezetni a politikában a minisztereket is beleértve valamint a cégek igazgatótanácsaiban, talán még a véleményformáló médiumokban is, hogy a problémát új szemlélettel látni képes 20- 30-40-esek nagyobb arányban legyenek jelen. Jelenleg egy igencsak szklerotikus társadalomban élünk, valahogy úgy működik mint a rendszer„vének tanácsa” vagy éppen Brezsnyev pártfőtitkár elvtárs politikai bizottsága, ez az a jelenség, amit GERONTOKRÁCIÁNAK szokás nevezni. Éppen annyi új ötlettel és új megoldási javaslattal jönnek elő a jelenlegi döntéshozók mint a kommunista párvezetés annak idején.
Önmagában talán még nem is lenne akkora baj, ha kicsivel hosszabb távon is csak 50-60%-kal ketyeg a társadalom: fele annyi ruhát, bútort, fele annyi kocsit veszünk (és később cseréljük le), vagy fele annyi feldolgozott élelmiszert vásárlunk (és dobunk a kukába), sőt a környezetünk szempontjából éppen ez lenne fenntartható, különösen, ha a környezetkímélő megoldásokat választjuk. A szükséges munka mennyisége is valamennyire csökkenne egyes területeken, ha nem is a felére. A gondot nem ez, hanem az ötlettelenség, a bénultság jelenti inkább, az általános begubódzás. Ezerrel lehetne dolgozni a zöld beruházások tervezésén, automatizáláson, a kapcsolattartás új módjainak kialakításán, új életmódmintákon stb., de nekem úgy tűnik, mintha nem nagyon haladnánk mindezzel. Remélem nincs igazam mindebben, egy előkészületi fázisban vagyunk és hamarosan aktivizálódni fognak sokan az ilyen és ehhez hasonló területeken. A válságok közismerten az átalakulásra szolgálnak, nem az a lényeg, hogy a fogyasztás hamar visszaálljon az eredeti szintre, hanem hogy a dolgok ésszerű irányba változzanak.
