A sokszor emlegetett, áldott vagy szidott közgazdasági értelmű PIAC eléggé más mint az a kis standokon halmozott árukat megjelenítő kép, amit legtöbbünk számára a szó felidéz. Először is belátható, hogy nem a hagyományos falusi életmódhoz kötődik, hanem városi jelenség. A hagyományos falusi társadalom ugyanis az önellátásra törekedett, lehetőleg helyben termelte meg az a keveset, amire az embereknek feltétlenül szüksége volt. Nálunk ugyan a múlt ködébe vész, a Föld sok országában viszont még jellemezőnek mondható ez a típusú mezőgazdaságú alapú, önellátó faluközösség. A több ezer éves életmódunk nyomai azonban még nálunk is ott élnek a zsigereinkben és a közéleti diskurzusban is visszaköszönnek. Nagyjából ki volt jelölve, hogy hol mit termelnek meg, és ha az embernek valamire szüksége van, akkor elmegy XY-hoz, ahol szabott áron megkapja a fazekat vagy a mézet vagy az ekevasat. Az áruk minősége nagyjából adott volt és az árat a kapcsolatok szintje is befolyásolhatta. A hétköznapi értelemben piacra később is sokan inkább azért jártak, hogy információt szerezzenek (az ún. falusi kofának tudjuk, hogy be nem áll a szája), valódi verseny ilyen kis keretek között igazából nem létezett.

Az urbánus életmód volt az, a nagyobb városok létrejötte, amikor a piacon már követhetetlenné váltak a személyes kapcsolatok, hiszen a mentális térképünkön nem tudunk elhelyezni csak max. 150 embert, akiről folyamatosan tudjuk, hogy pontosan mivel foglalkozik. A városokban az önellátás egyébként sem volt opció, ott a piacon már csak az számított, hogy pontosan milyen árukat lehet megvenni, (ki mit tett le az asztalra) és nem annyira, hogy kik árulják, a hírnévtől mint korabeli márkanévtől eltekintve. Emiatt van az, hogy az urbánus vagy polgári felfogású emberek számára a tágabb értelemben vett kapitalista PIAC alapvetően pozitív jelentésű, hiszen mindig a nettó teljesítményeket jeleníti meg, a hagyományos gondolkodásúak számára (és persze az alacsony keresetűek számra is) ezzel szemben átláthatatlan, gyanús hely, ahol becsapják az embert.

Érdemesebb mélységeiben is belemenni, hogy mit is jelent, ha a Marx kaliberű gondolkodók inkább a PIACCAL foglalkoztak volna (és nem a tőkével például), akkor a világtörténelem számos vargabetűt megspórolhatott volna, a piacot eszményítő neoliberalizmust is beleértve. Önmagában az, ha egy társadalmi rendszer (a kapitalizmus) egyik alapját a PIAC képezi az még nem lenne baj, hiszen eléggé jól méri a nettó teljesítményeket, feltéve hogy eléggé jól ismerjük az árnyoldalait.

Van aki azzal az előfeltevéssel él, hogy a piaci szereplők összejátszanak, hogy nyerészkedhessenek a fogyasztón. Erre bizonyítékok nem nagyon vannak, hogy ez általában jellemző lenne, még ha a monopóliumok és a kartellek létező jelenségek is. Azért nem akkora baj ez, mert a PIAC alapvetően a nyilvánosság elvén alapul, (ami megint nem magától értetődő és nem is mindig valósult meg régebbi korokban, ahol "pult alól” árultak), ezért a teljesítmények nyilvánosak és a mozgások is elég jól lekövethetőek, a piaci szereplők összejátszását nehéz eltitkolni egy idő után, és törvényileg szankcionálhatóak az ilyen esetek.

Mások azt róják fel, hogy nem mindenki azonos helyzetből indul, van aki tőkeerősebb, míg a másik embernek nincs lehetősége az eladó (azaz a vállalkozó) szerepébe kerülni. A nivellálás elve megint egy terméketlen iránynak bizonyult, hiszen minden egyes ember alapvetően különböző társadalmi helyzetbe születik, a családi hagyomány pozitív és negatív oldalai teljesen eltérőek lehetnek, amit tágabb értelemben véve örököltünk az elődeinktől azok teljesen egyéni dolgok. A gyakorlatban nem voltak még használhatóak az ilyen irányú ötletek, önigazolásra valóak inkább, hogy mért nem teszünk semmit (mert eleve olyan a hátrányom, hogy nem lehetek versenyképes).

Még van egy olyan irányzat is, amelynek az okoz problémát, hogy a mai termékek és szolgáltatások általában bonyolultak. A modern termékek nagy része globális együttműködést igényel amiatt is, mert egyes országokban csak egy-két elemét lehet gazdaságosan előállítani, tehát globális együttműködés nélkül nem is lennének kaphatóak, vagy csak egy szűk réteg számára. A nagyvállalatok, a multik megjelenése is szükségszerű emiatt a fejlettség egy bizonyos fokán. A globalizáció-ellenesség megint egy gumicsontnak tűnik a számomra, mert nem a PIAC lényegi problémájáról szól. Az önellátás elve és a kifinomult munkamegosztáson alapuló PIAC nálam sehogy sem jön össze, kizárják egymást.

Ha megnézzük, hogy milyen versenyről is szól a PIAC, akkor rájöhetünk, hogy mért lehet problematikus, hogyan csaphatja be valójában a vevőt, a fogyasztót illetve az hogyan csapja be saját magát. Az áruk és szolgáltatások leginkább valamiféle ÉLVEZETI ÉRTÉKET jelentenek számunkra, ami gyakran ösztönös és impulzív, kevéssé megalapozott döntéseket hoz. Az értékesítés messze előnyben van és fejlettebb e téren, a vásárlók hátránya egyre nő velük szemben (főleg ha az életszínvonal emelkedésével a kevéssé iskolázottak is egyre nagyobb számban jelennek meg az utóbbiak körében). Az értékesítés egyre kifinomultabb technikákat alkalmaz, ez pedig a közhiedelemmel ellentétben nem a reklám (hiszen számos dolgot például cigarettát, alkoholt vagy kábítószert reklámok nélkül is sokan megvesznek), sokkal inkább az egyes termékeknek a tulajdonságaiban van elrejtve.

Az értékesítés akkor lesz sikeres, ha pont arra tud hatni, ami a fogyasztónál ösztönös és genetikailag kódolt, például olyan élelmiszeripari terméket eladni, ami sok cukrot, zsírt, ízfokozót, aromákat tartalmaz, egy viszonylag gyenge tápérték mellett. A magas cukortartalmú termékekre bevezetett termékadó például jó ötlet volt annak idején, csak ott volt hibás, hogy magára a cukorra és az édesítőszerekre, egyéb finomított szénhidrátokra stb. nem vonatkozott. Valójában ugyanolyan adót lehetne bevezetni ezekre mint az alkoholra vagy a dohányra, a népegészségügyi hatását tekintve.

Van azonban egy általánosítható elve is a fogyasztó becsapásának, ilyen például az akciófilm, vagy az általában vett látványos, de tartalom nélküli műalkotások. A becsapás mindig arról szól a PIAC esetében, hogy erős érzékszervi hatás valódi tartalom nélkül. Egyébként nem ismeretlen a magyar jogrendszerben a luxusadó és a giccsadó fogalma sem, nem lenne teljesen precedens nélküli. A Nyugat-Európában „kommersz” elnevezést kapott (kereskedelmi, azaz alacsony értékkel bíró) mindaz, ami sokak igényét kielégíti éppen azáltal, hogy ami leginkább közös bennünk azok a különféle zsigeri ösztönök, a tömegtermelés ezekre tud a leginkább hatni. Ha ez a kategória definiálható, akkor elvben adóztatható is lehetne (a mai társadalomban a legjobb büntetés szerintem nem a tiltás, hanem az adó). A fogyasztásra kivetett adók nekem kézenfekvőbbnek tűnnek, mint a vállalati nyereségadó, ami könnyebben manipulálható.

Ami még gyakran felmerül minduntalan a piacokról szóló diskurzus során az a hatalom tematikája, anélkül persze, hogy a hatalom igazi természetét, tulajdonságait ismernénk. Emiatt van, hogy a piacon domináns szereplők hatalmának korlátozása általában abba torkollik, hogy nem a fogyasztó nyer rajta, hanem a szabályzók hatalma lesz még erősebb és korlátlanabb. Egyébként maga a hatalom problematikája már a fogyasztó/végfelhasználó részéről felmerül, hiszen azt mondja, hogy megveszem, de nem azért mert szükségem van rá, hanem mert megtehetem. (Bizarr módon kicsit arra emlékeztet ez engem, mint amikor a másik embert terrorizáló személy tettének fő oka csupán az, hogy azért teszi, mert megteheti.) A státuszhoz és a hatalomhoz van köze annak is, hogy a régi, de még használhatót eldobom és veszek helyette újat, mert megtehetem. Inkább etikai problémát látok ott, ahol mások az értékesítési oldal manipulációit sejtik a háttérben.

Összefoglalóan: Nálam a PIAC legfőbb problematikája az a fajta aszimmetria, hogy értékesítési oldal lényegesen fejlettebb és több eszközzel rendelkezik, mint a vevői oldal. Az oktatás javíthat ezen, mert általa a vevői tudatosság lényeges mértékben fejleszthető, bár ez inkább a középosztálytól felfelé kivitelezhető és ott is az oktatásnak számos más célja is van. A másik eszköz az értékesítői vállalatok etikája, önkorlátozás a visszaélésekkel szemben (azt is magába foglalva, hogy jelentős mértékű adózott nyereség egy részét visszacsorgassam a vevői oldalra és az általam termelt piaci „szemetet”, azaz környezetkárosítást is rendbe hozzam saját költségen). A harmadik eszköz az olyan piacfelügyelet és adózási rendszer, ahol az értéktorzulást, ami a fogyasztói ösztönösség miatt lép fel éppúgy rendbe teszi, mint az alkohol és a cigaretta esetében ez látható. A három eszköz egyszerre alkalmazva tehetnénk rendbe azt, hogy a PIAC ne legyen se felül-, se alulértékelt, és nagyjából a tényleges teljesítményeket tükrözze. (Mindez vizsgálható, mérhető, kalibrálható stb.)