Szervezetlenség és fegyelmezetlenség jellemzi a baloldalt, nem csak politikában feltűnő mindez, hanem más területeken, például a művészetben vagy tudományban szintúgy. Ez most nem arról szólna, hogy szeretném még jobban a földbe döngölni azt a baloldali értelmiségi elitet, amit egyébként is folyamatosan üt és vág a jelenlegi kormányzat, sokkal inkább arról, hogy milyen gyenge pontokon kellene tudni javítani. Ugyanis a baloldali elit jelenlegi stílusával a saját lehetséges tömegbázisát szűkíti le, képtelen a saját kis belterjes körein túllépni.

A művészetből vett példák is nagyon sokatmondók. Mostanában volt időm az interneten liberálisnak nevezhető színházi produkciókat megnézni, eléggé jól sikerült előadásokat is láttam, de maradt bennem mindig hiányérzet. Ötletekből nem volt hiány, de mintha leginkább csak összeollózott jeleneteket láttam volna, a szerkesztés nem volt koherens, egyes részek már az ún. jó ízlés határait súrolták, helyenként kínos érzést keltve. (Kedvenc reggeli rádióműsorommal is ez a problémám, hogy néha ízléstelenné válik, ilyenkor kikapcsolom.) Ismerőseim közül többen úgy vannak ezzel, hogy annyi önkényes rendezésű, érzelmileg hiteltelen, mesterkélt hatásokkal operáló produkciót láttak, annyiszor csalódtak már, hogy inkább elkerülték a színházakat (amikor megtehették volna még akkor se nagyon látogatták). Manapság lehetőleg senki nem akar már zsákbamacskát venni, lehetőleg tudni szeretnénk, hogy mit kapunk a pénzünkért. (Emiatt van az, hogy egy kicsit fáj a szívünk a színházak bedarálása miatt, sajnáljuk a színészeket és rokonszenvezünk velük, de ennél nincs több.)

Ötletekben általában nincs hiány, mindenki hozzátesz valamit és fújja a magáét, ami erősen az egységes koncepció rovására megy, a másik probléma pedig, hogy az egész szinte minden esetben valamiféle mély pesszimizmusba torkollik. Én úgy látom, hogy az ellenkező véglet, a radikális jobboldal még ha gyakran bevállaltan középszerű és ötlettelen dolgokat is produkál, legalább képes egységesebb üzeneteket eljuttatni a közönséghez, mert jóval összefogottabb és fegyelmezettebb. A baloldalon (és a mérsékelt jobboldalon is) valahogy hiányoznak a meghatározó, karizmatikus egyéniségek. A színházi szakmában Alföldi és Keró neve jutott eszembe, akikben talán képesek valamiféle egységes fazont adni a daraboknak, de valójában nem tudom, hogy kik a legalkalmasabbak.

A liberális baloldal nem képes egyelőre változtatni az évtizedek óta megszokott stílusán, ami már rég nem elég semmire, egy szűk törzsközönsége maradt meg csupán, még a mérsékelt konzervatív értelmiség számára sem elég érdekes. Hiányzik a fegyelem és az összefogottság. Alighanem a demokrácia félreértéséről van szó, amikor anarchiába csap át. Az előadások és egyéb „baloldalinak” nevezhető produkciók általában nem elég feszesek és kemények, és még a legszínvonalasabbak is többnyire mélyen pesszimista kicsengésűek, elveszik az ember kedvét az élettől. A depressziókampányból egy pár perc még elmegy, egy novella erejéig még elfogadható, de egy teljes regény vagy film már túl sok.

Spiró és Nádas például jelentős, nemzetközileg is ismert írók, mégis úgy érzem, hogy helyenként hajlamosak túlírni a könyveiket, és az olvasó nem biztos, hogy van olyan türelmes, hogy átjusson a terjengősebb részeken. Esterházy Péter mondta, hogy a Kádár-rendszer diktatórikus rendszere őt valahogy gondolkodási fegyelemre szoktatta, kénytelen volt jobban szelektálni a lényeges és kevésbé lényeges mondanivalókat. (Általában nem is éreztem terjengősnek, persze vannak a jelenlegi írók között néhányan, akik elég tömören fogalmaznak.)

Iskolarendszerükben van jelenleg egy olyan elv, hogy ha valaki nem ad választ (például egy tesztfeladatban), az ugyanúgy nulla pontot ér, mintha hibás választ ad. Ez ahhoz szoktat hozzá minket, hogy lehet próbálkozni, tippelgetni és blöffölni felelősség nélkül. A régi iskolarendszerekben ez nem volt feltétlenül így, a hibás válasz rossz pontot érhetett a tanítónál. Most is el tudom képzelni, hogy ha valaki rossz választ ír, akkor azért pontlevonás járna. Nem arról van szó, hogy elvegyük a gyerekek kedvét és a hibázás mindig olyan nagy bűn lenne, inkább arról, hogy legyen a válasz átgondoltabb. Ez nem arra nevelné az embert, hogy mindenki összevissza beszélhet, amit manapság láthatunk, hanem alázatra és szerénységre nevel, csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy benne, hogy fontos a mondanivalód.

Ez a fajta fegyelem a katonás mentalitású radikális jobboldalon viszont megvan, ott nagyon is létezik az egységes fellépés. Orbán ha valamilyen csoda folytán két hónappal ezelőtt, a járvány kitörésekor ellenzékben lett volna, tutira ízekre szedi a kormány válságintézkedéseit, nem pedig behúzza fülét-farkát, mint a mostani parlamenti pártok. Akik persze felemelik a hangjukat ugyan, de mindez igencsak erőtlen, mert nem koordináltan teszik.

Pozitív külföldi példákért nem kell messzire menni, szinte mindenhol létezik erős baloldal, és jóval bátrabb mint nálunk. Ez a nem hagyományos, modern művészeti előadások színvonalán is látszik, például egy külföldi tévé csatorna balett, vagy opera közvetítésére is elmondható, hogy ötletes, de tiszteletben tartja az ízlésbeli határokat, mert nem akarja a közönségét elriasztani. Lehet, hogy csak pár apró dolgon kellene nálunk a baloldalon változtatni, hogy szintet léphessen, a jelenlegi ötleteléstől és a kapkodástól el tudjon mozdulni. (Politika, művészet, tudomány, teljesen mindegy, hogy milyen téren nézzük.) Ez nem sznobság, hanem szakmai értékelés, amit a kritikusok száz esetből gyakorlatilag százban megállapítanak: a bécsi operaház előadásai nézhetőek, élvezetesek, mert profi módon rakták össze az elsőtől az utolsó percig és a néző mindig tudja, hogy a színpadon mi miért történik. Nálunk ezzel szemben nagyon sok minden önkényes, esetleges, logikailag nem értelmezhető. Én is beleteszek egy kicsit, te is egy kicsit, mindenki hozzáteszi amit gondol, a végeredmény pedig borítékolhatóan kaotikus.