A különféle országokban eltérő a jelentése annak, hogy ki nevezhető materiális értelemben szegénynek. Például közlekedés szempontjából a jólétet a szegénységtől elválasztó vonal teljesen máshol van az egyes országokban: a,Aki évente többször is repülővel utazik, b,Akinek van egy valamilyen autója, c,Akinek van egy biciklije d,Akinek van egy legalább egy pár normális cipője, az nem számít szegénynek egyes helyeken.
A Világbanknak vannak nagyon átfogó statisztikái, ezek alapján a mérsékelt szegénység (nem a mély szegénység) határvonala 3,1USD/nap vásárlóerő paritáson mérve. Ezt szerintem a fejlődő országokra dolgozták ki, mert például nálunk akinek naponta egy ezresnél valamivel több a jövedelme még mindig bőven a szegénységi küszöb alatt van. A fizikai létminimum nálunk legalább 85 ezer forint, 4 tagú családnál is 70 ezer Ft/fő ami reálisabbnak tűnik, de itt is inkább relatív, nem pedig abszolút szegénységről lehet szó (az ún. társadalmi minimum esetében pedig még inkább).
Egy másfajta módszer, az egyes javakban hiányt szenvedők arányáról szóló kérdőív (szegénységi index) megint nem az abszolút értelemben vett nélkülözést méri, hiszen a felmérésben szereplő dolgok nagy része, mint például a gépkocsi, a húsételek gyakori fogyasztása stb. nagyon sok kultúrában szinte luxusnak számít. Így például a házak fűtése is számos országban, Japánban vagy Dél-Amerika egyes részein nem nagyon szokás, kivéve persze amikor már nagyon hideg van.
Létezik nyilvánvalóan a szegénységnek egy abszolút szintje is, például az éhezés vagy súlyos alultápláltság is ilyen - bár utóbbit nem olyan könnyű definiálni, például a Szovjetunió felbomlása után igen sokan voltak, akik éveken át leginkább csak krumplit ettek, Ázsia nagy részén pedig még ma is a rizs az elsődleges táplálék. (Erre mifelénk gyakorlatilag mindenki változatosabban táplálkozik.)
Ahol nincs egészséges ivóvíz és a higiéniai körülmények nagyon rosszak az szintén a szegénység egyik fokmérője lehet éppúgy, mint ha valaki nem kap alapszintű egészségügyi ellátást és egy egyszerűbb fertőzésbe vagy vérmérgezésbe is belehalhat. (Érdekes, hogy az oltásellenesek, akik a természetes immunitás hívei, vajon mért nem kampányolnak azért, hogy legyen mennél nagyobb kosz a lakásokban?)
Az elektromos hálózat hiánya, az is ilyen területeken élők is szegénynek tekinthetők, habár elvileg ma már számukra is adott egy olyan lehetőség, hogy (egy technológiai ugrás révén) napelemek és szélkerekek használatával akár önellátóvá is válhatnak. Emellett még a lakhatási szegénység is nyilvánvalóan a nélkülözés egy formája, nagyon sokan nem tudnak elfogadható szintű lakóépületben lakni, bár az „elfogadható szint” sem mindenhol ugyanazt jelenti (nálunk nem nagyon lakik senki bódékban).
Az abszolút szegénység nálunk kevésbé jellemző, ennél jóval gyakoribb mifelénk, hogy sokan szegénynek érzik magukat a viszonyítási pont, a társadalmi státusz miatt. Nálunk az az alap, hogy legtöbbször az osztrákokhoz vagy a németekhez viszonyítunk, ami voltaképp lehet egy valós cél, megközelíteni az ő szintjüket, de magától értetődőnek azért semmiképp sem mondanám. (Nem értem, mért ne éljen úgy az átlag akkor inkább már úgy, mint Svájcban?) Sőt, könnyen elképzelhető az is, hogy az a fajta anyagi bőség és biztonság ideája, ami az utóbbi jó fél évszázad egy nyugati középosztálybeli modellnek felel meg, a következő évtizedekben már egyre inkább túlhaladott törekvéssé válhat. Családonként legalább két gépkocsi, többhetes nyaralások egzotikus országokban, nagy lakások, költséges szórakozási formák stb. – nem vagyok benne biztos, hogy ez lesz a következő generációk fő életcélja.
Van itt egy optikai törés, hogy azokat irigyeljük, akik jóval a bolygó eltarthatósági szintje fölött élnek, ők jelentik a mércét és rajtuk kívül vannak még, akik számára ez a nívó abszolút elérhetetlennek tűnik, ők a szerencsétlen „kizsákmányoltak”, az „elnyomottak.” Holott nem vagyunk az ő bőrükben, nem tudunk mondjuk a több milliónyi vietnami szemével látni, inkább csak saját elképzelésünket vetítjük bele az ő helyzetükbe. Az egyértelmű, hogy egyes országok, azokon belül különféle régiók nagyon le vannak maradva és ott tartanak még, ahol nálunk a magyar parasztság (kb. a dédapáink, ükapáink) a múlt század nagy részében, hogy nagyon sok munkával is csak kevés jövedelemre tudnak szert tenni. (Manapság már inkább jellemző nálunk a túlnyomó többség számára a a sok munka árán elfogadható szintű jövedelem vs. a kevés munkával kevés jövedelem alternatívája.) A szegénység relatív jellege miatt egy adott minimum szint fölött nem az fogja magát szerencsétlenül érezni, akinek abszolút értelemben kevés a pénze és a vagyontárgya, hanem 1. aki a környezetében élőkhöz képest le van maradva anyagilag vagy 2. még az is, aki nem tud vagy nem volt képes feljebb lépni.
A nagyon csalóka viszonyítási szinten kívül leginkább a pangás, a puszta vegetálás az, amitől az emberek boldogtalanak lesznek, amikor nem tudnak a helyzetükön kreatív módon javítani. Nyilván amikor házakat építenek és az életminőséget javító egyéb beruházásokat eszközölnek, akkor már nem érzik magukat annyira szegénynek. Viszont a nyugati alsó-középosztály, amely évtizedek óta változatlan nívón él, miközben az alsóbb osztályok egy kicsivel feljebb jöttek, a felsők meg jól elhúztak, ezért mostanában elégedetlen az életével és szegénynek tartja magát (a relatív társadalmi státusza romlott).
Ha belegondolunk, nagyon sok olyan lényegében felesleges dolog van, ami a kényelmi szintünket és a társadalmi státuszt ugyan javítja, de egy puritánabb és környezetkímélőbb életmódot élő társadalomban nem lenne alapvető követelmény. Például a családonként minimum egy gépkocsi magán használatra ennek a tipikus példája, hiszen közlekedhetünk sok egyéb módon és amikor tényleg szükség van rá, akkor az ismeretségi körünkből valaki besegíthet egy autóval. Az ideális, „mindenmentes”, bio stb. tökéletes diéták helyett is inkább az egyszerűbb, kevesebb kalóriát és kevesebb húst tartalmazó ételek fogyasztása lehet majd a jövő útja – a társadalmi normák ilyen irányba változhatnak. (Az érzékszerveinket rutinszerűen becsapó gyors éttermek pedig már most is leszálló ágban vannak.)
A COVID járvány nyomán, legalábbis átmenetileg megkérdőjeleződött mindenféle látványos szórakozási forma, - lehet az is, hogy számos sportág, fesztivál, kedvelt turisztikai célpont stb. olyan csapást kapott, amelyet nem fognak tudni teljesen kiheverni, egyszerűen mert leszokunk ezekről, nem tartjuk többé annyira fontosnak. Az okos telefonok és az internet világa viszont egy nagy kérdőjel, mert túlságosan könnyen tesz elérhetővé egy gombnyomással nagyon sok mindent.
A közeljövőben divatba jöhetnek olyan rendszeres, évente több hétig is tartó „elvonó kúrák”, hogy a természetbe elvonulva elektromosságtól teljes mértékben mentes módon élve, az ember maga készíti el az alapanyagokból az ebédjét, és a valóban alapvető igényein felül másra nincs szüksége, csupán élvezni egymás társaságát az élet szépségét. (A jövőbeli „nagyböjt” nem a húsevés, hanem az internet és általában az elektromosság böjtjét jelentheti inkább.)
Nyilván felmerül még egy olyan kérdés is, hogy a gazdag rétegek távolsága a többiektől hogyan fog tudni csökkenni. A különféle adminisztratív és erőszakos eszközök (pl. a kommunizmus) rendre csődöt mondtak, igaz viszont, hogy az állami résztulajdon nagyobb mértéke egyes cégekben lehet egy jó irány. Az adórendszer, elsősorban a progresszív adók bevezetése másikfajta lehetőség, bár az adók viszonylag könnyen kijátszhatónak és megkerülhetőnek bizonyultak. Egy harmadik fajta megközelítés lehet a társadalmi elvárások növekedése a leggazdagabbakkal szemben, bizonyos szinten felüli vagyonnal egyre nagyobb társadalmi kötelezettségek járnának, a többletjövedelmeket valamilyen módon meg kellene tudni osztani a közösséggel. (Ez most naivitásnak hangozhat, de a különféle íratlan társadalmi normák és szabályok jelenleg is viszonylag jól működnek számos országban.)
