A kormány tisztségviselők láthatóan nem merik azt mondani, amit szeretnének, csak amit mondhatnak a központi ukáz alapján. Beleszőhetnek ugyan pár célzást, amit az elvtársaik talán megértenek ugyan, a nagyközönség viszont ezeket nem fogja venni, csak a kínos magyarázkodást látja. Logikai érvek helyett jogászkodás – mindig valamilyen jogalapot keresni arra, teljesen mindegy hogy mit, csak legyen valami, hogyan nyomjuk át az erő pozíciójából a saját akaratunkat. A több millió jogász országává váltunk, (ami már messze túlterjed a politika világán!), hogy a legtöbben vagy az „ügyész” pozíciójából beszélnek, azaz vádaskodnak, vagy pedig a „védőéből”, hogyan lehet foggal-körömmel is védeni, kimagyarázni az álláspontunkat.

Most itt nyilván egyből betámadtam a kormányt, ami a kormány szimpatizánsaiból egy védekező reflexet fog kiváltani, pedig az eredeti szándékom nem ez lenne. Ez csak egyfajta példája annak, amikor emberek nyilvánvaló irracionalitásokba és hazugságokba bonyolódnak az adott csoport nyomása alatt. A legtöbb ember tényleg nem meri felvállalni a saját véleményét, még kellően tapintatos, óvatos változatban se nagyon.

Nyilván a kormány tisztviselők azok, akik leginkább közszereplők, ők kapják a legtöbb reflektorfényt, ezért nekik kellene leginkább vigyázniuk arra, hogy ne mutassák ki a nyilvánvaló tájékozatlanságukat vagy kompetencia hiányukat, nem is mindig lehet eldönteni, hogy melyik esetről van szó. Palkovics miniszter úr például azt mondta, hogy az OTKA pályázatok eredményén azért változtattak öt esetben, mert az illetők tudományos munkássága ezt indokolta. Nem tudta viszont azt, amit a tudományos mérések is igazoltak, hogy habár a pályázatokat gyakrabban ítélik a sokat publikáló, eredményes kutatóknak, még sincsen összefüggés egy kutató már elért eredményei és várható eredményei között. Sokszor éppen azok voltak eredményesebbek, akik addig még viszonylag ismeretlenek voltak a szakmában, fiatalok, friss szemmel, telve bizonyítási vággyal, ezzel szemben mások a rutin csapdájába estek vagy nem voltak elég alázatosak és nyitottak. Nyilván egy szakmai bírálóbizottság az alapján dönt (ideális esetben persze), hogy milyen a beadott pályázat minősége (komplexitása, dinamizmusa, újszerűsége, stb.) Van ahol nem ritkák a harminc éves professzorok sem, erre mifelénk nem annyira, mivel sok területen feudális jellegű hierarchiák dominálnak. (A negatív gondolkodás átka, hogy ha szimpátia alapon rombolsz egy rendszert, akkor az azt megelőző kevésbé fejlettet fogod megkapni.)

Vidnyánszky is nyilvánvalóan azt a hibát követte el, hogy túlment a saját kompetencia határán, ami az ő esetében a kiváló rendező és színházigazgató szerepének felel meg, most viszont nem képes visszavonulni, mert a harcos énje jött elő. A legtöbbünkben benne van ez a harcos én, és ha provokálva érzi magát csupán ez beszél belőlünk és védekezik foggal-körömmel, mindenféle eszközzel, és háttérbe szorít bennünk minden mást, ami racionális és igazán kreatív tudna lenni. (Az inkompetenciát régebben úgy mondták, hogy az illető túlnyújtózkodik a takaróján, l. például Takaró úr kínos megnyilvánulásait.)

Ami általában jellemző a közéletünkben pártállástól függetlenül, hogy amikor a legtöbben véleményt nyilvánítanak, az csak nyomokban tartalmaz saját gondolatokat. Menő szöveg legyen, valami ütős, nem baj, ha mások gondolatainak szajkózása, az sem baj, ha közhelyes és paneles, nyilvánvaló pózolásról és feltűnősködésről van szó. A sokféle vélemény közül sajnálatos módon nem azt szoktuk kiválasztani, ami mögött nyilvánvalóan a legnagyobb tudás van, hanem amelyik nekünk legjobban tetszik (nem baj, ha az illető egy szélhámos). A legtöbb embernek fogalma se nagyon van arról a témáról, amiről beszél, persze a határozott manipulatív szándék az egy más lapra tartozik.

Emiatt a különféle közösségi portálokon nem ártana még erősebb cenzúra valamilyen nagyon intelligens algoritmussal (ami aligha valósítható meg), hogy kiszűrje a feltűnősködő, manipulatív trollkodásokat. Bármilyen területen vannak bően ilyenek, némelyik környezetvédelemmel foglalkozó „szakértő” is olyan, hogy mindegy mit mondunk, csak jó nagyot szóljunk és élvezzük a reflektorfényt, és persze hülyítsük az embereket. A legtöbben azért nem ilyenek, csak az aki megízlelte annak az örömét, hogy sokan rá figyelnek és szeretné újra és újra átélni, még legnagyobb blöffök és sületlenségek árán is. Ez az ún. „celebség” tipikus esete… Az adott szakterület tudósainál „okosabb”, magányos megmondó emberek nekem azt viccet idézik fel, hogy „Apa, mért csúfolnak az osztálytársaim Rambónak? Ne törődj vele fiam, ez a te harcod!”

Fogadjuk el, hogy a legtöbb témában nincs véleményünk, mert nem értünk hozzá. Mindenféle pletykák, buta összeesküvés elméletek helyett, amiről hitelesen tudunk beszélni az legtöbbször csak annyi lenne, hogy milyen érzéseink vannak valamivel kapcsolatban. Ez azonban nem menő, az empátia a mai Magyarországon ritka mint a fehér holló, sajnos ez a mindennapos tapasztalatom. Ezért szinte senki nem mer beszélni az érzéseiről, inkább vagy betámad vagy pedig lezárja magát. Vidnyánszky és csapata sok mindent tehetett volna vagy tehetne másként, például hivatkozhatna arra, hogy szakmailag milyen nagyszerű dolgokat csinál és ezt a vonalat be szeretné vinni a színészképzésbe is. Talán mutathatna pozitív példákat, egyfajta utat ami követésre alkalmas, hogy mért nagyszerű amit ő csinál, ez a fajta magatartás lehetne általános a közéletünkben, de valamiért inkább a harciaskodást választjuk.

A keleti filozófiák még inkább rávilágítanak az egozimus problematikájára. A zen mester például felmutat egy légycsapót és megkérdezi, hogy „Ezt minek nevezed”? Ha a tanítvány azt mondja, hogy légycsapó, akkor kap vele egyet. Ha ezt mondja, hogy ez nem légycsapó, akkor is kap. Hát persze, mindenki tudja hogy légycsapó, minek olyasmiről beszélni amit mindenki tud. Éppúgy hiba mint a teljesen nyilvánvalót tagadni. (Politikusok egyébként képesek arra, hogy egy mondaton is mindkét féle hibát elkövetik anélkül, hogy lelepleződnének.) Nyilván a tanítvány akkor teszi jól, ha nem akar többet belelátni a légycsapóba vagy bármibe, belemagyarázni valamit, ami valójában nincs benne, csak ő gondolja róla. Legjobb, ha nem szól semmit, esetleg elmosolyodik vagy meghajol, - bármit mondana is, az egó fontoskodása csupán. Ez olyan mint amikor a tanítvány megkérdezi, hogy „Mester, mondd mi az élet értelme”? – „Edd meg a zabkásádat és mosd el a csészédet.” (Kb. Maradj csak az egyszerűbb dolgoknál, még azokat se érted rendesen…)

Ha az érzésekről beszélünk, ami nálunk megy mostanában, az engem nagyon bosszant, és nem értem, hogy mért nem unták még meg sokan ezt az egysíkú, buta sztereotípiákon alapuló, ismétlődésekkel teli, pocsék tragikomédiát.