Ha megnézzük a COVID-dal összefüggő halálozások terén legrosszabbul és legjobban teljesítő országok listáját, egyértelmű kép fog kirajzolódni. A legjobban teljesítő fejlett országokat legtöbbször vagy baloldali liberális kormánykoalíció vezeti (Finnország, Dél-Korea, Tajvan, Új-Zéland, Dánia), vagy mérsékelt jobboldali (Szingapúr, Japán) vagy vegyes összetételűek (Ausztrália, Norvégia, India). A kevésbé fejlett országok eredményeit nem nagyon lehet értékelni az adatközlések megbízhatatlansága, a lakosság alacsony korösszetétele valamint az eltérő életmódok miatt. Feltűnő viszont, hogy Brazília statisztikái ezzel együtt is rosszak, náluk köztudottan egy vírustagadó populista elnök vezeti az országot, a szabadon garázdálkodó vírus pedig mindig újabb és egyre veszélyesebb mutációkat hoz létre.

A sikeres országok titka többek között, hogy az országba beérkező fertőzötteket és a velük érintkezésbe kerülteket hamar elszigetelik, fontos a tesztelés és a kontaktkutatás, a vezetés a lakosságot egyértelmű és világos stílusban tájékoztatja a teendőkről. Nincs erős pártpolitikai megosztottság és az állampolgárok fegyelmezetten, egymással szemben felelősségteljesen viselkednek. Érdekesség, hogy Finnországban és Új-Zélandon női kormányfők vannak, akik szembeállíthatóak a macsó stílusú populista vezetőkkel, akiknek a „férfias küzdelme” a COVID járvánnyal szemben tökéletes kudarc.

Ha megnézzük azokat a nemzeteket, amelyeket a járvány a legsúlyosabban érintett, ezek szinte kivétel nélkül populista vezetésű országok. A legfőbb kivétel Belgium, amelynek 2020 októberéig egyáltalán nem volt kormánya, ezáltal központi irányítású járványkezelése sem. Olaszországot baloldali populisták vezetik, ezzel szemben a csehek, szlovénok, britek valamint a mi esetünkben jobboldali populista vezetők vannak hatalmon, ami az USA-ra is érvényes volt az idei év elejéig. A populizmusra jellemző, hogy a kormányok szeretik a döntéseket önfejűen, a szakértői vélemények figyelmen kívül hagyásával meghozni, és mindenáron elkerülni a népszerűségvesztést a jól mozgósítható törzsválasztóik szemében. Azt sugallják, mintha lehetséges lenne valamiféle sajátságos külön út a máshol bevált jól módszerek figyelmen kívül hagyásával.

A járvány elleni védekezés első vonalát mindenképp a kórokozó elterjedésének a megelőzése jelenti, második vonalban van csupán a jól működő egészségügy és a gyors vakcinázás. A populizmus támogatói között különféle okok miatt sokan vannak az ún. „darwinisták”, akik kimondva vagy kimondatlanul a természetes szelekcióra bíznák a nyájimmunitás létrejöttét, ami viszont a gyakorlatban nem nagyon működik vagy csak rengeteg áldozat árán. Nyájimmunitás nem csak amiatt nem lehetséges, mert a vírus folyton mutálódik, hanem azért is, mert nagyon sokféle járvány fenyegeti folyamatosan az emberiséget. Az Ebola, MERS vagy SARS2 vírusok esetében még sikerült megakadályozni, hogy világjárvány törjön ki, de a védekezés alapelvei minden esetben ugyanazok, a terjedés megelőzése és a gócok gyors elszigetelése. Meg kell jegyezni, hogy Kína ugyan különösen eredményes volt (az egyébként náluk kirobbant) járvány elleni védekezésben, amiben szerepet játszottak többek között a régebbi járványügyi tapasztalatok, az állampolgárok fegyelmezett és önfeláldozó viselkedése, valamint a diktatúrának az embertelenség határát súroló vagy olykor már átlépő intézkedései is.

Európa alighanem a legnagyobb vesztese ennek a járványnak (a lakosságának átlagéletkora is az egyik legmagasabb), ezen belül viszont Közép-Kelet-Európa különösen rosszul szerepel még Nyugat-Európához képest is, pedig a lakosság korösszetétele valamivel kedvezőbb és a népsűrűség is alacsonyabb. Úgy tűnik, hogy régiónkban nem csak az egészségügyi rendszerek gyengébbek, hanem a megbetegedések száma is valamivel nagyobb mint tőlünk nyugatra (pedig kiszámítható módon onnan jön erre, tehát csak időben le kellene tudni reagálni kormányzati szinten), bár a megbetegedések számát nálunk csak becsülni lehet, annyira kevés tesztelést végeznek.

Az identitási és „függetlenségi” kérdések errefelé úgy tűnik fontosabbak sokak fejében és a közbeszédben is jobban előtérbe kerülnek mint tanulni olyanoktól, akik jobbak nálunk, például németektől és osztrákoktól a fegyelmezettséget és figyelni egymásra. Az egész régiónkban terjed a populizmus (főként annak a fasizmust idéző, nemzeti radikális vonala), a macsó kultúrharcos mentalitás, és éppúgy mint valamikor az ún. „második jobbágyság”, később pedig a kommunizmus idejében, kulturálisan megint kezdünk leszakadni kontinensünk nyugati felétől. Végül is a választókon múlik majd, hogy egy ilyen útra lépnek-e rá a régiónk országai, vagy pedig a megfelelő tanulságokat levonva, ismét a józan politizálás fog teret nyerni.