Vajon az egyetlen módja, hogy át kell esnünk rajta, hogy működni kezdjen a társadalom immunrendszere és elejét vegye annak, hogy egyesek önkényuralmat, újabb diktatúrákat építsenek ki? Vagy pedig van egy olyan kritikus pontja a hatalom halmozásának, ahol a választópolgárok már megálljt parancsolnak? A modern diktatúrák olyan kvázi-diktatúrák, ahol a hatalmat teljes mértékben centralizálók már igyekeznek jelentős tömegbázist maguk mögött tudni, ennek érdekében folyamatosan folyik a csapból is a demagógia. (Kultúránk egyik hibája ugyanis, hogy az érvényesül leginkább, aki a legnagyobb hangerővel és hatásfokkal terjeszti a féligazságait.)

Az jól látható, hogy azokban az országokban, ahol átestek a kemény diktatúrán az utóbbi mintegy száz évben, ott a különféle populistáknak általában nem terem babér például a németek, osztrákok, spanyolok, portugálok, románok esetében. Vannak persze olyan országok is, ahol jól működő demokráciák még nem álltak fenn hosszabb ideig, viszont megtapasztalták az anarchiát. Európában ez történt az oroszoknál, beloruszoknál és nálunk – igen, lassan egy lapon lehet említeni ezeket az országokat, a vezetők a jövő történelemkönyveinek alighanem ugyanazon a lapján fognak szerepelni.

Ráadásul a pénzekkel tömött diktatúrák sokáig húzták. Fidel Castro rendszere is ilyen volt többek között, de éppúgy mint manapság Lukasenka, Kádár is gazdaságilag erősen támaszkodott az olcsó orosz energiahordozókra. Ha van elég sok pénz, akkor könnyen lehet korrumpálni a hatalom támogatóit, egyes társadalmi csoportok lojalitását szinte meg lehet vásárolni. Emellett a kemény diktatúrák (Szálai, Rákosi) esetében a felelősséget nagyhatalmakra lehet kenni teljes mértékben (ami nem biztos, hogy mindkét esetre egyformán igaz), Kádár puha diktatúrája viszont inkább jó emlékeket idéz fel éppúgy mint a félig-meddig demokratikus Horthy rendszer. Ezzel szemben voltak bőven kaotikus időszakok az utóbbi bő száz évben, például Károlyi vagy Gyurcsány nem nagyon tudták kontrollálni az eseményeket, a diktatúra építése éppen rájuk hivatkozva történik, hiszen még egy diktatórikus stílusú vezetés is jobb annál, mint amikor egyáltalán nincs semmilyen vezetés.

A mostani politikai rendszerünk hibridnek mondható, egy átmenet a demokrácia és a diktatúra között, mivel egy szűknek mondható elitcsoport igen erős pozíciókat épített ki a gazdaságban és a médiumokban. (Ami lehetne akár pozitív fejlemény is, de a mi esetünkben jól látszik, hogy sajnos nem az.) Egyébként a rendszer stabilitása mögött valóban vannak jó gazdasági szakemberek is, számomra ilyen például Matolcsy és sokan mások, akik valamiféle korlátozott piacvédelem mellett a magyar vállalkozások erős támogatására törekednek. Mondjuk ki, hogy a Matolcsy által szükségesnek vélt lépések nagy részben átfedik az ellenzéki pártok gazdasági programjait is, tehát nincs alapvető ellentét gazdasági kérdésekben a különféle felek között (esetleg vannak olyan pontok, amik már az ellenzéket is megosztják, ezekről érdemes vitát folytatni).

A különféle értelmiségi csoportok bedarálása egy nyilvánvaló tünete annak, ahogy a rendszer a diktatúra irányba megy, hiszen az értelmiséginek önálló gondolatai vannak és saját véleményt alakít ki az eseményekről, ami egy alapvető hiba. Hogy hol húzódik annak a határa, hogy ki az értelmiségi azt nagyjából az dönti el, hogy az illető tud-e angolul vagy egyáltalán van-e igénye arra, hogy valamennyire pötyögje az angolt, esetleg a nagy európai nyelvet egyikét. Ez egy alapvető szellemi nyitottságot mutat, hogy különféle forrásokból is képes tájékozódni, nem akarja magát teljesen bezárni egyfajta kulturális nézőpontba. Az egyes értelmiségi elitcsoportok (művészek, kutatók, oktatók, újságírók stb.) könnyű prédának bizonyultak, ritkán fejtettek ki komoly ellenállást. Hogyha terjednek a különféle vad ideológiák és a műveletlenség lesz a norma, azért az értelmiséginek mondható emberek inkább felelősek mint a kevésbé képzettek, éppúgy mint amikor egy gyerek tesz valami rosszat, akkori is inkább a szülő a hibás (ami persze csak hasonlat, nem jelenti azt, hogy gyerekként kell kezelni az állampolgárt).

A diktatúra működése látszatra mindent leegyszerűsít, a támogatói abszolút érzelmi, ösztönös alapon fogadnak el dolgokat, elég szánalmasak a szememben, ahogy a különféle háborús logikák áldozatául esnek igaz, hogy mindannyian besétálunk olykor különféle csapdákba. Racionálisan nézve a gyakorlati tapasztalat az, hogy a diktatúrák a mozgósításban jók, de a háborúkban már alulmaradnak a demokráciákkal szemben (például Sztálin és Hitler is rengeteg rossz döntést hozott a tábornokaival szemben, ami megnövelte az áldozatok számát). A vírus kezelésében is általában a demokratikusabb vezetésű rendszerek bizonyultak jobbnak, mert nem passzolják át a helyi vezetők a felelősséget magasabb szintre. (Kínában is azért tört ki a nagy járvány, mert a területi vezetők nem merték bevallani a helyzetet és elhallgattatták az orvosokat. A járványkezelés sem amiatt volt sikeres, mert a központi vezetés jó volt, hanem mert már évtizedek óta élnek együtt hasonló járványokkal és megtanulták, hogyan lehet drasztikus lépésekkel megállítani.)

Másik fajta tapasztalat, hogy a vállalatok is demokratikus felfogásban működnek jól és a családokban is helye van egy bizonyos szintű demokráciának. A liberalizmus valóban lehet káros ideológia, de nem hiszem, hogy nálunk most ez jelenti a legnagyobb veszélyt, hiszen például az oktatási rendszerünk sem eléggé liberális, hanem túlságosan is poroszos felfogású. Viszont egy nagyon jó kis hivatkozási alap a liberális veszély arra, hogy a hatalmat még inkább központosító, diktatórikus irányú lépéseket meg lehessen indokolni, a szavazókat érzelmi ráhatással mozgósítani.

Mindebben a kormánymédiának is fontos szerep jut, sok szakterületen létezik olyan, hogy etikai bizottság és etikai alapú felelősségre vonás. Aki az adott szakma etikai vonatkozásainak nem tesz eleget, azt a bizottság elmarasztalhatja (pl. orvosi, ügyvédi kamarák), és a praktizálási engedélyt is megvonhatja. Az újságírás nem feltétlenül kiegyensúlyozott, de törekednie kell arra, hogy a tényeket ne önkényesen értelmezve és elferdítve mutassa be. Az újságírói etika alapján a közmédiumi dolgozók közül egyeseket a mostani kormány bukása után el kellene bocsátani az állásukból.

A hatalom természetét jól ismerjük, soha nem elég belőle, egy idő után a hatalomban levők a társadalom felett állónak érzik magukat, ennek szimbolikus kifejezése a kormány és egyes minisztériumoknak Budai Várba való költözése is, nem kis költségek árán. Ez egyelőre még nem zavarja a magyar társadalomnak azt a jelentős részét, akiket folytonosan félre lehet tájékoztatni (például, hogy az ellenzék a vírus elleni küzdelem gátja) és mindig újabb képzelt ellenségekkel ijesztgetni.