Nem szeretnék vádaskodni, mert nem akarom tovább építeni a különféle pro-kontra önigazolásokat. Így is elég nagy baj, hogy jogászok vezetik ezt az országot, akik az ügyvéd szemével néznek majdnem mindent (cél az ügyünket védeni bármi áron, az se baj, ha a nagy „jogászkodásban” épp a jogállamiság fog elveszni.) Csak érintőlegesen néhány fő pont, ami számomra egyértelműen mutatja a távolodásunkat (politikai szinten nézve) az EU alapító, mag országaitól: szorosra font kínai kapcsolatok, az egyetemi autonómiák megszüntetése, homofób törvény, kormánykritikus személyek lehallgatása, de lehetne még folytatni ezt a listát bőven.

Ezt az „EU” márkanévvel jelölt klubot nem mi hoztuk létre, ne mi akarjuk meghatározni az értékrendjét, főként nem nálunk nagyságrendileg nagyobb népességű országok csoportja ellenében. Mivel az EU-ban a politikai érdekek pártképviselete széleskörűbb és nem annyira polarizált mint nálunk vagy az USA-ban, ezért akadnak mindenféle kis politikai pártok, amik nem tudnak vagy nem akarnak az EU munkájában részt venni. Ezekben a pártokban nem sok közös van, de jobb híján próbálnak egymással szövetkezni és épp megtalálják Orbánt vagy Kaczynskit.

A kettős beszéd viszont ma már nem működik, az EU politikai vezetők többsége szinte már nyílt ellenségként kezeli Orbánt. Nem lennék meglepve, ha sokan már azt keresnék, hogyan vághatnak vissza neki, olyan sok van már a rovásán, az egységes EU politika fő kerékkötőjének is tarthatják. Orbán gyakorlatilag minden jelentős európai vezetőnek nekiment, Merkel sem volt kivétel ez alól, aki viszont a kompromisszumok mestereként sokat tudott segíteni Orbánnak. Mindez már múlt időben, Merkel lassan lelép a színről és a szálak elvárásával van elfoglalva.

Az ellenzékkel szimpatizáló értelmiségiek teljesen el vannak tévedve, amikor a nyugati kultúra szélsőséges vonásaival foglalkoznak: túlzásokba eső anti-rasszizmussal, me-too mozgalommal, nemek nélküliséggel stb. – mindez legyen az ő gondjuk, nem a mi problémáink. Azt se felejtsük el, hogy egységes „Nyugat” nincs már, egyes jelenségek szinte csak az USA-ban gyakoriak (vagy épp a szintén nem EU-tag briteknél), vagy esetleg a hollandoknál, de pont nem az osztrákoknál, spanyoloknál vagy az olaszoknál. Egyes ellenzékiek teljesen tévúton vannak, amikor ilyen utcákba belemennek, például a volt rabszolgatartók problémáival foglalkoznak. Közben pedig nem látják, hogy mi folyik nálunk valójában.

Amit mi a sajátos magyar identitás lényeges pontjának tartunk, az sok esetben csak ókonzervatív felfogás, esetleg balkáni szintű vagy oroszos macsóság. (A macsóság kimondottan nem férfias jelenség, hiszen a magabiztos férfi nem akar bizonygatni semmit, mert nem érzi szükségét.) Itt egyszerűen csak arról lenne szó „antirasszizmus” címszó alatt, hogy nyilvánosan ne köpködjünk: ahogy megtanultuk, hogy nem illik ilyet tenni az utcán, most azt is megtanulhatnánk, hogy képletes értelemben sem illik ilyet tenni. Nem kell túlagyalni, csak erről van szó: aki már megtanulta, hogy nem köpködi szét a szotyolát a meccsen, másokat se köpködjön. (Itt nem arról van szó, hogy a „nyugat” annyival kulturáltabb vagy felsőbb rendű lenne, ez megint csak önbizalomhiány, amikor bizonygatjuk, hogy mennyi mindent rosszul látnak. Nekik is megvannak a saját hülyeségeik, de ne az ő túlzásaikkal foglalkozzunk, inkább a saját valós problémáinkkal.)

Egyetlen fajta kultúrharc van, ami nem más mint a középkori állapotok visszaállításának kísérlete. Dölyfös arisztokráciát és pórnépet elkülönítő, alapvetően rasszista és homofób, bezárkózó, katonás, ráció helyett indulatokra építő, olykor már keresztény fundamentalista. Akik menekülni szeretnének a modernitás különféle jelenségeitől, őket könnyű megnyerni ennek a fajta felfogásnak. Viszont aki nem akar ebben részt venni teljes mellszélességgel ebben a kultúrharcban, az mind „ellenzékinek” számít. (Kimondani is nagyon bizarr, hiszen fix „ellenzéki” besorolás egy valódi demokráciában nem létezik.)

Egy ilyen ország nyilvánvalóan nem kompatibilis az Európai Unióval, és ha nem következik be valamilyen fordulat (aminek fő gátja Orbán személye), fokozatosan távolodni fog tőle. Ez valószínűleg nem úgy fog történni, hogy kizárnak minket az EU-ból vagy kilépünk belőle, (bár ez utóbbi sem elképzelhetetlen pár éves távlatban), főként az erős gazdasági kapcsolatok miatt remélhető a bentmaradásunk. Viszont lehetséges, hogy ha ezen az úton megyünk tovább, akkor pár éven belül Magyarország afféle „passzív taggá” válhat: megvonják a szavazati jogunkat a támogatások nagyobb részével egyetemben, cserébe az Orbán-rendszernek nem kell majd többé azzal foglalkoznia, hogy a jogszabályok megfelelnek-e az EU normáinak. Igen, diktatúrázom, mert nem annyira a jelenlegi helyzet, sokkal inkább a trendek azok, amik egy putyini vagy lukasenkai jellegű látszatdemokrácia irányába vezetnek. A hatalomból sosem elég, a diktátor arról ismerszik meg, hogy mindent elkövet a hatalma fenntartása érdekében, egzisztenciális vagy lelki terrorral fokozatosan kinyírja az ellenzékét.

Ez az, amivel az ellenzékieknek foglalkozni kellene leginkább, ügyes politikával elválasztani azt, ami valódi érdekérvényesítés (gazdasági szinten elsősorban) attól az ideológiai harctól, amit az Orbán-rendszer folytat az EU-val vagy még inkább az EU alapvető értékeivel szemben, leginkább azzal a céllal, hogy ezzel a saját klientúráját erősítse.