Nem lehet mostanában úgy írni a háborúról, mintha valami távoli, absztrakt eseményről lenne csak szó. Mindenekelőtt a háború mindig destruktív és szörnyű jelenség, ahol nem csak a civil áldozatokra kell gondolni, de éppúgy sajnálhatjuk azokat a katonákat is, akik életük virágjában elestek vagy szereztek különféle súlyos sérüléseket a csatatéren. Nem beszélve az anyagi károkról, így ha például egy modern rakéta felrobban, akkor az nem csak az ellenségnek okoz jelentős károkat, hanem a támadást elkövető fél GDP-je is csökken a költséges harci eszköz megsemmisülése révén. A háború mint minden korban, ma is drága mulatság minden résztvevő félnek. Nem nagyon látom a háborúk hasznát, mert ha egyes találmányok kifejlesztését segítheti is, közben más területeken a fejlesztések elmaradnak pénz hiányában. (Békeidőkben a tudományos és technikai fejlődés jóval gyorsabb lehet, hiszen több pénz jut rá.)
A történelemben voltak korszakok, amik inkább a támadó, valamit olyanok is, amelyek inkább a védekező taktikáknak kedveztek. A nagy birodalmak agresszív terjeszkedése a támadó taktikák sikerét jelzi, így például a rómaiaké inkább ilyen jellegű volt, habár a csatamezőn a görögök által kifejlesztett falanxokkal állították meg az ellenség támadását. Az Ázsia felől érkező különféle nomád népeknek a szó szoros értelemben vett térhódítása is a különféle rafinált támadó taktikákon alapult, amit a mongolok fejlesztettek tökélyre a 13.század során. Az európai középkor virágkora a lovagvárak rendszerének is köszönhető, ezek a várak több hónapos ostromot is kibírtak, amivel sok esetben megtörték az akkoriban rosszul táplált ostromló seregek harci morálját. (A mongol terjeszkedés számára is korlátot jelentettek már.) A birodalmak helyét ebben az időben kisebb államok, különféle királyságok, hercegségek vették át. A 17.századtól jöttek csak létre és terjedtek el azok az árokásó stratégiák, amelyekkel a kővárak bevétele szisztematikus módon, kisebb áldozatokkal is kivitelezhetővé vált, amivel ismét felvirradt a „nagy hadvezérek” kora. (Azért idézőjelben, mert ez a fajta dicsőség igencsak megkérdőjelezhető.)
Az I. világháború ismét a védekezés sikerét hozta, hiszen amíg a katonákat az egyes frontvonalak közelébe vasúttal szállították, a frontot áttörő támadó hadsereg csak nehezen vánszorgott előre, mivel még nem álltak a rendelkezésére akkoriban sem gépesített harcjárművek, sem teherautók. Emiatt vált egy felmorzsoló típusú küzdelemmé a kortársi elnevezéssel Nagy Háború, amit igazából senki nem akart, a vesztes fél végül az volt, aki a küzdelmet gazdaságilag kevésbé bírta.
A II. világháború már ismét a támadó hadműveletekről szólt, azonban beleütközött kétfajta újabb korlátba, az egyik a hadsereg utánpótlásának biztosítása több ezer kilométeres távolságokról, a másik a nagyváros erődként történő felhasználása, aminek a legismertebb, a háború egész menetét meghatározó példája Sztálingrád volt. (Budapest ostromában is a jelentős szerepet játszottak a Sztálingrádnál harcolt orosz alakulatok tapasztalatai.)
A II. világháború végétől az atom és más tömegpusztító fegyverek alkalmazásával megint látszólag korlátlan lehetőséget kapott a támadó hadviselés. Legalább két racionális korlátja mégiscsak létezik az atom, a vegyi és (a világjárvány nyomán különös jelentést kapott) biológiai fegyverek alkalmazásának. Egyrészt hogy rendkívül „piszkos” eszközök, olyan értelemben is, hogy hosszabb távú káros hatásokat is okoznak a bevetés körzetében, a civil lakosságot sem kímélve. Például a sugárszennyezett terület a térképen hosszú évekre is fehér folt marad, a szennyezés pedig szétterül. A másik ok, ami miatt az ilyen fegyverek inkább csak elrettentő erővel bírnak az, hogy ha két nagyhatalom összecsap, akkora kárt okozhatnak egymásnak, amiből csak egy harmadik nagyhatalom húzhat hasznot. (Amire voltak példák még évszázadokkal ezelőtt a jóval kisebb hatású fegyverek korában is.) Ez lehet az egyik oka annak, hogy a múlt században a hidegháború sosem fejlődött világháborúvá a keleti és nyugati tömb között.
Manapság is sokféle terepen hatásos a védekező stratégia, például az ott élőkön kívül mindenki számára járhatatlan hegyvidékeken (Afganisztán) vagy az olyan városokban mint például Bagdad, ami Vietnám után az amerikaiak számára egy másfajta, nyelvi és kulturális értelemben vett dzsungelnek bizonyult. (Egyébként Az atombomba alkalmazása Japánnal szemben is valószínűleg szükségtelen volt, elég lett volna elküldeni a japán vezérkarnak azt a filmet, amit egy sivatagi vagy csendes-óceáni kísérleti robbantáskor rögzítettek.)
Úgy látom, hogy ma is inkább a védekező típusú, más szóval gazdasági felmorzsoló háborúk korát éljük. Ennek a jele lehet a jóval erősebb orosz hadsereg lassú előrenyomulása és megtorpanása is, az ukránok pedig akármilyen szörnyű ezt kimondani, a nagyvárosokban eléggé komoly védekezésre képesek. Nem tudom, hogy megtámadott országként volt-e más lehetőségük, hiszen a történelemben akad olyan, hogy zavaros, polgárháborús időkben bevonul és „rendet tesz” egy idegen hadsereg, de békeidőkben sehol sem várják tárt karokkal a megszállókat.
Azt nem állítom, hogy jelen esetben akár a NATO akár Oroszország képes felmorzsolni a másikat, az okozott károk kiegyenlítődhetnek. (Úgy látom, hogy az USA-t a hangzatos szólamok ellenére nem is annyira érdekli igazán ez az európai konfliktus.) Oroszországnak mindig akkor futott jól a szekér, amikor a világpiaci energiaárak magasak voltak. Az egyszemélyi diktatórikus rendszer az olajhatalmak luxusa, bár az a fajta állítás is megfontolandó, hogy a nyugat-európai típusú demokrácia vajon nem a jóléti államok luxusa-e. Környezetvédő szemmel nézve mindkét fél hibáztatható, a fosszilis energiákat kitermelők éppúgy, mint az azokat pazarló módon felhasználó rendszerek is. Azok is, amelyek kirabolják a Föld ásványkincseit valamint azok is, amelyek hozzászoktatták a lakosságot egy olyan szintű kényelemhez, hogy egy gombnyomással minden működik. Ez a fajta kölcsönös függőségi rendszer most fejre állt, az európai állampolgár kirepülhet a kényelmes kis foteljéből, de az oroszok is elveszíthetik azt a viszonylagos jólétet, amit az olaj milliárdokkal felépítettek maguknak, és átkerülnek a közép-ázsiai ligába.
Védekező típusú, felmorzsoló háborúk korát érjük, viszont szeretném megjegyezni, hogy az I. vh. végére az Antant éppúgy lerongyolódott gazdaságilag mint a Központi Hatalmak, az emberéletekben okozott helyrehozhatatlan károkról nem is beszélve. A loose-loose játszmának véget kell vetni: 1.fegyverszünet 2.a gazdasági szankciók fokozatos feloldása 3.békekötés 4.gazdasági újratervezés.
