A talajélet lehet ugyan gazdagabb a kíméletesebb művelési módnak köszönhetően, de az a fajta felfogás, hogy ne bolygassuk a „szent anyaföldet”, erős érzelmi töltésű giccses túlzásokba esik.
Egy híres kisfilm ugyan bemutatja, hogy az erdő talaja milyen nagyon gazdag a szántóföldekhez képest, az erdőben azonban gyakorlatilag semmi ehető nem terem a számunkra, kivéve az esős időszakban megjelenő gombákat. Az erdőben nagy valószínűséggel éhen halnánk.
A kiskertek példáját véve én magam is kíváncsi vagyok, hogyha a talajt szentnek tartjuk és egyáltalán nem bolygatjuk, se nem ássuk fel, se nem rotáljuk, akkor hogyan fognak jó termést adni a laza talajt igénylő gyökérzöldségek és a burgonya? Már pedig ezek a kiskertek talán legfontosabb növényei azzal együtt is, hogy a kiskert sem képes biztosítani senkinek a szükséges tápanyagmennyiséget, csak kiegészítő szerepe van a szántóföldek mellett. (Nem beszélve arról, hogy a saját kiskert legtöbbször csak akkor nyereséges, ha zéró bérköltséggel számolunk, a nagyüzemi technológiákkal szemben. A legtöbb zöldségnövényt már üvegházakban termelik, olykor nem is talajon, de ezek tápanyagtartalma is megfelelőnek mondható.)
Az ember nem természetes jelenség, sem a fejlődésünk, sem a házaink formája nem az, én legalábbis nem szeretnék barlangba visszaköltözni, tudomásul kell venni, hogy az ember mindenhol megváltoztatja a környezetét, ahol él, és ez már az ős idők óta így van.
A talajok kimerülése jelen formájában egy mítosz, a talajlakó organizmusok életét és a növények fejlődését korlátozó fő tényező manapság nem a tápanyag, hanem a víz, megfelelő nedvesség hiányában minden leáll. Az viszont igaz, hogy kíméletes talajműveléssel több víz fog a talajban maradni, tehát az a fajta gyakorlat, hogy folyton forgatjuk a talajt és fedetlenül hagyjuk lehetőség szerint, ez igencsak kerülendő, mert a mai klímánk mellett valóban kevesebb csapadékot tart vissza.
Ezzel szemben olyasmi nem létezik, hogy „a talaj”, nagyon sokféle talaj van az országban és nagyon sokféle klíma, teljesen mások a csapadék viszonyok az Alföldön és a Dunántúl dél-nyugati részén, ezek eltérő megközelítést igényelnek. Nem beszélve arról, hogy vannak homoktalajok és vannak jóval kötöttebbek is, amelyek vízgazdálkodása teljesen más. (Én magam is foglalkoztam egy időben talajkutatással.)
A szántóföld valóban sok esetben „ökológiai sivatag”, a talajélete nagyon szegényes, aminek egyik fő oka a lecsökkent szerves anyag tartalma. Ez már több mint ötven éve így van, a modern mezőgazdasági technológiák megjelenése óta, de továbbra sem ez határozza meg a termőképességet. A régi szocialista mezőgazdaság, amire annyira büszkék voltunk, a talajainkat agyonművelte és észszerűtlenül sok műtrágyát használt, vegyszerezés akkoriban is volt már, csak a mainál durvább hatású, jóval mérgezőbb szerekkel. Azóta a terméshozamok a precízebb művelés és a növényfajták nemesítése miatt inkább nőttek mint csökkentek, alacsonyabb műtrágya felhasználás mellett is.
A talajok védelmére egyik környezetbarát megoldás, ha erdős-bokros részeket hagyunk meg a szántók között, a gyengébb minőségű szántókat pedig visszaalakítjuk gyepes területekké. A másik, hogy takarónövényt vetnek, ami később a maradványaival is gazdagítani fogja a talajt, ezen kívül a szántást lehetőleg mellőzzük (a kiszáradásra hajlamos területeken).
Mindez nem fogja megoldani a monokultúra problémáját, sőt a kalászos gabona még inkább monokultúrává válhat, amint a vízigényes kukorica kezd kiszorulni. (Igaz, hogy jöhet helyette hosszabb távon a cirok is.) A tavaszi vetésűek mint például a borsó terméshozama igen bizonytalan, az utóbbi évekre jellemző volt a tavaszi szárazság, nagy szántóföldi területek öntözése pedig még tovább csökkentené a talajvíz szintjét.
A talaj gyakoribb forgatása gyomirtó szerepet is betölt, viszont ha nem forgatjuk olyan gyakran, akkor is kell a gyomokkal kezdenünk valamit, az olyan erős hatású gyomirtó szerek mint például a glifozát felhasználását nem tudjuk csökkenteni ezzel a műveléssel, bárhogy is szeretnénk. (A mechanikus gyomirtás hatásfoka jelenleg jóval gyengébb.)
Ezen kívül a műtrágyaigény se nagyon csökkenthető, mert több tápanyagot veszünk ki a földből (főként nitrogént) mint amit visszajuttatunk vagy amit a talajok természetes módon vissza tudnak kötni. Ha a fosszilis források megdrágulnak, akkor majd másfajta megoldásokat kell keresni, lehet hogy a szennyvízből kell majd visszaforgatni a tápanyagokat. A mérlegnek mindenképp egyensúlyba kell kerülnie, amit kiveszünk a talajból azt valahogy vissza is kell juttatni.
Úgy látom, hogy visszajött a felfogásunkba a rég megcáfolt, misztifikáló flogiszton elmélet, ami arról szólt, hogy az anyagok égésekor valamilyen láthatatlan, titokzatos összetevő távozik, most is hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy ami természetes és érintetlen, az tartalmaz valamilyen nem megfogható „isteni” többletet, ha ki akarom sarkítani az a naiv és tudománytalan felfogás jelenik itt meg, hogy „az isten által teremtett világ” eleve magasabb rendű mint amit az ember mesterségesen létrehozhat.
Teljesen felesleges misztifikálni, mindebből annyi igaz, hogy a komplexebb ökoszisztámák a talajban is nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek, jobban tolerálják a szélsőséges körülményeket, így például a vízhiányt, a tápanyagokat is tovább képesek tárolni.
A természetesnek azonban vannak korlátai is a talajművelésben, éppúgy ahogy az erdőségeinkben is folyik fakitermelés, turizmus, vadgazdálkodás, az jó ugyan, ha az erdők egy része teljesen érintetlen marad, de csak egy kisebb része lehet ilyen. Az ember alapvetően önző lény és a természetet akkor óvja meg, ha (ritka esetben) belátja, hogy ez a saját érdeke vagy (gyakoribb esetben) ha rájön, hogy úgysem tud vele mit kezdeni, hiába kínozza a gyenge termőképességű területeket.
Az ember tehát képes rá, hogy természetesebbé alakíthassa a környezetét, de ennek megvannak a korlátai, a jelenlétünk eleve kizárja, hogy teljesen természetes viszonyok jöhessenek létre bármilyen téren.
